|
SEHEREZÁDE Madame Mignon volt a Seherezáde nevű kis francia bár tulajdonosa. Ez a bár az egyetlen egész éjjel nyitva tartó lokál Medinában. Néha teljesen néptelen, máskor két-három vendég üldögél benne. De mikor tele volt, főleg éjjel két-három óra körül, minden szót lehetett hallani, amit a többiek mondtak, így aztán mindenkivel beszédbe elegyedett az ember. A helyiség ugyanis nagyon kicsi volt, s mihelyt húszan ott ültek vagy álltak benne, úgy tetszett, mintha mindjárt szét akarna dőlni.
Közvetlenül a sarkon túl volt a tér, a Dzsema el Fna, alig tíz lépésre a bártól. Nagyobb ellentétet elképzelni sem lehet. Körben a téren rongyokba bugyolált nyomorgók hevertek a földön és aludtak. Sokszor annyira beolvadtak a térbe, hogy vigyázni kellett, nehogy rájuk lépjünk. Aki ebben az időben errefelé ácsorgott vagy járkált, gyanús volt, okosabbnak látszott kikerülni. A Dzsema tulajdonképpeni élete már réges-rég véget ért, mikor a kis báré elkezdődött. Aki ide járt, európainak látszott. Franciák, amerikaiak, angolok. Arabok is benéztek; de vagy európai módon voltak öltözve, vagy maguk is ittak, és ez egyedül, legalábbis az ő szemükben, modernné vagy európaivá tette őket. Az italokat nagyon drágán mérték, csak jómódú arabok merészkedtek be. Akik rongyaikban a téren feküdtek, azoknak semmijük, vagy jó, ha két frankjuk volt. A Seherezáde vendégei százhúsz frankot fizettek egy kupica konyakért, és gyorsan egymás után többet felhajtottak. A téren, mielőtt éji álmába merült, arab muzsikához szokott az ember füle, a rádió hangosan bömbölt minden lokálból, amely tetőt mondhatott a magáénak. A bárban csak európai tánczene szólt, de halkan, és aki ide belépett, előkelőnek érezte magát. Madame Mignon gondoskodott a legfrissebb slágerekről. Büszke volt lemezeire, és általában minden héten egyszer újabb halom, azon melegében vásárolt lemezzel jelent meg a lokálban. Lejátszotta törzsvendégeinek, élénken érdekelte őt a fogyasztók egyéni ízlése.
Sanghajban született, francia apától és kínai anyától. A szeme eredetileg ferde metszésű volt, de egyenesre operáltatta, úgyhogy kínaiságából nem sok maradt. Kínai anyjából azonban sosem csinált titkot. Más francia gyarmatokon élt, mielőtt Marokkóba került volna, néhány évet Dualában töltött. Minden néppel szemben voltak kifogásai, sosem találkoztam még oly naiv és megrendíthetetlen előítéletekkel, mint ennél a nőnél. De a franciákra és kínaiakra nem mondhatott az ember előtte semmi rosszat, és mindig büszkén fűzte hozzá: - Az anyám kínai volt. Az apám francia. - Nos, hát ennyire önelégült volt ez a Madame Mignon, s ennyire elégedetlen más nemzetiségű vendégeivel.
Egy hosszú beszélgetés alkalmával férkőztem a bizalmába, mikor egy ízben kettesben maradtunk a lokálban. Megesett, hogy angol filmstábbeli barátaim távozásakor elfelejtették kifizetni a többiekkel együtt fogyasztott rundókat, ilyenkor helyettük én egyenlítettem ki a számlát. Madame Mignon ezért azt hitte, hogy gazdag vagyok; gazdag, csak éppen titkolom, amit ő már angoloktól megszokott, hisz öltözködésükön is ritkán látni a módjukat. Valaki, talán hogy Madame Mignont bolonddá tartsa, azt mondta neki, hogy elmeorvos vagyok. Minthogy több ízben nyugodtan, szó nélkül elüldögéltem nála, majd kettesben hosszan kikérdeztem a vendégei felől, elhatározta, hogy hitelt ad a hírnek. Nem mondtam ellent, megfelelt a szándékaimnak, így többet mesélt nekem.
A férje, Monsieur Mignon, egy magas, erőteljes fickó, azelőtt az idegenlégióban szolgált, és nem sokat segített neki a bárban. Amikor nem voltak vendégeik, szívesen szundított egyet a kis helyiség padjain elnyúlva. Amint azonban vendégek érkeztek, akiket ismert, elvitte őket a La Riviera nevű francia bordélyba, amely néhány percnyire volt a bártól. Szívesen elidőzött ott egy-két órácskát, majd visszajött, rendszerint a vendégeivel együtt. Elmesélték az asszonynak, hol jártak, beszámolt a bordély új lányairól, ivott egy kicsit, aztán később, esetleg más vendégekkel megint ellátogatott a Rivierába. Ez a szót lehetett leggyakrabban hallani a Seherezádéban.
Monsieur Mignonnak öles válla fölött kerek, álmatag gyerekarca volt. Lomhán mosolygott, és egy franciához mérten meglepően lassan és keveset beszélt. Hallgatni az asszony is tudott, volt benne tapintat, nem akaszkodott rá másokra. De ha egyszer beszélni kezdett, nem egykönnyen hagyta abba. Közben a férje néhány poharat öblített le, vagy aludt, vagy elment a Rivierába. Madame sohasem engedte meg az ő erős férjének, hogy kidobja a szemtelenkedő részeg vendégeket. Erről maga gondoskodott. Övé volt a lokál és vészes esetekre tartogatott egy gumibotot a pult mögött, ott, ahol a lemezeit raktározta. Barátainak szívesen meg is mutatta, s ilyenkor cinkos nevetéssel közölte: - Csak amerikaiaknak. - Részeg amerikaiakkal volt a legtöbb baja, nekik szólt ezért izzó gyűlölete. Az ő szemében kétféle barbár létezett, a bennszülött és az amerikai.
A férje nemcsak az idegenlégióban szolgált. Egy napon a maga félig lomha, félig ravasz módján ezzel a kérdéssel fordult hozzám:
- Ugye ön doktor a bolondok házában?
- Honnan gondolja? - kérdeztem, adva az ártatlant.
- Hallottam. Két évig én is egy Párizs melletti elmegyógyintézetben dolgoztam mint ápoló.
- Akkor ért hozzá - állapítottam meg, ami hízelgett neki.
Mesélni kezdett egykor hivatásáról, hogy mennyire kiismerte magát a bolondok között, és mindig pontosan tudta, melyik veszélyes, és melyik nem. Megvolt a maga egyszerű házi besorolása, aszerint, hogy milyen veszélyesnek tartotta. Őket. Kikérdeztem a marrákesi elmebetegek felől, és megemlített néhány városszerte ismert esete. Ettől az esettől fogva kissé a közös szakmából való egykori följebbvalójaként kezelt. Össze-összenéztünk, mikor valaki a lokálban kicsit bolondosan viselkedett; olykor még egy-egy ingyen konyakkal is megvendégelt.
Madame Mignonnak volt egy barátnője, egyetlenegy, akihez komolyan ragaszkodott. Ginette-nek hívták, és mindig a bárban tartózkodott. Rendszerint a pult előtti magas székek egyikén ült és várt. Fiatal volt és kicicomázott, s olyan sápadt, mint azok, akik egész éjjel talpon vannak és napközben alszanak. Kidülledt szemeit pillanatonként a bárajtó felé fordította, hogy nem jön-e vendég; ilyenkor a szeme mintha rátapadt volna az ajtó üvegére.
Ginette valami eseményre várt. Huszonkét éves volt, és sosem hagyta még el Marokkót. Itt született, angol apától, aki aztán Dakarba távozott, és nem törődött vele, és olasz anyától. Ginette szívesen hallgatta az angol beszédet, mert az apjára emlékeztette. Hogy mivel foglalkozott az apja, mit keresett Marokkóban, és miért távozott Dakarba, azt nem tudtam meg soha. Madame Mignon is, Ginette is olykor büszkén emlegették, és bár kereken nem mondták ki, arra engedtek következtetni, hogy a lánya miatt tűnt el. Biztosan mind a ketten így szerették volna, mert bár az apja nem nézett feléje, az is jelentett valamit, hogy határozottan kerülte a várost, ahol Ginette élt. Az anyjáról nem beszéltek soha; az volt a benyomásom, hogy még Marrákesben él, de nem dicsekednek vele. Lehet, hogy szegény volt, vagy a foglalkozása nem különösebben tiszteletre méltó, vagy talán az olaszokat nem becsülték sokra. Ginette egy angliai utazásról álmodozott, nagyon kíváncsi volt Angliára. De bárhová elment volna, még Olaszországba is; csak jött volna egy lovag, aki elviszi Marokkóból. Azokban az órákban, mikor üres volt a bár, különösen várakozástelinek látszott. Az ülőhelyes és az ajtó közti távolság alig tett ki három métert, de valahányszor nyílt az ajtó, mindig hátrahőkölt, mintha a szemébe nyitottak volna.
Ginette nem egyedül volt, mikor először feltűnt nekem. Egy lányos külsejű, nagyon fiatal férfi mellett ült, aki még nála is jobban ki volt cicomázva: nagy fekete szemei és barna arcszíne elárulták a marokkóit. Ginette igen bizalmas viszonyban volt vele, és gyakran mutatkoztak együtt a lokálban. Szerelmespárnak véltem őket, így tekintettem rájuk, mielőtt megtudtam róluk egyet-mást. A fiú úgy tetszett mindig, mintha egyenesen a kaszinóból jönne. Nemcsak öltözetében alkalmazkodott teljesen a francia divathoz: mindenki szeme láttára becézgettette magát a lánnyal, ami arab emberre nézve a legnagyobb szégyen. Sokat ittak. Néha hármasban voltak egy körülbelül harmincéves férfival; ez valamelyest férfiasabbnak látszott, és nem is volt annyira kikent-kifent.
Mikor Ginette először szólított meg - elég félénken, mert angolnak vélt - a pult előtt ült, én tőle jobbra, a fiúja pedig a másik oldalán. Afelől érdeklődött, hogyan halad a film, amelyet a barátaim Marrákesben forgattak. Nem jelentéktelen esemény volt ez az ő számára, és mint csakhamar észrevettem, sokért nem adta volna, ha bekerülne a filmbe. Udvariasan válaszolgattam a kérdéseire. Madame Mignon, örült, hogy végre összekerültünk, a legjobb barátnője meg én. Egy darabig még beszélgettünk, majd bemutatta a bal oldalán ülő fiatalembert: a férje volt. Csodálkoztam, bárki másra inkább gondoltam volna. Egy éve éltek már együtt. Ha kettesben voltak, azt lehetett volna hinni róluk, hogy nászutasok. De mikor Ginette nélküle üldögélt itt, mindig vágyakozva az ajtó felé sandított, és ilyenkor a legkevésbé sem a férjére várt. Tapintatosan tréfálkozva kifaggattam az életmódja felől, és megtudtam, hogy a bárból éjjel három órakor járnak haza vacsorázni. Hajnali öt óra tájt fekszenek le, és délutánig alszanak.
Mit dolgozik a férje? - kérdeztem. Semmit - válaszolta -, van egy apja. Madame Mignon, aki odafigyelt, ennél a válasznál kajánul elmosolyodott. A barna bőrű, lányos arcú fiatalember félénken nevetett, de úgy, hogy közben kivillantotta szép fogait. Hiúsága túlragyogott mindent, a legkínosabb zavart is. Meghívtuk egymást konyakra, és szó szót követett. Észrevettem, hogy olyan elkényeztetett, mint amilyennek látszik. Megkérdeztem, mennyi ideig élt Franciaországban. Mert annyira franciásan hat. - Semeddig - mondta. - Még sosem hagytam el Marokkót. - Szeretne Párizsba menni? - Nem, semmi kedve. - Hát Angliába? - Tulajdonképpen oda se. - Akar-e egyáltalán valahová utazni? - Nem. - Mindenre erőtlenül felelt, mintha nem is volna saját akarata. Éreztem, hogy kell itt még lenni valaminek, amiről nem beszél, ami ehhez a helyhez köti. Ginette nem lehetett az, hiszen ő világosan értésünkre adta, hogy bárhol másutt szívesebben lenne, mint itt.
Ez az egyszerűnek és hétköznapinak látszó pár rejtélyes maradt számomra. Minden éjjel találkoztam velük a kis bárban. Az idegeneken kívül, akik a lokálba jártak, egyvalami érdekelte csak őket: Madame Mignon lemezei. Dalokat rendeltek; némelyik annyira tetszett nekik, hogy hatszor is lejátszatták egymás után. Aztán bizseregni kezdett a talpuk, és a pult és ajtó közti tenyérnyi helyen táncolni kezdtek. Olyan szorosan egymáshoz simultak, hogy már-már kínos volt nézni. Ginette szerette a táncnak ez a túlságosan intim módját, a nézők miatt azonban a férjére panaszkodott: - Rémes vele. Nem akar másképp táncolni. Olyan sokszor mondtam már neki. Azt mondja, nem tud másképp. - Jött a következő tánc, és ők újra belelendültek, Ginette pedig már csak arra ügyelt, hogy a lemez egyetlen fordulatát se mulassza el. Elképzeltem Ginette-et más országban, ott, ahova vágyott, és hogy ott ugyanezt az életmódot folytatná, ugyanezekkel az emberekkel, ugyanebben az időben; és Londonban láttam őt, amint ugyanezekre a lemezekre táncol.
Egy éjjel, mikor egyedül voltam a bárban, Madame Mignon megkérdezte, hogy tetszik nekem Ginette. Tudtam, mi az illendőség, és így feleltem: - Nagyon kellemes jelenség.
- Nem lehet ráismerni! - válaszolta Madame Mignon. - Ha tudná, mennyire megváltozott egy év alatt! Szegényke, nagyon szerencsétlen! Nem lett volna szabad hozzá mennie. Ezek a bennszülöttek mind rossz férjek. A fiú jó családból származik, az apja gazdag, igaz, de kitagadta, mer Ginette-et vette feleségül. Ginette apja meg a lányáról nem akar tudni, mert egy arabhoz ment feleségül. Most egyiknek sincs semmije.
- Miből élnek akkor, ha a férfi nem dolgozik, és az apja sem ad neki semmit?
- Azt nem tudja? Nem tudja, ki a fiú barátja?
- Nem, honnan tudnám?
- pedig itt látta őket együtt. A Glaui egyik fia a barátja. Annak a kitartottja. Már régóta. A Glaui most megharagudott a fiára. Semmi kifogása a nők ellen. Nem bánja, ha a fiai nőket tartanak, amennyit csak akarnak. De ezt a férfiakkal való dolgot, ezt nem szereti. Pár napja elküldte a fiát.
- És ebből élt a Ginette férje?
- Ebből. Meg a lányból is. Kényszeríti, hogy gazdag arabokkal háljon. Van itt egy, a Glaui fiának az udvarából, aki különösen bukik Ginette-re. Nem fiatal már, de gazdag. A lány először nem akarta, de a férje kényszerítette rá. Most már megszokta. Most gyakran hálnak hármasban. A férje megveri ha nem akarja. De most ez csak másoknál van, nagyon féltékeny rá. Csak olyan férfiakkal hagyja hálni, akik fizetnek. Féltékenységi jeleneteket rendez, ha Ginette-nek megtetszik egy férfi. Megveri, ha valaki nem tetszik neki, és pénzért sem hajlandó vele, és akkor is megver, ha valaki úgy megtetszik neki, hogy ingyen is lefeküdne neki. Szegényke, ezért olyan szerencsétlen. Sohasem teheti azt, amit akar. Egy férfira vár, aki elviszi innen. Szeretném, ha sikerülne neki, mert fáj érte a szívem. Pedig ő itt az egyetlen barátnőm. Senkim sem marad, ha elmegy.
- Azt mondja, a Glaui megharagudott a fiára?
- Igen, egy időre elküldte hazulról. Abban reménykedik, hogy majd elfelejti a kedvencét. De nem fogja elfelejteni, nagyon összeszoktak.
- És a Ginette barátjával mi van?
- Az is elment. Kénytelen volt. Mert a Glaui fiának az udvarához tartozik.
- Most mind a ketten távol vannak?
- Mind a ketten. Súlyos csapás ez Ginette-éknek. Adósságra élnek. De nem soká lesz így. A Glaui jó néhányszor megpróbálta már elválasztani őket egymástól. Mindig visszajön a fiú. Nem bírja ki, sokáig nem tud meglenni a Ginette férje nélkül. Néhány hét múlva itt lesz megint, és az apja elnézi neki.
- Akkor megint minden jóra fordul.
- Hát igen, majd csak helyrezökken, nem olyan komoly a dolog. Emiatt kicsit türelmetlen vele a férje, ennyi az egész. Addig is szeretne neki találni valakit. Magával is azért beszélt. Azt mondják, hogy maga nagyon gazdag. Először saját magára gondolt, de én megmondtam neki, hogy erről szó sem lehet Maga nekem túl jó ahhoz. Tetszik magának a Ginette?
Most kezdtem csak rádöbbenni, milyen csávába kerültem a vélt gazdagságom miatt. Egy pontban azonban igaztalan voltam Madame Mignonnal szemben.
- El kéne innen vinne - mondta. - A férjének nehogy pénzt adjon a Ginette részére. Elolvad, ahogy jött, és a szegény lányon nem segített semmit. Amíg ezzel a férfival van, semmit sem tud megtakarítani magának. Elszed tőle mindent. Egyszerűen utazzon el vele. Azt mondta nekem, elmegy, ha maga is akarja. A férje nem mehet. Végül is a Glaui fiának az udvartartásához tartozik, nem olyan egyszerű elutaznia. Nem adnának neki útlevelet. Úgy sajnálom azt a lányt. Napról napra rosszabb bőrben van. Látta volna egy évvel ezelőtt, olyan volt, mint egy harmatos rózsabimbó. Jó bánásmód kéne neki, meg ésszerű életmód. Utóvégre angol. Hát persze, mint az apja. És olyan kedves. Nem is hinné az ember. Gondolta volna, hogy angol?
- Nem - válaszoltam. - Vagy talán mégis. Talán a ó modoráról rájöttem volna, hogy angol.
- Ugye - vágta rá Madame Mignon. - Van benne valami előkelő. Mint egy igazi angol nő. Ami engem illet, én nem kedvelem az angolokat. Nekem túlságosan nyugodtak. Nézze csak meg a maga barátait! Egész este heten-nyolcan itt ülnek, órák hosszat, és a hangjukat se hallani, Valami félelmetes. Sosem tudhatja az ember, nem kéjgyilkos bújik-e meg bennük. No de az amerikaiakkal összehasonlítva... azokat aztán ki nem állhatom. Barbárok. Látta már a gumibotomat? - Elővette a pult mögül, és néhányszor meglóbálta. - Ezt az amerikaiaknak tartogatom Sokszor hasznát vettem már, mondhatom magának! | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
