Ausztrália kutyafajtái

Ausztrália jelenleg öt nemzetközileg is elismert kutyafajtával rendelkezik: két juhászkutyával és három terrierrel. Az ausztrál juhászkutya neve ellenére amerikai fajta, a dingót pedig csak az Ausztrál Kennel Klub tartja nyilván önálló fajtaként.

Az ausztrál pásztorok és marhatenyésztők nagyra becsülik a kelpie intelligenciáját és fáradhatatlan munkakedvét. Európában gyors és eredményes agility-versenyzőként kezd egyre népszerűbb fajtává válni. Valószínűleg skót bevándorlók kutyáitól, rövidszőrű collie-któl származik. A skót Rutherford család is magával vitt két fekete vagy fekete-cser színű colliet új hazájába. A kutyák meglepően jól alkalmazkodtak új környezetükhöz, és a farmerek hamar megkedvelték őket kiváló terelőmunkájuk miatt. A Rutherford-kutyákat aztán más európai, főleg angol és skót kutyákkal keresztezték; a Rutherford-vonalú kutyák képezték a kelpie-tenyésztés alapjait. A kelpie nevet egy Gleason nevű farmer „találta ki”, aki egy lóért cserébe tett szert egy Rutherford-kutyára. A kelpie szó a skótok ősi nyelvén vízi szellemet jelent. Ez a Gleason-Kelpie kiváló munkakutya volt, kétszer is pároztatták egy Rutherford által Skóciából importált, Moss nevű kannal, majd a fekete-cser színű Caserral, akinek szülei szintén Skóciából érkeztek. Utóbbi alomból született egy szuka, akit szintén Kelpienek hívtak: ő volt az első ausztrál juhászkutyavizsga győztese. A fajta fontos tulajdonsága a „tekintet” és a „hang”. A szemkutyák elsősorban a legelőn dolgoznak, bizonyos távolságból őrzik a nyájat. Pillantásukkal szinte hipnotizálják az állatokat. Az ugatók feladata a nyájak vagy egyes állatok egyik karámból a másikba hajtása. Ideális esetben egy jó kelpie mindkét feladatot képes ellátni.

Az FCI egyes csoportjának másik ausztrál fajtája a cattle dog. Thomas Hall, a Dartbrook birtok tulajdonosa, 1840-ben Skóciából behozott két blue-merle collie-t, melyek kiválóan dolgoztak, de elölről és ugatva közelítették meg a marhát, ami ettől könnyen megvadult és akár el is taposta a kutyákat. Hall a collie-k kölykeit dingókkal párosította, így néma terelőkutyákhoz jutott, melyeket a birtokos után Hall’s Heeler-nek neveztek. Ezek a kutyák nagyon rátermett marhaterelőknek bizonyultak, hamar megnőtt irántuk a kereslet. Egy másik Queensland-i birtokos, George Elliot is kísérletezett a dingó és a blue-merle collie keresztezésével, s a kinológia iránt érdeklődő utókor szerencséjére gondos feljegyzéseket vezetett kutyáiról. Egy Alex Davis nevű mészáros révén Elliot néhány kutyája eljutott Sydney Canterbury marhavásártelepére. Egy itt élő testvérpár, Jack és Harry Bagust ezekre a kutyákra alapozva végzett további keresztezéseket, mégpedig dalmatákkal! A testvérpár az egykori kocsikísérő kutya lovak és emberek iránti vonzalmát akarta belevinni a kiválóan terelő dingó-collie keverékekbe. Ez a keresztezés megváltozott színekhez vezetett, és veszendőbe ment a terelő tulajdonságok egy része is, de sikerült átvinni a dalmaták ló- és emberszeretetét, mely megkönnyítette a lovas marhahajcsár és a kutya közötti munkát. A Bagust testvérek black and tan kelpie-vel is keresztezték kutyáikat, így az eredmény egy aktív, a dingónál zömökebb, különleges színekben pompázó kutya lett. Bagusték csak a céljaiknak legjobban megfelelő, nagyon jól terelő kutyákat tartották meg, így hozva létre a cattle dog elődjét. Ezek a kutyák igen hamar nélkülözhetetlenné váltak Queensland legelőin, s Queensland Heeler néven váltak ismertté. A kelpie-vel történt keresztezés után más fajtát már nem vittek a vonalakba. Robert Kaleski 1893-ban kezdett a fajtával foglalkozni és ő volt az, aki 1902-ben elkészítette a cattle dog és a kelpie standard-javaslatát. A kezdetben elterjedt Australian heeler nevet az Australian cattle dog elnevezés váltotta fel. 1904-ben az Ausztrál Kennel Klub hivatalosan is elismerte a fajtát.

Ausztrália két olyan terrierfajtával rendelkezik, melyek első pillantásra csupán szőrzetükben különböznek. A rövidebb, durvább szőrű ausztrál terriert őshonos fajtának tartják; ezeket a kutyákat yorkshire terrierekkel keresztezve alakították ki a hosszúszőrű silky terriert. Bár a hatalmas kontinensen több pásztor- és juhászkutyafajta is kialakult, mégis az aprócska ausztrál terriert ismerték el elsőként, sőt, külföldön is ő volt az első hivatalos ausztrál fajta. Nem tartozik ugyan a legismertebb fajták közé, mégis az Amerikai Kennel Klub első terrierként az ausztrál terriert vette fel törzskönyvébe, nyilvántartásának 114. fajtájaként. A nyilvánosság elé először 1868-ban lépett egy durvaszőrű ausztrál terrier, egy Melbourne-ben rendezett kiállításon. 1887-ben, ugyancsak Melbourne-ben már klubot is alapítottak az új fajta kedvelői, 1896-ban hivatalos fajtaleírást készítettek az ausztrál terrierről, így 1899-ben már „ausztrál terrier, durvaszőrű” megjelöléssel indultak a vöröses vagy black and tan színű kiskutyák a kiállításokon. Az ausztrál terrier az egyik legkisebb munkaterrier. Tazmániában már az 1880-as évek elején ismert volt ez a durvaszőrű terrier, kérdés, hogy valóban őshonos fajtáról vagy a kontinens partjain elsőként kikötő, angol hajókkal érkező terrierek leszármazottjáról van szó. Mindenesetre később tudatosan keresztezték ezt az őshonosnak tartott fajtát más terrierekkel, hogy a kívánatos tulajdonságokat továbbfejlesszék.

Az ausztrál juhászkutyához és a nagy japán kutyához hasonlóan – mindkettő amerikai fajta – a harmadik fajtacsoportba tartozó Jack Russell terriernél is furcsán őröltek az FCI malmai. Fajtagazda országként Ausztráliát jelölték meg, de még a standard rövid történeti bekezdése is azt írja, hogy a fajta Angliában alakult ki az 1800-as években. Azt viszont nem tudjuk meg, hogy a rövidebb lábú, valamivel hosszabb törzsű Jack Russel hogyan vált ausztrál fajtává, míg a hosszabb lábú, kvadratikus felépítésű Parson Russel Nagy-Britannia „tulajdona” maradt.

A választ a fajta ausztráliai népszerűsége adja. Az Ausztrál Jack Russell Terrier Klubot 1972-ben alapították, azóta hétezernél is több almot regisztráltak. 1981-ben tárgyalások indultak a JRTCA és az Ausztrál Kennel Klub között a fajta hivatalos elismertetéséért. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Angliában megszületett a hivatalos standard. Mivel Anglia a fajta szülőhazája, így ezt a fajtaleírást Ausztrália természetesen elismerte. Azonban az ország tenyésztőinek ez problémát okozott: a hivatalos angol standard ugyanis kizárta a tenyésztésből a 30 cm-nél magasabb kutyákat, miközben a JRTCA több éve arra buzdította tagjait, hogy 25,5 és 30 cm közötti kutyákat tenyésszenek. Ekkoriban csak Ausztrália és Új-Zéland fogadta el hivatalosan is a rövidlábú változatot. 1995 vége óta lobbizott Ausztrália az FCI berkein belül, hogy elismertesse saját Jack fajtaleírását. 1998-ban Írország vette át a stafétabotot, és kérelmet nyújtott be a rövidlábú változat elismertetésére. 2000 októberében ezt el is fogadták, és a fajta ideiglenes elismertséget kapott. De úgy látszik, Ausztrália jobb kapcsolatokkal rendelkezik, hiszen végül ezt az országot jelölték ki fajtagazdaként.

Ami a dingót illeti, a modern genetikai vizsgálatok egyértelműen azt bizonyítják, hogy nem csupán elvadult házikutyákról van szó. A DNS-tesztek szerint a dingó 135 ezer évvel ezelőtt alakult ki, és földünk első domesztikált kutyája, a farkast is megelőzve. Olyan genetikai „markert” találtak a dingóban, amely a farkasban nem található, tehát két különböző fajról van szó. A dingó nem őshonos ausztrál fajta, hanem 3500-4000 éve érkezhetett a kontinensre. Tazmániában például, amely 10 ezer éve szakadt el Ausztráliától, sohasem éltek dingók. Pillanatnyilag két tudományos teória létezik a dingó eredetéről. Az egyik szerint az Indus folyó deltájánál alakulhatott ki 3000 évvel ezelőtt, és indiai kereskedőkkel, a Timor szigeten keresztül érkezett Ausztráliába. A másik feltételezés szerint a dingó Ázsia dél-nyugati részén alakult ki, és hajósokkal érkezett Ausztráliába. Mindenesetre az ausztrál őslakosok nagyra becsülték ezeket az ebeket. Ágymelegítőnek, hulladékeltakarítónak, vadász- és őrkutyának használták őket. Az abók a vadon született almokból vettek ki egy-egy kölyköt, melyek aztán felnőtt korukban legtöbbször visszatértek a vadonba. Gyakran az abó asszonyok szoptatták a kölyköket, ezt többek között egy 1800-ban készült fotó is bizonyítja. A fehér ember érkezésével a dingók domesztikált kutyákkal keveredtek. Ezért tiltotta ki az ausztrál kormány a német juhászkutyákat a kontinensről 1920-ban, mert attól féltek, hogy a keresztezés által tökéletes birkagyilkos kutyák jönnek létre. A kormány támogatásának is köszönhetően, a dingó az egyik legtöbbet kutatott kutyafajta. A genetikai vizsgálatok olyan markert különítettek el, amelyik minden dingóban megtalálható, de egyetlen más kutyafajtában sem. Ahhoz, hogy egy kutyát fajtatiszta dingóként tartsanak számon – vagyis öt generációra visszamenőleg csak dingó ősei vannak –, legalább tíz ilyen markert kell tartalmaznia a DNS-mintájának. 1993 novemberétől az Ausztrál Kennel Klub hivatalos nyilvántartást vezet a dingókról, tehát elismert kutyafajtáról van szó. Ennek ellenére kutyakiállításokon nem szerepelhet, mert nem egy újabb kiállítási fajtát szeretnének, hanem a fajtatiszta dingó fennmaradását akarják biztosítani.