A DAHAN CSALÁD

Másnap reggel ismét a Mellah-ba mentem; ahogy tudtam, siettem a kis térre, amelyet a Mellah "szívének" neveztem, majd tovább az iskolába, mert adósa voltam még a lárvaszerű tanítónak. Úgy fogadott, mintha sosem jártam volna ott, pontosan ugyanúgy, és talán újra végigcsináltatta volna a gyerekekkel az egész olvasási procedúrát; de én elébe vágtam, és odaadtam neki, amivel, úgy éreztem, adósa vagyok. Gyorsan, minden habozás nélkül elvette a pénzt, és mosolygott, amitől még merevebb és bárgyúbb lett az arca. Járkáltam kicsit a gyerekek között, elnéztem őket, amint olvasnak, ütemes hajladozásukat, ami előtte való nap annyira elbűvölt. Aztán otthagytam az iskolát, és a Mellah utcáin barangoltam. Nőttön-nőtt bennem a vágy, hogy benézzek valamelyik házba. Eltökélt szándékom volt, hogy ez alkalommal nem hagyom el a Mellah-t, mielőtt nem látok belülről is egy házat. De hogy jutok be? Ürügyet kerestem, és a szerencse úgy hozta, hogy csakhamar adódott is egy.
Megálltam egy nagyobbfajta ház előtt, amelynek portálja tekintélyességével kirítt az utca többi háza közül. Benéztem az udvarba; hátul a falnál fekete hajú, feltűnően sugárzó fiatal nő ült. Ő lehetett az, aki tekintetemet először marára vonta. Gyermekek játszottak az udvaron, és minthogy iskolával volt már némi tapasztalatom, úgy gondoltam, legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha iskolának nézném a házat, és a gyerekek kedvéért jöttem volna be.
Álltam a kapuban, és befelé bámultam a gyerekek feje fölött a fiatal nőre, mikor csakhamar egy jó növésű fiatal férfi vált ki a háttérből, akit eddig észre sem vettem, és felém tartott. Karcsú volt és fejét magasan tartotta, bő redőjű köntösében előkelőnek látszott. Megállt előttem, komolyan és kémlelőn nézett rám, majd arabul megkérdezte, mit óhajtok. - Ez itt iskola? - kérdeztem válaszképp franciául Nem értette, némi tétovázás után így szült: Attendez!(7) és azzal otthagyott, s hogy nem ez volt az egyetlen francia szó, amit ismert, arról kisvártatva meggyőződhettem, mikor visszatért egy franciásan kicsípett legénnyel, aki legfinomabb európai öltönyében úgy feszített, mintha ünnepnap lett volna, és így mutatta be: mon frére és parle fran(ais.(8)
Ennek a szögletes kifejezéstelen parasztarcú öcsnek nagyon barna bőre volt. Más ruhában berbernek néztem volna, de még annak sem volt jóképű. Csakugyan beszélt franciául, és megkérdezte, mit óhajtok. - Ez itt iskola? - érdeklődtem, már némi bűntudattal, mert nem tudtam megállni, hogy ne vessek ismét egy pillantást az udvar mélyén ülő fiatalasszonyra, ami nem kerülte el a figyelmüket.
- Nem - válaszolta a fiatalbbik. - Itt tegnap lakodalom volt.
- Lakodalom? Tegnap? - Nagyon meglepődtem, Isten tudja, miért, ő pedig élénk reagálásom láttán helyénvalónak vélte még hozzátenni: - A bátyám megházasodott.
Könnyedén a bátyja felé bólintott, akit oly előkelőnek találtam. Most az lett volna a dolgom, hogy megköszönjem a felvilágosítást, és menjek utamra. De haboztam, mire az újdonsült férj tessékelő kézmozdulatot tett felém:
- Entrez! Lépjen be! - Az öccse folytatta:
- Meg akarja nézni a házat? - Megköszöntem, és beléptem az udvarba.

A gyerekek - voltak vagy tízen- tizenketten - szétrebbentek, utat engedtek nekem. Végigmentem az udvaron a két kíséretében. A sugárzó fiatal nő felállt - még fiatalabb volt, mint gondoltam, talán tizenhat éves - ,és a fiatalabb fivér a sógornőjeként mutatta be. Ő volt az, aki előtte való nap férjhez ment. Kinyitottak előttem egy ajtót, mely az udvar hátsó felére nyílt, és betessékeltek egy szobába. Ez a meglehetősen kicsiny, kínosan tiszta és rendes szoba európai módon volt berendezve: az ajtótól balra széles kétszemélyes ágy, jobbra pedig nagy négyszögletes asztal, sötétzöld bársonyterítővel letakarva. Mögötte a falnál bárszekrény, benne palackok és likőröspohárkák. A képet az asztal kö9rüli székek tették teljessé; mindez úgy festett, mint valami nagyon szerény francia kispolgári család lakása. Egyetlen tárgy sem tanúskodott arról az országról, ahol voltunk. Ez volt biztosan a legszebb szobájuk, és bármelyik másik a házban jobban érdekelt volna. De ők úgy vélték, hogy megtisztelnek, ha itt ültetnek le.
A fiatalasszony, aki értett franciául, se szinte ki sem nyitotta a száját, üveget és pohárkákat vett elő a bárszekrényből, és töltött nekem a helybeli zsidó szeszfőzdék erős pálinkájából. Mahya a neve, és nagyon isszák. Mohamedánokkal beszélgetve gyakran volt az a benyomásom, hogy ők, akiknek tulajdonképpen nem szabad alkoholt inniuk, irigylik a zsidókat ezért a pálinkáért. A fiatalabb fivér felszólított, hogy igyak. Mindhárman leültünk, ő, a sógornője meg én; a bátyja pedig, az újdonsült férj, csak néhány pillanatra állt meg az ajtóban, udvariasságból, s már ment is a dolgára. Mert gondolom, volt dolga elég, meg aztán amúgy sem tudott volna velem beszélgetni, hát átengedett a feleségének és az öccsének.
Az asszonyka nyugodt barna szemét rám függesztette, tekintetét egy pillanatra sem fordította volna másfelé, de arcának legcsekélyebb rezdülésével sem árulta el, hogy mit gondol rólam. Egyszerű virágmintás ruha volt rajta, valamelyik francia áruházból származhatott, és jól illett a szoba berendezéséhez. Ifjú sógora a maga nevetségesen jól vasalt, sötétkék öltönyében úgy festett, mintha most lépett volna ki egy párizsi ruhaüzlet kirakatából. Az egész helyiségben csupán kettejük bőrének sötétsége hatott idegenszerűen.
Miközben a fiatalember udvariasan kérdéseket tett fel nekem, amelyekre igyekeztem éppoly udvariasan, bár kevésbé mereven válaszolni, egész idő alatt az járt az eszemben, hogy ez a velem szemben ülő szép szótlan nő csak az imént kelt fel a nászágyról. Dél felé járt már, de ma biztosan későn kelt. Én voltan az első idegen, aki a szeme elé került, mióta életének ez a lényeges változása bekövetkezett. Legalább annyira kíváncsivá tett engem, mint és őt. A szeme volt az, ami engem ebbe a házba vonzott, és most merőn és szótlanul nézett rám, miközben szakadatlanul beszéltem, de nem hozzá. Emlékszem, egész idő alatt valami képtelen remény töltött el. Azt reméltem, hogy gondolatban összehasonlít a párjával, aki nekem annyira megtetszett, azt kívántam magamnak, hogy ebből az összehasonlításból ellenfelem kerüljön ki győztesen; hogy az asszony jobban méltányolja férje természetes komolyságát és könnyed méltóságát az én gőgös idegenségemnél, amely mögött talán hatalmat vagy gazdagságot sejt. Az kívántam a férjnek, hogy én veszítsek, és hogy házasságát áldás kísérje.
A fiatalember megkérdezte, honnan jöttem.
- Angliából - feleltem -, Londonból. - Általában itt ezt a leegyszerűsített választ szoktam adni, hogy ne hozzam zavarba az embereket. Éreztem, hogy némi csalódást keltek, azt azonban még nem tudtam, mit hallott volna tőlem szívesebben.
- Látogatóban van itt?
- Igen, még soha nem jártam Marokkóban.
- Volt már a Bahiban?
És a város valamennyi hivatalos látnivalója felől kérdezősködött: voltam- már itt meg amott, végül oda lyukadt ki, hogy vezetőül ajánlkozott. Tisztában voltam vele, hogy semmit sem látok többé, mihelyt helybeli vezetőre bízom magam, s hogy ezt a reményét a lehető leghamarabb eloszlassam és a beszélgetést másfelé tereljem, elmondtam, hogy angol filmesekkel vagyok itt, és vezetőről maga a pasa gondoskodott. A filmhez tulajdonképpen semmi közöm nem volt, legfeljebb annyi, hogy az az angol barátom rendezte, aki meghívott Marokkóba, a másik barátom pedig, egy amerikai színész, játszott benne.
Felvilágosításom nem tévesztette el a hatását. A fiatalember most már nem ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa nekem a várost, viszont merőben új lehetőségek tárultak elébe. Nem tudnánk-e valami állást szerezni neki? Mindent vállal. Már régóta munka nélkül van. Arcát, amelyben volt valami komor tompultság, mostanáig megmagyarázhatatlannak éreztem; alig reagált, vagy oly lassan, hogy kénytelen-kelletlen arra gondoltam: ebben az emberben nem mozdul semmi. Most azonban megértettem, hogy helytelen volt öltözködéséből a körülményeire következtetnem. Talán azért olyan komor, mert már régóta nincs munkája, és talán érezteti is ezt vele a családja. Tudtam, hogy a barátom stábjában minden kisebb állást már rég betöltöttek, és ezt azonnal közöltem is vele, nem akartam félrevezetni. Erre hirtelen közelebb hajolt hozzám az asztal fölött és azt kérdezte:
- Étes-vous Israélite?(9)
Lelkesen mondtam, hogy igen. Oly jól esett végre valamire igenlő választ adni, meg aztán kíváncsi is voltam, milyen hatása lesz vallomásomnak. A fiatalember arca boldog mosolyra derült, rám villantotta nagy, sárgás fogait. A sógornője felé fordult, aki távolabb tőle velem szemben ült, és heves bólintással adta tovább neki a közlésem fölött érzett örömét. Az asszony arca meg se rezdült. Inkább kissé csalódottnak látszott; talán jobb szerette volna, ha az idegen egészen idegen. A sógora egy darabig még ragyogott, és most, hogy én is kérdezgetni kezdtem őt, szaporábban válaszolt, mintsem vártam volna.

Megtudtam, hogy a sógorasszony Mazaganból való. A ház nem mindig ilyen népes. A család tagjai Casablancából és Mazaganból jöttek el ide a lakodalomra, és magukkal hozták a gyerekeket is. Most mind itt laknak náluk, ezért volt oly szokatlan nyüzsgés az udvaron. Megtudtam, hogy a fiút Élie Dahannak hívják, s büszke rá, hogy nekem is ugyanaz a nevem. A bátyja órás, de egy másik órás üzletében dolgozik, mivel sajátja nincs. Váltig biztattak, hogy igyam, majd befőttel kínáltak, olyannal, mint amit anyám tett elém mindig. Ittam, a befőttet azonban udvariasan visszautasítottam - talán mert túlságosan emlékeztetett a gyerekkoromra -, és ekkor végre félreérthetetlen érzelem tükröződött a sógornő arcán, a sajnálkozásé. Elmeséltem, hogy őseim Spanyolországból jöttek, és megkérdezem, vannak-e a Mellah-ban olyanok, akik még a régi spanyol nyelvet beszélik. Senkit sem ismert, de a spanyolországi zsidók sorsáról hallott már, és ez a sejtelem volt az első, mely kívül esett a francia divat s a legszűkebb családi környezet hatósugarán. Most megint ő kérdezett. Mennyi zsidó és Angliában? Jó megy-e a soruk, és hogyan bánnak velük? Vannak-e köztük nagy emberek? Hirtelen valami forró hála ébredt bennem az ország iránt, ahol nyugalomban élek, ahol barátokra találtam, és hogy ezt megértessem vele, beszélni kezdtem egy angol zsidóról, aki nagy politikai tekintélyre tett szert Angliában, Lord Samuelről.
- Samuel? - kérdezte, és most ismét felderült az arca, úgyhogy már-már azt hittem, ismeri Lord Samuel nevét és pályafutását. De tévedtem, ő ugyanis a fiatalasszony felé fordulva így szólt: - Ez a sógornőm neve. Az apját Samuelnek hívják. - Kérdően néztem az asszonykára; élénken bólintott.
Ettől a pillanattól fogva merészebbek lettek a fiatalember kérdései. Tűzbe jött a gondolattól, hogy távoli rokonságban lehet Lord Samuellel, akiről azt is megtudta tőlem, hogy több ízben tagja volt a brit kormánynak. Vannak-e még más izraeliták is a stábunkban? Egy, válaszoltam. Nem hoznám-e őt is látogatóba? Megígértem. Hát amerikaiak vannak-e köztünk? Először ejtette ki az amerikai szót; éreztem, hogy ez a varázsigéje, és megértettem az iménti csalódását, mikor megtudta, hogy Angliából jöttem. Amerikai barátomról meséltem neki, elmondtam, hogy ugyanabban a szállodában lakik, mint mi; mindazonáltal kénytelen voltam bevallani, hogy nem Israélite..
Visszajött az idősebbik fivér; talán úgy gondolta, hogy a kelleténél hosszabb ideje ülök náluk. Egy pillantást vetett a feleségére; az asszonyka még mindig rám bámult. Úgy éreztem, mintha miatta maradtam volna ott, és mindvégig nem adtam fel a reményt, hogy beszélgetni fog velem. Megmondtam a sógorának, hogy ha kedve tartja, keressen fel a szállodában. Azzal fölálltam, és elbúcsúztam a fiatalasszonytól. A két fivér kikísért. Az újdonsült férj a kapuba állt, mintha el akarná állni az utamat, és nekem az jutott eszembe, hogy a ház megtekintéséért talán fizetség jár. De megsérteni sem akartam, mért változatlanul rokonszenves volt nekem, így hát egy pillanatig kínos zavarban álltam ott. A zsebem felé nyúló kezem félúton megállt, és azon kaptam magam, amint úgy teszek, mintha vakaródznék. De segítségemre jött az öcs és arabul mondott valamit a bátyjának. Az egészből csak a jehudi szót értettem, ami zsidót jelent, és rám vonatkozott, aztán baráti, de kissé csalódott kézfogással utamra bocsátottak.
Élie Dahan már másnap jelentkezett a szállóban. Nem talált otthon, és újra eljött. Keveset tartózkodtam a szállóban, nem volt szerencséje; az is lehet, azt hitte, hogy letagadom magam előtte. Harmadik vagy negyedik alkalommal sikerült találkoznia velem. Megívtam egy kávéra, együtt elmentünk a Dzsema el Fnára, és helyet foglaltunk az egyik kávéház teraszán. Éppen úgy volt öltözve, mint előtte való napon. Eleinte alig-alig szólt valamit, de még a kifejezéstelen arcáról is le lehetett olvasni, hogy valami nyomja a lelkét. Öregember jött az asztalunkhoz, vésett réztálakat árult; fekete sapkájáról, ruhájáról és szakálláról rögtön föl lehetett ismerni, hogy zsidó. Élie titkolózva hozzám hajolt, és mintha valami rendkívüli újságot közölne velem, azt mondta: C'est un Israélite.(10) Vidáman bólintottam. Körülöttünk csupa arab ült, és egy-két európai. Ezzel helyreállt közöttünk a tegnapi egyetértés, most már szabadabbnak érezte magát, és kirukkolt a kérésével.
Nem adhatnék-e neki egy levelet a Ben Guérir-i tábor parancsnokához? Szeretne az amerikaiaknál dolgozni.
- Miféle levelet? - kérdeztem.
- Hogy a parancsnok adjon nekem állást.
- De hisz nem is ismerem a parancsnokot.
- Írjon neki egy levelet - makacskodott, mintha nem hallotta volna, amit mondtam.
- Nem ismerem a parancsnokot - mondtam ismét.
- Írja meg neki, hogy adjon nekem egy állást.
- Még a nevét sem tudom. Hogy írhatnék neki?
- Majd megmondom a nevét.
- Milyen munkát szeretne kapni?
- Comme plongeur - válaszolta, és bennem kezdett valami derengeni, hogy ez mosogatót jelent.
- Járt már valamikor az amerikaiaknál?
- Ott dolgoztam náluk, mint "plongeur" - felelte nagy büszkén.
- Ben Guérirben?
- Ott.
- És miért jött el onnan?
- Elbocsátottak - jelentette ki éppoly büszkén.
- Régen?
- Egy éve.
- Akkor miért nem jelentkezik újra?
- Marokkóiak nem mehetnek be a táborba. Csak ha ott dolgoznak.
- De miért bocsátották el?... Vagy maga akarta otthagyni őket? - fűztem hozzá tapintatosan.
- Nem volt elég munka. Sokat elbocsátottak.
- Akkor aligha kaphat állást, ha kevés a munka.
- Írjon a parancsnoknak, hogy adjon nekem állást.
- Ha én írok neki, annak semmi foganatja nem lesz, minthogy nem ismerem.
- Ha van nálam levél, beengednek hozzá.
- Ha legalább amerikai volnék. De hisz mondtam magának, hogy angol vagyok Nem emlékszik?
Összeráncolta a homlokát. Ez volt az első eset, hogy ügyet vetett az ellenvetésemre. Némi gondolkodás után azt mondta: - A barátja amerikai.
Most értettem meg. Én, egy valóságos amerikai valóságos barátja írjak levelet a Ben Guérir-i tábor parancsnokának, amelyben kérem, hogy alkalmazza Élie Dahant mint "plongeur"-t.

Azt mondtam neki, hogy majd beszélek az amerikai barátommal. Ő biztosan tudja, mi a teendő ilyenkor. Lehet, hogy ő maga is megírhatja a levelet; de előbb természetesen meg kell kérdeznem. Annyit tudok, mondtam, hogy a parancsnokot személyesen nem ismeri.
- És írja meg neki, hogy a fivéremet is helyezze el.
- A fivérété? Az órást?
- Van egy öcsém is. Simonnak hívják.
- Mi a foglalkozása?
- Szabó. Ő is dolgozott az amerikaiaknál.
- Mint szabó?
- Fehérneműt számolt.
- És őt is egy éve küldték el?
- Nem. Két hete.
- Vagyis őt sem tudják már foglalkoztatni.
- Szóval mind a kettőnk érdekében írjon. A parancsnok nevét majd megadom Legjobb lesz, ha a szállodából ír.
- Beszélek majd a barátommal.
- Jöjjek a szállodába a levélért?
- Két-három nap múlva jelentkezzen, addigra beszélek a barátommal, és meg tudom magának mondani, vállalja-e a levelet.
- A parancsnok nevét nem tudja?
- Nem. Hiszen azt mondta, maga majd megadja, nem emlékszik?
- Behozzam a szállodába?
- Nem bánom.
- Még ma hozom a parancsnok nevét. Maga meg ír neki egy levelet, hogy nekem és az öcsémnek adjon állást.
- Holnap jöjjön be a parancsnok nevével. - Kezdtem elveszteni a türelmemet. - Semmit sem ígérhetek, mielőtt a barátommal nem beszéltem.
Átkoztam a pillanatot, mikor betettem a lábam a házukba. Most majd mindennap a nyakamra jön, lehet, hogy naponta többször is, és mindig ugyanazt fogja hajtogatni. Nem lett volna szabad elfogadnom ezeknek az embereknek vendégszeretetét.
- Nem akar eljönni hozzánk? -szólalt meg ebben a pillanatban.
- Most? Nem, most nem érek rá. Máskor nagyon szívesen.
Felálltam, és távoztam a teraszról. Ő is felállt, és bizonytalanul követett. Észrevettem, hogy habozik, néhány lépés után meg is kérdezte: - Fizetett?
- Nem fizettem. - Megfeledkeztem róla. Mielőbb meg akartam szabadulni tőle, és közben elfelejtettem kifizetni a kávét, amire meghívtam. Elszégyelltem magam, és ingerültségem egy csapásra elillant. Visszamentem, fizettem, és elballagtunk a Mellah irányában.
Élie egyszeriben átalakult idegenvezetővé, és olyasmit mutatott, amit már mind ismertem. Mindig két mondatból álltak a magyarázatai: - Az ott a Bahia. Volt már a Bahiában? Ott vannak az ötvösök. Látta már az ötvösöket? - Én meg hasonlóképp sztereotip válaszokat adtam: Igen, voltam már - vagy: Igen láttam már. - Egyetlen szerény vágyam volt csupán: miképp vegyem rá, hogy ne vezessen sehova? Ő azonban elhatározta, hogy hasznossá teszi magát, és az ostoba emberek elhatározását semmi sem ingathatja meg. Mikor láttam, hogy nem tágít, csellel próbálkoztam. A Berrima, a szultán palotája felől kérdezősködtem. Még nem jártam ott, mondtam, tudva, hogy úgysem engednek be.
- La Berrima? - ismételte vidáman. - Ott lakik a nagynéném. Vezessem oda?
Most már nem mondhattam nemet. Azt ugyan nem értettem, mit kereshet a nagynénje a szultán palotájában. Kapus talán? Vagy mosónő? Vagy szakácsnő? Izgatott, hogy ily módon bejuthatnék a kastélyba. Talán barátságot köthetek a nagynénivel, és megtudhatok egyet-mást az ottani életről.
Útban a Berrima felé a Glauiról kezdtünk beszélni, a marrákesi pasáról. Néhány nappal előbb a városrész mecsetében merényletet kíséreltek meg az új marokkói szultán ellen. A merénylő számára az istentisztelet volt az egyetlen alkalom, amikor az uralkodó közvetlen közelébe kerülhetett. Ez az új szultán már öreg ember; nagybátyja az előzőnek, aki a franciák trónjától megfosztottak, és száműztek Marokkóból. A szabadságpárt minden eszközzel harcol a nagybácsi-szultán ellen, mivel a franciák bábja volt. A bennszülött lakosság körében országszerte egyetlen erős támasza volt: el Glaui, a marrékesi pasa, aki már két nemzedék óta a franciák legmegbízhatóbb szövetségesének számított. A Glaui elkísérte az új szultánt a mecsetbe, és a merénylőt a helyszínen agyonlőtte. Maga a szultán csak könnyebben sérült meg.
Közvetlen az esemény előtt ebben a városrészben sétáltam a barátommal. Véletlenül elvetődtünk a mecset bejáratához, és néztük a szultán érkezésére összegyűlt tömeget. A rendőrség óriási izgalomban volt, minthogy már számos alkalommal kíséreltek meg merényletet, s az óvintézkedéseket ügyetlenül és nagy hűhóval hajtották végre. Minket is barátságtalanul eltanácsoltak, a helybelieket pedig éppenséggel szitkok özönével árasztották el, jóllehet pontosan ott álltak, ahol szabad volt nekik. Ilyen körülmények között nemigen volt kedvünk kivárni a szultán jöttét, úgyhogy továbbálltunk. Fél órával később történt a merénylet, s a híre futótűzként terjedt el a városban. - Most új kísérőmmel ugyanazokban az utcákban jártam, mint akkor, és ez terelte a beszélgetést a Glauira.
- A pasa gyűlöli az arabokat. - mondta Élie. - Szereti a zsidókat. Zsidóbarát. Nem engedi, hogy bajuk legyen.
Többet és szaporábban beszélt, mint egyébkor, különös volt hallgatni: mintha egy régi történelemkönyvből idézne. Még a Mellah-t sem éreztem annyira középkorinak, mint Élie szavat a Glauiról. Lopva az arcát lestem, miközben ugyanazt hajtogatta: - Az arabok az ellenségei. Zsidókkal veteti körül magát. Zsidókkal beszél. A zsidók barátja. - A méltóságot jelentő pasa szóval emlegette, nem a Glaui családnéven. Valahányszor Glauit mondtam, ő mindig pasával válaszolt. Ugyanúgy hangzott a szájából, akár a parancsnok szó, amivel az imént úgy kihozott a sodromból. Legfőbb és legreménytelibb szava azonban a Glaui ellenére is az amerikai volt és maradt.
Ezalatt egy kis kapun át a városfalon kívüli negyedbe értünk. Az egy szintes házak nagyon nyomorúságosan festettek. A kis hepehupás utcákon alig lehetett embert látni, csak imitt-amott egy-két játszadozó gyereket. Azon törtem a fejem, hogyan jutunk el innen a palotába, mikor kísérőm megállt az egyik legkopottabb ház előtt, és így szólt:
- Itt lakik a nagynénim.
- Hát nem a Berrimában?
- Ez a Berrima - felelte -, az egész negyedet így hívják.
- Zsidók is lakhatnak itt?
- Igen - válaszolta -, a pasa megengedte.
- Sokan vannak?
- Nem A legtöbb arab. De akadnak zsidók is. Nem akar megismerkedni a nagynénémmel? A nagyanyám is itt lakik.
Örültem, hogy megint láthatok belülről egy házat, és különösen hogy ilyen egyszerűt, jelentéktelent. Elégedett voltam a cserével, és ha korábban nem értem félre Élie-t, magam is inkább ide jöttem volna, mint a szultán palotájába.
Bekopogott, és vártunk egy ideig. Kis idő múlva megjelent az ajtóban egy jól megtermett, nyílt tekintetű és barátságos, fiatal asszony. Beljebb vezetett minket, de kissé zavarban volt, minthogy éppen festették a szobákat, és sehol sem tudott minket illendően fogadni. Álltunk a parányi udvarban, amelyből három aprócska szoba nyílt. Ott volt Élie nagyanyja is Csöppet sem látszott öregnek. Mosolyogva fogadott minket, de az volt az érzésem, nem valami büszke az unokájára.
Három kisgyerek hancúrozott az udvaron, torkuk szakadtából ordítottak. Egészen kicsik volta, mindhárman azt akarták, hogy ölbe vegyék őket; a két kisebb fülsiketítően lármázott. Élie hevesen magyarázott valamit ifjú nagynénjének. A beszédben volt valami tőle szokatlan szenvedélyesség, bár az is lehet, hogy ez az arab nyelvnek tulajdonítható.
Tetszett nekem ez a nagynéni. Telt fiatal nő volt, álmélkodva és csöppet sem alázatosan nézett rám. Delacroix keleti asszonyait juttatta eszembe. Ugyanaz a hosszúkás és mégis telt arcforma, ugyanolyan metszésű szemek, ugyanaz az egyenes és kissé hosszú orr. Egészen közel álltam hozzá a kis udvarban, tekintetünk a kölcsönös tetszésben egymásra villant. Zavarba jöttem, lesütöttem a szememet, ekkor meg izmos bokáját láttam, s ez éppoly vonzó volt, mint az arca. Szívesen leültem volna vele. Hallgatott, miközben Élie még mindig magyarázott neki, a gyerekek pedig egyre hangosabban kiabáltak. Az anyja sem állt tőlem távolabb, mint ő. Biztosan megérzett valamit, gondoltam, és ez kínosan érintett. Kevéske bútoruk az udvarban állt egymás hegyén-hátán; sehova sem lehetett volna leülni. A falak frissen meszelve, mintha most költöztek volna be. A fiatalasszonynak is olyan tisztaságszaga volt, mint a falainak. Magam elé képzeltem a férjét, és irigyeltem. Meghajtottam magam, kezet fogtam vele meg az anyjával, majd elindultam.
Élie követett. - Sajnálja, hogy éppen takarítanak - mondta kint az utcán.
Nem tudtam magamban fojtani, és azt mondtam: - Szép asszony a nagynénje.
Meg kellett valakinek mondanom, és az az esztelen reményem támadt, hogy Élie talán az válaszolja: Szívesen találkozna önnel De Élie hallgatott.
Olyannyira nem vett tudomást különös vonzalmamról, hogy azt javasolta, menjünk el mos mindjárt nagybátyjához. Beletörődtem, kissé megszégyenülten, minthogy az imént elárultam magam; talán még vétettem is az illem ellen. A szép nagynénit talán ellensúlyozza majd egy csúnya vagy unalmas nagybácsi.
Útközben bonyolult családi viszonyairól beszélt. Tulajdonképpen inkább szerteágazók voltak, mint bonyolultak. Marokkó legkülönbözőbb városaiban éltek hozzátartozói. Sógornőjére tereltem a beszélgetést, akit előtte való nap láttam, és a Mazaganban élő apja felől érdeklődtem. - C' est un pauvre - mondta, "egy szegény". Mint már említettem, ő az, aki Samuelnek hívnak. Nem volt jövedelme. A felesége dolgozott helyette, ő tartotta el a családot. Sok szegény zsidó van-e Marrákesben? - Kétszázötven - válaszolta -, a hitközség tartja el őket. - Szegényen azokat értette, akik koldusszegények, önmagát félreérthetetlenül különválasztotta ettől a kategóriától.
Nagybácsija, akihez elvitt, selymet árult egy bódéban a Mellah falain kívül. Sovány kis emberke volt, sápadt, szomorú és kevés beszédű. A bódéja magányosan állt, senki sem kereste fel, amíg ott álltam előtte. Úgy látszott, a járókelők nagy ívben elkerülik. A bácsi kifogástalan, bár kissé szófukar franciasággal válaszolt a kéréseimre. Az üzlet nagyon rosszul megy. Senkinek sincs pénze. A merényletek miatt elmaradoznak az idegenek. Csöndes ember, s a merénylet neki túl lármás dolog. Panasza éppoly kevéssé volt éles, mint heves: az az ember volt, aki mindig gondol rá, hogy olykor a falnak is füle van. Annyira letompította a hangját, hogy alig értettem.
Úgy mentünk el, mintha ott sem lettünk volna. Kedvem lett volna megkérdezni Élie-től, hogyan viselkedett ez a nagybácsi a lakodalomban. Végül is két napja volt csak a nagy családi ünnepség. De magamba fojtottam ezt a kissé gonosz megjegyzést, úgysem értette volna meg, és azt mondtam, most már haza kell mennem. Elkísért a szállóig. Útközben megmutatta még az órásüzletet, ahol bátyja dolgozott. Kintről egy pillantást vetettem a helyiségbe, és ott láttam Élie bátyját az asztal fölé görnyedve, nagyítóval vizsgálta egy óra részecskéit. Nem akartam zavarni, észrevétlenül továbbmentem.
A szálló előtt megálltam, hogy elbúcsúzzam Élie-től. Minthogy ilyen nagylelkűen megajándékozott a rokonaival, visszanyerte bátorságát, és megint szóba hozta a levelet.
- Holnap majd hozom a parancsnok nevét - mondta.
- Jó, jó - feleltem, gyorsan bementem a szállóba, és örültem a holnapnak.
Ettől fogva naponta eljött. Ha nem voltam otthon, megkerülte háztömböt, és visszajött. Ha még mindig nem talált ott, lecövekelt a bejárattal szemközti sarkon, és türelmesen várt. Merészebb napjaiban beült a szálló halljába. Ott azonban sosem maradt néhány percnél tovább. Tartott az arab személyzettől, mivel félvállról kezelték; talán észrevették, hogy zsidó.
Élie elhozta a parancsnok nevét. De nemcsak azt, hanem egy halom okmányt is, az összeset, amire életében szert tett. Nem egyszerre hozta. Mindennap előkerült egy-két újabb darab, ami közben eszébe jutott. Föltehetően úgy gondolta, hogy Ben Guérir parancsnokának nyugodtan megírhatnám magam is a kívánt ajánlólevelet, ha akarnám; afelől pedig semmi kétsége nem volt, hogy a levelem ne járna sikerrel. Élie elképzeléseiben egy idegen aláírás bármiféle írásnak ellenállhatatlan erőt kölcsönzött. Minden valaha volt állásáról bizonyítványt hozott; rövid ideig valóban "plongeur" volt az amerikaiaknál. Végül még Simon nevű öccse bizonyítványai is elhozta. Soha nem jött úgy, hogy ne lett volna a zsebében valami papiros, amit előhúzhat és az orrom alá dughat. Ha megnéztem, várt még egy kicsit, hogy milyen hatással van rám az irat, aztán változtatásokat javasolt a parancsnoknak írandó levél szövegéhez.
Közben amerikai barátommal megbeszéltem az egész ügyet a legapróbb részletekig. Készséggel vállalta, hogy honfitársainak beajánlja Élie Dahant, bár ettől a fiatalember számára nem remélt semmit. Nem ismerte sem a parancsnokot, sem mást, akinek állásügyekben szava lehetett. Se nem akartuk megfosztani Élie-t a reménytől, s a levél elkészült.
Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy ezzel a hírrel fogadhatom! A változatosság kedvéért most én húztam elő egy papírt a zsebemből.
- Olvassa fel! - mondta bizalmatlanul és csaknem gorombán.
Felolvastam elejétől végig az angol szöveget, és bár tudtam, hogy egy szót sem ért angolul, igyekeztem minél lassabban olvasni.
- Fordítsa! - mondta szemrebbenés nélkül.
Hát fordítottam, és francia mondataimnak ünnepélyes hangsúlyt adtam. Átnyújtottam neki a levelet. Elkezdte böngészni, majd ellenőrizte az aláírást. A fejét csóválta: a tinta nem volt elég sötét.
- Ezt nem tudja elolvasni a parancsnok - közölte, visszaadta a levelet, majd a legnagyobb lelki nyugalommal ezt mondta - Hármat írjon! Ha a parancsnok a neki szólót nem adná vissza, a másodikat elküldöm egy másik táborba.
- És a harmadik minek? - kérdeztem, hogy leplezzem az arcátlanságán érzett elképedésemet.
- Saját magamnak! - vágta ki büszkén.
Megértettem, fel akarta venni dokumentumgyűjteményébe, és afelől nem volt kétségem, hogy ez a harmadik levél a legfontosabb neki.
- És a maga címét írja - tette hozzá. A szállodánk neve sehol sem szerepelt a levélben, azt kereste.
- Ennek semmi értelme - mondtam. - Mi hamarosan elutazunk. Ha válaszolni akarnak a levélre, a maga címére van szükségük!
- A maga címe legyen rajta! - felelte rendületlenül, ellenvetésemet tökéletesen figyelmen kívül hagyva.
- Hiszen rajta lehet - mondtam. - De a maga címe is kell, különben semmi értelme az egésznek.
-Nem! - válaszolta -, a szállodát írja!
- De mi lesz akkor, ha tényleg alkalmazni akarják? Hogy találják meg? Mi a jövő héten elutazunk, és olyan hamar biztosan nem jön válasz.
- A szállodát írja!
- Majd szólok a barátomnak. Reméljük, hogy nem lesz dühös, amiért újra kell írnia a levelet. - Ennyivel legalább elégtételt akartam venni rajta a makacsságáért.
- Három levelet - ez volt a válasza. - A szállodát írja mind a háromra.
Bosszúsan váltam el tőle, és arra gondoltam, milyen jó volna többé nem viszontlátni.
Másnap roppant ünnepélyes képpel állított be, és megkérdezte:
- Nem akar megismerkedni az apámmal?
- Miért, hol az édesapja? - kérdeztem.
- Az üzletben. Van egy boltjuk a nagybátyámmal közösen. Két percre innen.
Beleegyeztem, és odamentünk. Az üzlet a szállótól a Bab Agenaou-hoz vezető modern utcában volt. Nagyon gyakran jártam arra, napjában többször is, és be-bepillantottam a jobbra-balra nyíló üzlethelyiségekbe. A boltosok közt számos zsidó akadt, már jól ismertem őket. Kíváncsi voltam, közülük való-e Élie apja, és gondolatban elvonultattam őket magam előtt. Melyikük lehet az?
Alábecsültem az itteni üzletek sokaságát és sokféleségét, ugyanis alighogy beléptem az utcáról, nem győztem csodálkozni, hogy ezt a különös boltot eddig még nem vettem észre. Roskadásig állt ott a cukor, minden létező változatban a süvegcukortól a zsákoltig. Minden magasságban, valamennyi polcon körös-körül semmi más, csak cukor. Nem láttam még soha olyan üzletet, ahol csak cukrot árultak volna, és ezt, isten tudja miért, nagyon mulatságosnak találtam. Élie apja nem volt ott, a nagybácsi azonban igen, és megismertettek vele. Kellemetlen vézna kis ember volt, sunyi képű, egy lyukas garast se adtam volna a becsületéért. Európai módon öltözködött, ruhája azonban piszkos, és ez a piszok az út porának és a cukornak különös elegye volt.
Élie édesapja a közelben tartózkodott, elmentek érte. Közben itteni szokás szerint mentateával kínáltak. Ám telítődvén a bolthelyiség tömény édességtartalmával, enyhe rosszullét környékezett arra a gondolatra, hogy meg is kell innom. Élie elmondta arabul, hogy én Londonból jöttem. Egy úr, európai kalappal a fején - vevőnek néztem - közelebb lépett, és angolul közölte velem: - Én is brit vagyok.
Gibraltári zsidó volt, nem is beszélt rosszul angolul. Megkérdezte, miben utazok, és minthogy nem volt mit mondanom, elismételtem a szokásos mesémet a filmről.
Beszélgettünk, és én a teát szürcsölgettem, mikor megérkezett Élie édesapja. Szép szál derék ember volt, nagy fehér szakállal. A marokkói zsidók jellegzetes sapkáját és köntösét viselte. Nagy kerek feje volt és széles homloka, de a legjobban nevető szeme tűnt fel nekem. Élie odaállt melléje, és kérlelő kézmozdulattal mondta:
- Je vous présente mon pére.(11)
Sosem mondott még semmit ilyen komolyan és meggyőződéssel. A "pére" nagyobb rangot sejtetett az "amerikai"-nál, így hát, örömömre, nem sok maradt a parancsnokból.
Kezet ráztam Élie apjával, és nevető szemébe néztem. Megkérdezte a fiától arabul, honnan való vagyok, és mi a nevem. Minthogy egy szót sem tudott franciául, a fia kettőnk közé állt, és szokásától eltérően majdhogynem buzgón tolmácsolt. Elmagyarázta, hogy honnan jöttem, hogy zsidó vagyok, és megmondta a nevemet. Az ő zöngétlen, alig artikuláló hangján semmitmondóan hangzott a nevem.