A RÁGALOM

A kolduló gyerekek legszívesebben a "Kutubiya" étterem közelében ácsorogtak. Ide jártunk mindannyian ebédelni és vacsorázni, és tudták, hogy nem kerülhetjük el őket. A jó hírnevére kényes étterem számára a gyerekek nem jelentetek valami kívánatos ékességet. A tulajdonos elkergette őket, ha az ajtó közelébe merészkedte. Így hát jobbnak látták a szemben levő sarkot választani, s amint meglátták, hogy kisebb csoportokban, hármasával-négyesével ebédelni jövünk, gyorsan körülvettek minket.
Az ismerősebbek, akik hónapok óta a városban éltek, unták már az adakozást, és igyekeztek lerázni a gyerekeket. Mások habozva bár, de adtak; ismerőseik előtt szégyellték ez a "gyengeségüket". Elvégre meg kellett tanulni, hogyan kell itt élni, és ebben a letelepült franciák mutattak jó vagy rossz példát - ahogy vesszük: koldusok kedvéért elvből sosem nyúltak a zsebükbe, és ez a lelki páncélozottság még anyagi előnnyel is járt. Én még kezdő voltam a városban, ha úgy tetszik: fiatal. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Tartsanak tökkelütöttnek, én szerettem ezeket a gyerekeket.
Boldogtalan voltam, ha történetesen elszalasztottak, és magam kerestem őket, anélkül hogy ezt az orrukra kötöttem volna. Szerettem eleven gesztusaikat; amint apró ujjacskáikkal a szájukra mutogatnak és közben siralmas képpel nyöszörgik: manger, manger(12); szerettem, ahogy leírhatatlanul szomorú arcokat vágtak, mintha az éhségtől és gyengeségtől azon nyomban össze akarnának esni. Szerettem az adomány nyomán kitörő féktelen jókedvüket, ahogy kezükben a nyomorúságos kis zsákmánnyal szélsebesen, kacagva elszáguldottak: arcuk hihetetlen átalakulását, amint haldoklóból egy csapásra üdvözültté váltak. Szerettem apróbb csalafintaságaikat, ahogy csecsemőket nyújtogattak felém, és azok kicsinyke, szinte még érzéketlen kezecskéit az orrom alá dugták, A "neki is, neki is, manger! manger!", rimánkodtak, hogy megkettőzzék az adományt. Sokan voltak, és én igyekeztem igazságos lenni, természetesen mégis akadtak köztük kedvenceim, olyanok, akiknek szép és eleven arcában nem győztem eleget gyönyörködni. Követtek egészen az étterem küszöbéig, az én oltalmam alatt biztonságban érezték magukat. Tudták, hogy jóakarójuk vagyok, és rendkívül vonzotta őket a számukra tilos mesebeli hely közelsége, ahol olyan sokat esznek.

A kerek fejű, kopasz, légypapírszemű francia tulajdonosnak, aki törzsvendégeire jóindulatú meleg pillantásokat is tudott vetni, csöppet sem volt ínyére a kolduló gyerekeknek ez a közeledése. Nem valami finoman festettek rongyaikkal. Jól öltözött vendégei hadd rendeljék meg zavartalanul a drága ételeket, minek őket folyvást éhségre és tetvekre emlékeztetni. Mikor kinyitottan az ajtót, és ő történetesen a közelben lévén egy pillantást vetett a kinti gyerekhadra, kelletlenül csóválta a fejét. Minthogy azonban a tizenöt tagú angol csoporthoz tartoztam, akik napjában kétszer nála étkeztünk, nem mert szólni, hanem kedvező alkalomra várt, amikor joviális iróniával intézheti el az ügyet.
Egyik délben, amikor nagyon fullasztó volt a meleg, nyitva hagyták az étterem ajtaját, hogy némi friss levegő jöjjön be. Két barátommal éppen akkor abszolváltuk a gyerekek rohamát, leültünk egy szabad asztalhoz a nyitott ajtó közelében. A gyerekek ott maradtak az ajtó közelében, ahonnan szemmel tudtak tartani minket. Folytatni akarták velünk a barátkozást, és talán azt is szerették volna látni, mi mindent eszünk. Mindvégig némajátékokkal szórakoztattak minket, amelyből látni való volt, hogy bajuszaink roppant megnyerték a tetszésüket. Egy talán tízéves kislány, valamennyiük közt a legbájosabb, aki már rég észrevette, hogy kedvelem, állandóan az ajka és orra közti kis felületre mutogatott, és két ujjával képzeletbeli bajuszát huzigálta-pödörgette. Mindezt hangos nevetés kíséretében, a többiek pedig vele kacagtak.
A tulajdonos odajött az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést, és meglátta a nevető gyerekeket.
- Milyen jól adja már a kis kokottot! - jegyezte meg sugárzó képpel. Sértett ez a rágalmazás, talán nem is akartam elhinni, hiszen szívből kedveltem a kis koldusaimat, ezért ártatlanul megkérdeztem:
- Ugyan, ebben a korban?
- Tudja - válaszolta -, hogy ötven frankért bármelyiket megkaphatja? Akármelyik azonnal feljön a szobájába.
Nagyon fel voltam háborodva, és élesen tiltakoztam: - Nem létezik, ez lehetetlen.
- Ön nem tudja, mi folyik itt - mondta a tulajdonos. - Nézze csak meg egy kicsit közelebbről Marrákes éjszakai életét. Én már rég élek itt. Mikor először jártam erre a háború alatt, még legényember voltam - futó, de ünnepélyes pillantást vetett öregecske feleségére, aki szokása szerint a pénztárban ült -, néhány barátommal végigcsináltunk mindent. Egyszer elvezettek minket egy házba, de alighogy leültünk, máris egész tömeg meztelen kislány vett körül minket. A lábunk elé kuporogtak, mindenfelől hozzánk törleszkedtek, nem voltak nagyobbak, mint azok ott kint, némelyik még kisebb.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem.
- Nem volt semmi, amit ne lehetett volna megkapni. Éltük a világunkat, nem mondom, sokszor jókat is mulattunk. Egyszer egy óriási esetünk volt, ezt hallgassák meg. Hárman voltunk, három jó barát. Egyikünk szobára ment egy Fatmával - Fatmának nevezik megvetően a franciák a bennszülött nőket - , de az nem egy ilyen gyereklány volt, mi meg ketten kintről egy lyukon keresztül bekukucskáltunk a szobába. Előbb hosszan alkudozott vele, majd mikor megegyeztek az árban, odaadta neki pénzt. A jő egy éjjeliszekrénybe tette, az ágya mellett. Aztán eloltotta a lámpát, és együtt lefeküdtek. Mi kintről mindent láttunk. Amint sötét lett, egyikünk beosont a kamrába, és nagyon halkan az éjjeliszekrényhez kúszott. Óvatosan benyúlt a fiókba, és míg azok ketten egymással voltak elfoglalva, visszavette a pénzt. Aztán gyorsan visszalopódzott, és mind a ketten elillantunk. Nemsokára megjött a barátunk is. Képzelhetik, mekkorát nevettünk! Ingyen volt a Fatmánál. De nem ez volt az egyetlen csínytevésünk.
El tudtuk képzelni, mivel teli torokkal hahotázott, csak úgy rázta a nevetés, és közben szélesre tátotta a száját. Eddig föl sem tűnt, hogy ilyen nagy szája van, így még nem láttuk soha. Máskor némi méltósággal járt-kelt a vendéglőjében, illemtudóan és tartózkodóan vette fel a törzsvendégek rendelését, mintha neki teljesen mindegy volna, mit kérnek. Mikor valamilyen ételt ajánlott, sohasem volt tolakodó, úgy tett, mintha csakis a vendég javát tartaná szem előtt. Ma minden tartózkodását elvetette, harsogva nevetett a saját történetén. Életének nyilván pompás időszaka lehetett; egyvalamit tett csupán, ami szokott viselkedésére emlékeztetett. Miközben mesélt, egy pincér jött az asztalunkhoz. Gorombán elküldte valami megbízással, hogy ne hallja, miket mond nekünk.
Mi azonban angolszászokká dermedtünk. Két barátomon, akik közül az egyik új-angliai volt, a másik angol, és rajtam, aki tizenöt éve köztük élek, ugyanaz az undor és megvetés vett erőt. Mi is éppen hárman voltunk, túl jól ment a sorunk, és talán valamiképp felelősnek éreztük magunkat a másik háromért, akik együttes erővel ellopták egy szerencsétlen bennszülött nő keresetét. Ő azonban sugárzó arccal és büszkén kérkedett vele, csak a jó tréfát látta az egészben, és akkor sem apadt a lelkesedése, mikor mi savanyú mosollyal zavartan bólogattunk.
Az ajtó még mindig tárva volt, kint a gyerekek várakozással telve türelmesen álldogáltak. Érezték, hogy a tulajdonos elbeszélése alatt nem fogja elkergetni őket. Arra gondoltam, hogy mennyire nem tudnak róla semmit. Ő, aki olyan mély megvetéssel kezeli ezeket a gyerekeket, a szemünk láttára vált megvetendővé. Akár rágalom volt, amit róluk mondott, akár igaz, bármit tettek a kis koldusok, mélyen alattuk állt, és magamban csak azt kívántam, bárcsak léteznék olyan ítélőszék, ahol az ő közbenjárásukra lenne utalva.