MESEMONDÓK ÉS ÍRÁSTUDÓK

Legnagyobb közönségük a mesemondóknak van. Körülöttük képződik a legsűrűbb és legállhatatosabb embergyűrű. Az előadások terjedelmesek, az előadó körül a hallgatók a földre kuporodnak és nem kelnek fel egyhamar. Mások állva egy külső kört alkotnak; ezek is alig mozdulnak, áhítatos figyelemmel csüggnek a mesemondó ajkán s minden mozdulatán. Megesik, hogy két mesemondó áll a középen, egyszer az egyik, másszor a másik mesél. Szavuk messziről hangzik, és tovább lege a levegőben, mint a közönséges embereké. Engem is, aki pedig mit sem értettem az egészből, mindig megállásra késztettek ezek a szavak, mihelyt hallótávolukba értem. Szavak, amelyeknek számomra nem volt jelentése, lendületes és tüzes szavak, de aki mondta őket, az tisztában volt az értelmükkel, büszke volt rájuk. Ezeknek a szavaknak határozott rendje, sajátos ritmusa volt, s ez valahogy olyan jelentősség tette őket. Valahányszor a beszélő megakadt, a folytatás annál erőteljesebben és fennköltebben hatott. Egyes szavakban ünnepélyességet éreztem, másokban az alattomos szándékot. Hiúságomat legyezgették ezek a szavak, mintha külön engem illetnének; máskor veszélyt szimatoltam. Mindenható volt a mesemondó: a legsúlyosabb szó pontosan addig szállt, ameddig ő akarta. A hallgatóság körül mozgásban volt a levegő; és aki oly keveset értett, mint én, a hallgatók feje fölött érezte az élet lüktetését.
A mesemondók feltűnő öltözetükkel adtak súlyt szavaiknak. Viseletük mindig elütött a hallgatókétól. Kedvelték a díszesebb anyagokat; egyik-másik kék vagy barna bársonyban jelent meg. Előkelő, de meseszerű lényeknek hatottak. A körülöttük levőket ritkán méltatták pillantásra; hőseikre, figuráikra néztek. Ha olykor mégis rátévedt a tekintetük valakire, aki csak egyszerűen ott volt, az homályosan kételkedni kezdhetett önmaga létében. Az idegent egyáltalán nem tekintették jelenvalónak, kívül esett szavaik hatókörén. Kezdetben nem is akartam elhinni, hogy oly kevéssé érdeklem őket, túl szokatlan volt ahhoz, hogy igaz lehessen. Így hát feltűnően soká maradtam, mikor pedig más hangok felé vonzott volna ez a hangokban olyannyira gazdag tér, ám figyelemre akkor sem méltattak, midőn a széles embergyűrűben már-már otthonosan éreztem magam. A mesemondó természetesen látott, de bűvkörén belül is idegen maradtam neki, hisz nem értettem.
Gyakran sokért nem adtam volna, ha értem őket, s bízom benne, hogy eljön még a nap, mikor érdemük szerint méltathatom ezeket a vándor mesemondókat. De egyben örültem is, hogy nem értem őket. Megmaradtak számomra az ősi és érintetlen élet rezervátumának. Nyelvük éppoly fontos volt nekik, mint nekem a magamé. A szó volt a táplálékuk, és senki sem vehette volna rá őket, hogy jobb táplálékra cseréljék. Büszke voltam rá, hogy szavuknak ilyen hatalma van a velük egy nyelvet beszélőkre. Idősebb és nálam kiválóbb fivéreimet láttam bennük. Boldog pillanataimban így szóltam magamban: én is magam köré gyűjthetek embereket, akiknek mesélek; engem is meghallgatnak. Ahelyett azonban, hogy helyről helyre vándorolnék, sohasem tudva, kikre lelek és kinek a füle nyílik meg számomra, s az elbeszélésem iránti vak bizalomra hagyatkoznék, eljegyeztem magam a papírral. Így hát asztalok és ajtók oltalmában élek mint kishitű álmodozó, ők pedig a piac forgatagában, száz és száz, naponként változó idegen arc között, hideg és fölösleges tudás terhe nélkül, könyvektől, becsvágytól és hiú tekintélytő menten. A mi égövünkben ritkán éreztem jól magam olyanok közt, akik az irodalomnak élnek. Megvetettem őket, mert önmagamban vetek meg valamit, és azt hiszem, ez a valami a papír. Itt egyszerre költők közt találtam magam, akikre fel tudtam nézni, mert soha egyetlen szavuk sem olvasható.
Ám a közvetlen közelükben, ugyanazon a vásártéren kellet rádöbbennem, hogy mennyire vétkeztem a papír ellen. A mesemondóktól alig néhány lépésnyire volt az írástudók helye. Nagy csöndesség vette őket körül, ez volt a Dzsema el Fna legcsendesebb része. Az írástudók nem verték dobra a tudásukat. Nyugodtan ültek, kis vézna emberek, előttük az írókellékek, és sosem keltették az a látszatot, hogy ügyfelekre várnak. Ha föl is pillantottak, minden különösebb kíváncsiság nélkül néztek rám, és azon nyomban el is fordították a tekintetüket. Padjaik némi távolságban álltak egymástól, hogy egyiktől ne lehessen áthallani a másikhoz. A szerényebbek vagy talán a régimódibbak, a földön kuporogtak. Itt, ebben a meghitt világban elmélkedtek vagy írtak, a tér tomboló zsivajában, s mégis elszigetelve tőle. Úgy tetszett, az emberek bizalmas panaszaikkal fordulnak hozzájuk, és minthogy mindez a nyilvánosság előtt történt, az egész valami tünékeny jelleget öltött. Szinte alig voltak jelen, csak egyvalami számított: a papír halk méltósága.
Főként magányos férfiak keresték fel őket, néha párok. Egy ízben két elfátyolozott nőt láttam az írástudók előtti padon ülni, alig észrevehetően mozgott az ajkuk, miközben az írástudó bólogatott és szinte ugyanolyan észrevétlen írt. Máskor egy feltűnően büszke és tekintélyes családra lettem figyelmes. Négyen voltak, két kis padon foglaltak helyet az írástudó körül. Az apa idős, erőteljes, gyönyörű termetű berber volt, arcán a tapasztaltság és bölcsesség minden jegye. Megpróbáltam elképzelni az életnek olyan helyzetében, ahol ne állná meg a helyét, de hasztalanul. Eljött hát, egyedüli tanácstalanságában, mellette az asszonya, testtartásában ugyanaz a méltóság, fátyolozott arcából csak hatalmas, szurokfekete szeme látszott, és a padon egymás mellett két fiatal lányuk, ugyancsak fátyolban. Mind szálegyenesen és nagyon ünnepélyesen ültek.
Az írástudó, valamennyiüknél alacsonyabb, elfogadta tiszteletadásukat. Arcvonásai tapintatos figyelemről árulkodtak, és ez éppoly szemmel látható volt, akár a család életrevalósága. Meglehetős közelről figyeltem őket, anélkül hogy egyetlen hangot hallottam, egyetlen gesztust észleltem volna. Az írástudó voltaképpen még hozzá sem fogott a munkájához. Nyilván meghallhatta, miről is van szó, és éppen azon töprengett, hogyan öntse formába. A csoport oly összeforrottnak látszott, mintha a résztvevők mindig ismerték volna egymást, és öröktől fogva ülnének együtt.
Föl sem merült bennem a kérdés, hogy vajon miért jöhettek ide, annyira együvé tartoztak, és csak sokkal később kezdtem gondolkodni róla, mikor már nem is voltam a téren. Valóban, mi lehetett az, ami egy egész család jelenlétét tette szükségessé az írástudó előtt?