A SZAMÁR VÁGYA

Éjszakai sétáimról, amiket a városban tettem, a Dzsema el Fnán keresztül szoktam hazatérni. Különös érzés volt átmenni a csaknem néptelenné vált téren. Sehol akrobaták és táncosok, sem kígyóbűvölők és tűznyelők. Egy emberke kuporgott egymagában a földön, előtte egészen apró tojásokkal teli kosár. Közel s távolban semmi. Itt-ott acetilénlámpák égtek, az egész téren értett a szaguk. A lacikonyhások bódéiban üldögélt még egy-két férfi a levesét kanalazva. Oly magányosnak látszottak, mintha nem volna hová menniük. Közben a tér szélén emberek éjszakáztak. Sokan feküdtek már, kabátjuk csuklyáját a fejükre húzva, a legtöbbje összekuporodva. Moccanás nélkül aludtak, szinte el sem hitte az ember, hogy valami lélegzik a sötét csuklyás köpenyek alatt.
Egy éjszaka hatalmas, sűrű embergyűrűt láttam a tér kellős közepén, az acetilénlámpák különös világában. Az arcukra és alakjukra vetett éles lámpafényben sötét árnyékok valami kegyetlen és kísérteties jelleget öltöttek. Két népi hangszer játékát hallottam, meg egy férfi hangját, aki valakihez nagy hévvel beszél. Mikor közelebb léptem, és rést találtam, amelyen át beláttam a körbe, középen egy álló férfit vettem észre, kezében bottal, amint noszogató kérdésekkel gyötri a szamarát.
A szamár a város valamennyi nyomorult szamara közt a legnyomorultabb volt. Csontjai kimeredtek, teljesen ki volt éhezve, szőre megkopott, biztos, hogy a legcsekélyebb terhet sem bírta volna el. Nem értettem hogyan tud egyáltalán megállni a lábán. A férfi furcsa párbeszédet folytatott vele. Rá akarta venni valamire. Mikor a szamár csökönyös maradt, kérdéseket tett fel neki, és minthogy az nem volt hajlandó válaszolni, a megvilágított emberek hangosan nevettek. Talán valami történetet adtak elő, amelyben a szamárnak is megvolt a maga szerepe. Tömérdek szószaporítás után ugyanis a bús állat elkezdett nagyon lassan a zene ütemére forogni. A bot közben változatlanul suhogott fölötte, A férfi egyre szaporábban és hangosabban beszélt, valósággal tombolt, hogy mozgásban tartsa a szamarat, ám a szavai rám úgy hatottak, mintha maga is valami komikus figurát alakítana. A muzsika csak szólt, folyton-folyvást, a férfiak egyszerűen nem tudták abbahagyni a nevetést, és úgy festettek, mint egy rakás ember- vagy szamárevő kannibál.
Csak rövid ideig maradtam, így nem tudom elmondani, mi történt ezután. Iszonyom erősebb volt a kíváncsiságnál. Rég szívembe zártam már a város szamarait. Lépten-nyomon alkalmam volt felháborodni azon, hogy bánnak velük, és teljesen tehetetlen voltam. De ilyen szánalmas teremtmény nem került még soha a szemem elé, és útban hazafelé azzal próbáltam magam megnyugtatni, hogy az éjszakát biztosan nem éli túl.
Másnap szombat volt, és már kora reggel kimentem a Dzsemára. Egyik legforgalmasabb napja volt. A nézőkkel, mutatványosokkal, mindenféle kosarakkal, bódékkal telezsúfolt téren nem egykönnyen törtem utat. Elérkeztem a helyre, ahol előtte való éjjel a szamarat láttam. Odanéztem, és nem hittem a szememnek: megint ott állt. Egymagában. Alaposan szemügyre vettem, nem lehetett tévedés, ő volt az. Gazdája a közelben békésen tereferélt. Körülöttük még nem volt embergyűrű. Nem voltak itt a muzsikusok, az előadás még nem kezdődött el. A szamár ugyanúgy állt, mint előtte való éjjel. Szőre a fényes napsütésben még kopottabbnak tetszett. Nyomorultabbnak, kiéhezettebbnek és vénebbnek láttam.
Hirtelen a hátam mögött éreztem valakit, és szenvedélyes szavak ütötték meg a fülemet, amelyeket azonban nem értettem. Megfordultam, és egy pillanatra szem elől tévesztettem a szamarat. A férfi, aki kiabált, a tömegben közvetlenül mögém furakodott, kiderült azonban, hogy alaki mást fenyeget, nem engem. Megint a szamár felé fordultam.
Nem mozdult el a helyéről, de már nem ugyanaz a szamár volt. Két hátsó lába közt ugyanis váratlanul, ferdén előre, félelmetesen nagy hímtag csüggött. Erősebb volt a botnál, mellyel az éjszaka fenyegették. A parányi idő alatt, míg megfordultam, hihetetlen változás történt vele. Nem tudom, mit láthatott, mit hallhatott, vagy minek vehette szagát. Nem tudom, mi juthatott az eszébe. De ebben a szinte összerogyó, nyomorult, gyenge, kivénhedt teremtményben, amely már csak csökönyös dialógusokra volt jó, amellyel komiszabbul bántak, mint egy marrákesi szamárral, ebben a semminél is semmibb, hús nélküli, erőtlen, szőrét vesztett élőlényben még annyi vágy volt, hogy puszta látványa elfeledtette velem a nyomorúságát. Sokszor gondolok rá. És arra, mi minden volt még benne, mikor én már nem láttam. Kívánom minden szenvedőnek az ő vágyát a nyomorúságban.