Jin-jang I. fejezet

És az élet megy tovább

Sok év telt el azóta, hogy a híres hármas végleg kilépett az iskola falai közül. Harry Potter megvívta a végső küzdelmet, s habár győztesen került ki, a veszteségek mégsem múltak el nyomtalanul.

Minden család gyászolt valakit, minden varázsló otthona emlékeztetett a harcra. Sok régi épület üresen, romosan tátongott, míg mellettük újak emelkedtek ki a földből, dolgos kezek munkája nyomán. Egy idegennek furcsa lehetett a látvány, ha egy-egy varázslók által lakott faluba tévedt. Három-négy ház szép volt, rendben tartott, frissen festett, virágok illatoztak a kertben és az ablakokban, függöny libbent, ha vendég érkezett. Mégis, olykor csak egy lépés, és a következő kőhalmaz csak üres árnyéka volt annak, ami a múltban egy ház lehetett. Az ott élők nem vettek tudomást ezekről a romokról, szinte átnéztek rajtuk. A régi, félig leomlott falak egy tovatűnt kor dicsőségének és bukásának állítottak emléket. A kövek helyenként feketén, kormosan figyelmeztették az arra sétálót, hogy itt egykor harc zajlott, élet és halál küzdelme. Egy-egy roskadozó, lakatlan házban még megmaradtak a bútorok, a konyhában még az asztalon álltak az elhagyott tányérok, evőeszközök. Az eltelt éveket csak a mindent elfedő por mutatta.

A varázslók, bár nem voltak babonás emberek, mégis valami szokatlan félelemmel pillantottak az üres házakra, hámló falakra, romos otthonokra. Senki nem akart egy ilyen épületbe beköltözni, ahol a múlt árnyai kísértettek. Nem a valódi szellemektől tartottak, hanem a lélek ottmaradt fájdalmától. Talán mugli ostobaság csak, de a fehér varázslók úgy érezték, átok ül az üres otthonokon. Másrészt emléket állítottak ezzel az elhunytaknak, és a történteknek.

Sokan az idősek közül úgy érezték, ha csak nyomtalanul eltűnne minden, ami a Nagy Háborúra emlékezteti a varázslókat, akkor a gyerekek elkövetnék ugyanazokat a hibákat.
A mágustársadalom, a gondolkodásmód megváltozott. Új rendszer, új világ épült a régi romjain. Nem tudhatták, hogy jobb lesz-e, mint az előző, de meg kellet próbálniuk tovább élni. Be kellett látniuk, hogy bármi is történt, az élet megy tovább.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: KIS, KÓSZA VÁGYAK

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel,
vagy még inkább a földre arccal esni,
és elfeledni mindent, csendben el.
Jó volna most mindent felejteni,
jó volna most mindent elejteni,
leszállani,
s a harc után,
a harc után
megállani”

**
Egy fiatal varázsló érkezett hoppanálva a fák között megbújó apró falu melletti tisztásra. Szürke szeme hidegen villant, ahogy felmérte a környezetét, majd megnyugodva, hogy nem követték, és nem fenyegeti veszély elégedetten, lenézően elmosolyodott, miközben ruganyos léptekkel a falu házai felé indult.

A kicsi, takaros házak között néma csend honolt, úgy tűnt, akik itt élnek, vagy a közeli városba mentek vagy dolgoznak a földeken. A hosszúkás arcon hideg mosoly terült szét, majd kutató pillantását végigfuttatta a falun. Csak szeme villanása árulkodott arról, hogy megtalálta, amit keresett. Léptei egyre sietősebbek lettek, majd, ahogy a magányosan álló romos kunyhóhoz ért a falu legszélén, lassított, és pár méterre az ajtótól megállt. Ismét körbenézett, szürke pillantása szinte átvilágította a környező épületeket és lombokat, majd elégedett szusszanással az ajtó felé indult. Valójában nem lehetett volna így nevezni, csak egy rozoga, szúette fadarab lifegett a bejárat előtt. Unott arccal belökte az ajtót, majd kissé lehajolva belépett. Szeme villámgyorsan felmérte az új környezetet, amint megszokta a félhomályt, s erőt kellett vennie magán, hogy ne fintorodjon el a benn uralkodó szag miatt, remélte, hogy hamar végezhet itt.

- Mit akarsz itt, sötét szolga? – töltötte be a rekedtes suttogás a kunyhót.

- Nem vagyok szolga! – felelt dühödten a szőke férfi.

- Valóban? Attól még, hogy az, akit uradnak neveztél meghalt, szolga vagy, varázsló!

- Nem szolgálok senkit! – húzta össze dühösen a szemét.

- Csak a hatalmat… - sziszegte a rongykupac a sarokból. – Függsz tőle, az életedet jelenti… ezért vagy itt, szolga! – folytatta, megnyomva az utolsó szót.

- Ne pazarold az időmet, ha tudod, miért vagyok itt.

- Azt hiszed, hogy mindent tudok?

- A te érdekedben remélem, hogy amire szükségem van, azt tudod – mordult fel türelmetlenül.

- Fenyegetsz, szolga?

- Csak elővetítettem egy lehetséges jövőt – mosolyodott el gúnyosan a még mindig hajlott tartással álló szikár férfi. Arcán egyre jobban eluralkodott az undor, úgy érezte, megfullad, ha még sokáig itt kell maradnia.

- Mondd hát, mit kívánsz?

- Segítséget. Meg kell találnom a véremből született gyermeket.

- Mert úgy véled, olyan erőt birtokol, amivel hatalmasabbá válhatsz, mint az egykori urad. Ő is elbukott és az egyensúly helyreállt. Nem félsz hát, ostoba szolga? Ha megbontod az egyensúlyt, az új rend nem maradhat fenn örökké, a természet kiharcolja a saját igazát.

- Csak addig kívánom a hatalmat, amíg élek, Öreg. A halálom után már semmit nem jelent.

- Miért kellene segítenem neked? – hangzott fel ismét a rekedtes, halk suttogás.

- Mert nem halhatsz meg, amíg helyre nem áll ismét a rend. Beavatkoztál a fehér oldalon, most be kell avatkoznod a sötét oldalon is.

- Honnan tudod, szolga?

- Utánajártam – mosolygott negédesen.

- Miért pont neked segítenék? Honnan tudod, hogy elég ahhoz, hogy végre elhagyhassam az életet.

- Elég lesz, hidd el – terült szét kegyetlen mosoly a férfi arcán.

- Ezt meg kell gondolnom, szolga – az utolsó szóra a varázsló megremegett a visszafojtott dühtől, de uralkodott magán, hogy ne átkozza darabokra az előtte heverő rongykupacot. Akkor nem tudja meg soha, hol van az unokája… - Gyere vissza egy hét múlva, amikor telihold világít éjjel, és akkor megtudod, hogy döntöttem.

A szőke férfi szusszant egyet, majd rendezve forrongó indulatait, aranyvérű varázslóhoz méltón, némán távozott. Itt már nincs dolga, várnia kell, amíg az Öreg eldönti, hogy segít-e.

**

A Roxfort expressz sötétben érte el az ősöreg megállót az iskola közelében. Egy 11 éves, fekete hajú, vékony lányka meglepve kapta fel a fejét, ahogy a vonat megállt. Szerencsére már átöltözött talárba, amikor egy felsőbbéves figyelmeztette őket, hogy mindjárt megérkeznek. Várakozóan a még mindig olvasó társára pillantott, aki megérezve a kutató szemeket, lassan felemelte a fejét.

- Megérkeztünk – szólalt meg végül kissé türelmetlenül Ilena. Maga sem tudta miért, de ez a fiú olyan feszültséget keltett benne, amivel még nem találkozott. Nem szerette, ha semmibe veszik, még ha ez szeretett könyvei egyike miatt történik is.

- Látom – mordult fel a fiú. Kissé hosszú barna haját kisimította az arcából, majd kelletlenül becsukta a könyvet és felállt. – Menjünk! – nézett nyugodtan a barna szemekbe.

- Ne parancsolgass nekem! – csattant fel a kislány.

- Oh, elnézést, kisasszony – kezdte gúnyos hangon. – Kérem fáradjon a hajójához, hogy beérhessünk az iskolába – majd az előző kifejezés tovatűnt és cinkos vidámsággal elmosolyodott.

- Köszönöm, mélyen tisztelt uram! – vett részt azonnal a játékban a lány is, miközben a fiúba karolt. Bár eltartott pár másodpercig, míg az megnyugodott, humorérzéke nem hagyta cserben.

Vidáman kacagva hagyták el a vonatot, majd két vörös üstökű, megszeppent lánnyal megszálltak egy csónakot. Az óriást, aki odaterelte őket, egyikük sem nézte megdöbbenve, mint néhányan a gólyák közül. Mind hallottak már Hagridról, Ilena személyesen is ismerte. Az óriás köszöntésére csak kedves mosollyal válaszolt, nem szerette a feltűnő érzelmi megnyilvánulásokat, legalábbis el nem ragadták az indulatok…
Majd a csónakban megkezdődött az ismerkedés.

- Sziasztok! – kezdte az egyik vörös hajú kedvesen mosolyogva. – Rose és Laura Weasley – mutatta be önmagát és testvérét is.

- Ikrek – fejezte be egy huncut kacsintással a másik lány.

- Ilena Granger-Piton – felelt fensőbbséges nyugalommal a fekete hajú gólya. Ő nem akart ilyen kis viháncoló liba lenni, mint azok ketten.

- Daniel Lupin – folytatta az udvariaskodást a fiú is.

- Piton? – húzta fel a szemöldökét a Laura.

- Igen – felelt hidegen. – Gondod van vele? – kérdezte metszőn.

- Perselus Piton a rokonod? – folytatta a faggatózást Rose, nem zavartatva magát a rideg reakciótól.

- Az apám – felelt lekezelően.

- Oh – sikkantott a két vörös, majd egymásra néztek, mintha némán társalognának. – Hallottunk az édesanyádról és róla – folytatta ismét a barna szemekbe nézve.

- Ennek örülök, legalább nem kell riportert játszanom, és beszámolnom az életemről – felelt még mindig magára erőltetett nyugalommal. Tudta, hogy ez vár rá az iskolában, ettől féltette édesanyja, de megfogadta, nem átkoz meg senkit, csak hogy nyugta legyen.

- Te Remus fia vagy, ugye? – kezdték el most az eddig némán bámészkodó fiút kérdezgetni.

- Igen – felelt szűkszavúan.

- Te is vérfarkas vagy? – vágott a közepébe Laura. Úgy tűnt, ő a hangadó, míg Rose inkább értékeli az információkat.

- Nem egészen. Azonban ha nem haragszol, nem fogom elmagyarázni – felelt egy pillanatra felvillanó szemmel a fiú. Majd száját keskeny vonallá húzta, és nyugodtnak tűnve a vizet kezdte nézni.

A két Weasley egymással fecsegett, amíg el nem érték a partot, és az egy kissé megszeppent társaság követte a ridegnek tűnő zöld taláros boszorkányt a nagyterembe, aki átvette a diákokat az óriástól.
- Most sor kerül a beosztásukra, utána pedig a vacsorára. Az utat a klubhelységükbe és a szobájukat vacsora után a házuk egy prefektusa fogja megmutatni. Sok sikert! - fejezte be a rövid beszédet McGalagony professzor, majd lassabban, mint ahogy Harryék idejében tette, bevezette őket a Nagyterembe.

A kicsik ámulva pillantottak fel az égboltot utánzó mennyezetre, a nagyok türelmetlenül lesték a tányérjukat. Tudták, hogy nem ehetnek, amíg minden elsős meg nem találja a helyét, de azért reménykedtek, hogy erre hamar sor kerül.

A Nagyteremben nem sok dolog változott az eltelt évek alatt, bár ezt a gólyák nem tudták megítélni. Szinte csak a tanári kar és a diákok voltak mások. McGalagony professzor még mindig igazgatónő volt, bár már fontolgatta a visszavonulás gondolatát; Bimba, Hagrid és Binns még mindig szokott helyén ült. Azonban minden más tárgyat más tanított, mint Hermione idejében. A gólyák ezzel azonban mit sem törődve, izgatottan sutyorogva lesték a széket, és a daloló ősöreg fejfedőt.

Ahogy McGalagony elkezdte olvasni a neveket, néhányszor halk suttogás indult útjára a teremben.
- Lupin, Daniel!

A fiú kimért léptekkel sétált a süveghez, ami hosszú ideig nem szólalt meg. Hangját csak Daniel hallhatta. Egy újabb Lupin. Nagyon okos vagy, de nem való a Hollóhátba. Más vagy, és erre büszke vagy. Ez a büszkeség, távolságtartás, hideg fej… mi a véleményed a Mardekárról, ifjú Lupin?

- Mindegy, csak dönts végre. Ha még sokáig itt ülök, éhen halnak a diákok – türelmetlenkedett magában.

- Mardekár! – döntött végül a süveg. Az asztalnál halk taps kezdődött, a Griffendélnél azonban hangosan tiltakoztak. Lupin fiát maguk közé várták, fel sem merült bennük, hogy máshova kerül.

Néhány ismeretlen név Ilena nyugodt arckifejezést öltve a székhez indult, ahogy elhangzott a neve:

- Granger-Piton, Ilena! – olvasta hangosan az igazgatónő.

A teremben a suttogás beszélgetéssé erősödött, minden asztalnál vitatkozni kezdtek. Granger-Piton? Hermione iskolatársai közül sem sokan tudták, hogy mi történt pontosan, és mivel a pár elvonultan élt, így azóta sem terjedtek el a hírek. A diákok többsége hallott már Grangerről, mint Harry Potter egyik barátjáról, és Pitonról, Albus Dumbledore gyilkosáról. De hogy gyerekük legyen? Pont nekik? Döbbenten, az asztal mellől felállva figyelték, ahogy a nyugodt arcú, fehér bőrű kislány a süveget a fejére teszi, majd visszatartott levegővel várták a döntést.

Hermione Granger és Perselus Piton lánya. Érdekes, nagyon érdekes. Az eszed túlszárnyalja a szüleidet, a bátorságod édesanyádé. Ravasz vagy, és számító, ha az érdekeidről van szó, nem kétséges. Nyugodtnak látszol, de belül tűz tombol, ez talán távol tarthatna a Mardekártól. A ravaszságod, büszkeséged miatt nem kerülhetsz a Griffendélbe. Nem tartozol oda. A Hollóhát, vagy Mardekár lenne megfelelő. De a Hollóhátban elveszne a tehetséged, legyen hát: Mardekár - az utolsó szót a süveg már hangosan kürtölte szét a teremben. A visszafojtott lélegzeteket kiengedték, és döbbenten néztek össze. Piton lánya, nem kétséges…
A kislány hideg, érzelemmentes arccal sétált az őt lagymatagon megtapsoló asztalhoz, majd a többiekről tudomást sem véve leült Lupin mellé. Számított erre a döntésre, bár olykor remélte, hogy talán a Hollóhátba kerülhet.

- Weasley, Laura!

A kicsi vörös lány vidáman mosolyogva sietett a székhez, s még fejére sem tette a süveget, amikor elhangzott a kiáltás: Griffendél!
Az asztalnál taps hangzott fel, és a kicsi lány két nagyobb fiú közé ült, Ilena úgy vélte, ismerheti őket, mert vidáman megveregették Laura hátát.

- Weasley, Rose!

Az események teljesen követték az előző pár percet, és a második lányka is helyet foglalt testvére mellett.

Lassan haladtak, és a legtöbb név Ilena számára teljesen ismeretlen volt. Úgy tűnt, az aranyvérűek egyre kevesebben vannak, és az iskola diákjai inkább félvérek, vagy mugli családból származnak. Ahogy véget ért a beosztás az igazgatónő elmondta szokásos beszédét, majd a diákok boldogan vacsorázni kezdtek. Ilena némán evett, nem vett tudomást az őt, és mellette ülő Danielt bámuló diákokról, remélte, hogy ez a csoda is csak három napig tart, és nem fogják hét évig lesni minden mozdulatát…

**

Ezen az estén a régi kis házban, az erdő mellett egy házaspár aggódó csöndben ült a tűz mellett, olykor felpillantottak a könyvből, mintegy bátorságot merítve a másik szeméből, majd elszégyellték magukat, és visszafordultak a pergamenre vetett sorokhoz.
Végül a nő nem bírta tovább, felállt, lecsapta a könyvet és sietős léptekkel az ajtónál termet. Türelmetlenül feltépte, és kibámult a hideg éjszakába. A csillagok fényesen ragyogtak, csak az erdő éjszakai neszei zavarták meg a csendet. Úgy tűnt, keres valamit, ahogy kutatóan a távoli hegyeket borító felhőkbe fúrta pillantását.

A férfi ránézett, majd fáradtan felállt, kicsit megrakta a tüzet, hogy a befújó hideg szél ne űzze el a meleget, majd kedvese mellé lépett és hátulról magához húzta. Nem mondott semmit, az érintés többet mondott minden szónál.

- Féltem őt, Perselus – törte meg a némaságot a nő.

- Erős gyerek. Nem lesz baj…

- A neve miatt támadni fogják, te is tudod. Nem tudja, mi vár rá, nem is sejti.

- Elég büszke, hogy elrejtse az érzelmeit, nem fogják látni, ha megbántják.

- Az szerinted elég? Ha csak belül szenved? – fordult meg dühösen Hermione. – Nem változol… - mosolyodott el keserűn-kedvesen.

- Ha úgy látják, hatástalan, amit tesznek, akkor hamarabb abbahagyják – magyarázta meg előbbi szavait a férfi. Fekete szemében tűz lobogott, szorosan ölelte magához a hidegtől már remegő nőt.

- Most osztják be – szólalt meg Hermione, távolba révedő szemekkel. – Mardekár… - suttogta kissé csodálkozó arckifejezéssel. – Remélem boldog leszel ott, kislányom – folytatta a hegyekhez fordulva.

A férfi elmosolyodott, hallva, hogy kislánya az ő egykori házába került, majd behúzta az ajtót, kizárva a hideget és a külvilágot.

Tovább...->