A LÁTHATALAN

Alkonyatkor ellátogattam a város szívében levő nagy térre, nem tarkaságát és nyüzsgését kerestem most, jól ismertem már, hanem egy kis barna rongycsomót a földön, amely még nyöszörgés sem volt, csak egyetlen elnyújtott, mély és zümmögő "e-e-e-e-e-e-e-e-" hang. Nem gyengült és nem erősödött, de nem is némult el soha, és a tér ezerféle zsivaján és harsogásán át is hallatszott. A Dzsema el Fna legváltozatlanabb hangja volt, egész este, és estéről estére mindig ugyanaz maradt.
Már messziről felfigyeltem rá. Űzött a nyugtalanság, amire nem leltem magyarázatot. Mindenképpen a térre mentem volna, oly sok minden vonzott oda; abban pedig sohasem kételkedtem, hogy újból rátalálok, mindazzal, ami hozzá tartozik. Csak ezért az egyetlen hanggá redukálódott nyöszörgésért éreztem valami szorongásfélét. Tudtam, hogy a lét határán él, s az élet, amely létrehozza, semmi másból sem áll, mint ebből az egyetlen hangból. Mohón és félve füleltem, és utamon elértem egy ponthoz, mindig ugyanazon a helyen, ahol egyszerre csak meghallottam, mint egy rovar zümmögését:
- e-e-e-e-e-e-e-e.
Éreztem, valami megmagyarázhatatlan nyugalom ömlik el a testemen, és míg eddig eléggé tétován és bizonytalanul mentem, most határozott léptekkel indultam el a hang irányába. Tudtam, honnan ered. Ismertem a barna kis rongycsomót a földön, amelyből sosem láttam többet, mint egy darab sötét és durva szövetet. Nem láttam soha a szájat, amelyből az "e-e-e-e-e" hangzott; sem a szemet; sem bármit az arcból. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez az arc vaké volt-e, vagy lát-e. A barna, szennyes szövet mint valami csuklya, a fejére volt húzva és mindent eltakart. A lény - mert annak kellett lennie - a földön kuporgott, és háta meggörnyedt a szövet alatt. Az egész nem volt sok. Egy súlytalan és gyönge lény, ez volt minden, amit sejteni lehetett. Nem tudtam, milyen magas, mert állva sosem láttam. Ami a földön látszott belőle, oly alacsony volt, hogy gyanútlanul bele lehetett volna botlani, ha nem adott volna hangot. Nem láttam soha odajönni vagy elmenni; nem tudom, odavitték és letették-e, vagy a maga lábán járt.
Nem volt védett a hely, amelyet kiválasztott magának. Ez volt a tér legforgalmasabb része, szüntelenül jöttek-mentek a kis barna rongycsomó körül. Forgalmasabb estéken eltűnt a lábak közt, és bár pontosan tudtam, merre van, és a hangot is szüntelenül hallottam, nehezen találtam rá. Aztán az emberek szétszéledtek, ő pedig maradt a helyén, mikor körülötte a tér körös-körül elnéptelenedett. És akkor úgy feküdt ott a sötétben, min egy odavetett ócska, nagyon piszkos ruhadarab amelytől valaki meg akart szabadulni, és a sokadalomban lopva elejtette, nehogy észrevegyék. Most azonban már elszéledtek az emberek, és csak a kis motyó feküdt ott. Nem vártam meg soha, míg fölállt vagy elvitték. Elosontam a sötétben, a tehetetlenség és büszkeség fojtogató érzésével.
A tehetetlenség magamnak szólt: éreztem, sosem fogok valamit tenni, hogy a rongycsomó titkát földerítsem. Féltem meglátni az alakját; és minthogy nem adhattam neki másikat, ott hagytam heverni a földön. Valahányszor a közelébe jöttem, vigyáznom kellett, hogy belé ne botoljak, mintha megsérthetném vagy veszélyeztethetném. Ott volt minden este, és minden este elállt a szívverésem mikor először rémlett fel a hang, és újból elállt, mikor tisztán kivettem. Az ő útja oda-vissza számomra szentebb volt, mint a magamé. Sosem fürkésztem utána, és nem tudom, hová tűnt az éjszaka hátralevő részében és a következő napon. Valami rendkívüli volt, és talán annak is tartotta magát. Néha kísértést éreztem, hogy nagyon óvatosan egy ujjal megérintsem a barna csuklyát - észre kellett volna vennie, és talán lett volna erre egy másik hangja. De ez a kísértés mindig gyorsan feloldódott a tehetetlenségemben.
Mondottam, még egy érzés fojtogatott, miközben elosontam. A büszkeség. Büszke voltam a rongycsomóra, mert élt. Sohasem tudom meg, mit gondolt, míg ott lent, mélyen az emberi szint alatt lélegzett. Hogy miről akart hírt adni, ezt éppúgy örök homály fedi, mint egész létét: de élt, és mikor eljött az ideje, mindennap ott volt. Nem láttam soha, hogy az odavetett pénzt fölvette volna; nem sokat dobtak neki, két-három érménél több sosem hevert előtte. Talán nem is volt keze, hogy kinyúljon értük. Talán nyelve sem volt amivel az Allah szóban az l-t formálhatta volna, és így lett Isten nevéből egyetlen "e-e-e-e-e". De élt, és példátlan buzgalommal és állhatatossággal ismételte ezt az egyetlen hangot, mondta órákon át, míg ez lett az egész széles, nagy tér egyetlen hangja, a hang, amely minden más hangot túlél.