LÁTOGATÁS A MELLAH-BAN

Harmadnap reggel, mihelyt magamra maradtam, a Mellah felé vettem utamat. Eljutottam egy kereszteződésig, ahol csapatnyi zsidó állt. Ott viharzott és kanyarodott be mellettük a saroknál a közlekedés áradata. Láttam néhány embert eltűnni egy falba vágott boltív alatt, nyomukba szegődtem. A kapun túl a Mellah-ba jutottam, a négy oldalról körülkerített zsidónegyedbe.
Kisebbfajta nyitott bazárban találtam magam. Alacsony bolthelyiségekben az árusok jobbára a portékájuk között a földön kuporogtak, néhányan viszont, az európai módra öltözöttek, ültek vagy álltak. Legtöbbjük fekete sapkát viselt, ami az itteni zsidókat jellemzi, és igen soknak volt szakálla. Az utamba kerülő üzletekben szöveteket árultak. Egyik selymet mért rőffel. A másik töprengve és fürge ceruzával számolt. Még a gazdagabb választékú üzletek is nagyon kicsinek látszottak. Sokuknak volt látogatója; az egyik boltban például roppant kövér férfi telepedett le egy szikár harmadik mellé, aki a tulajdonos volt, és élénk, de méltóságteljes beszélgetésbe merültek.
Olyan lassan mentem, amennyire csak tudtam, és figyeltem az arcokat. Sokféleségük meglepett. Voltak köztük olyanok, akiket más öltözékben arabnak tarthattam volna. Voltak sugárzó rembrandti öreg zsidók. Voltak katolikus papok, ravaszul hallgatók és alázatosak. Voltak Örök Zsidók; egész alakjukra rá volt írva a nyugtalanság. Voltak franciák. Voltak spanyolok. Rőt hajú oroszok. Volt, akiben Ábrahám pátriárkát véltem fölismerni, leereszkedően csevegett Napóleonnal, és egy Goebbelsre emlékeztető izgága minden lében kanál figura kontrázott neki. A lélekvándorlásra gondoltam. Talán, mondtam magamban, minden ember lelkének zsidóvá kell változnia egyszer, és most itt vannak mind: egyik sem emlékszik rá, mi volt azelőtt, és bár vonásaik félreérthetetlenül elárulják, hogy még én, az idegen is felismerem őket, szentül azt hiszik mind, hogy egyenes ágú leszármazottai a bibliai népnek.
Volt azonban valami közös mindannyiukban, és amint hozzászoktam az arcok és kifejezésük sokrétűségéhez, azon voltam, hogy megfejtsem, miben is áll tulajdonképpen ez a közös vonás: a sajátos mód, ahogy az előttük elmenőt gyorsan fölmérik. Egyszer sem tudtam észrevétlen elmenni mellettük. Aki megáll, abban vevőt szimatolnak, és érthető, hogy megtaksálják. De rendszerint már jóval azelőtt, hogy megálltam, elkaptam azt a gyors, intelligens pillantást, sőt, az utca túlsó oldalán járva is magamon éreztem. Kevesen akadtak, akik lustán heverésztek, mint az arabok, de a szemük ezeknek is fürgén járt: jött, akár felderíthetetlen felderítő, és már távozott is. S ez a tekintet lehetett ellenséges vagy hideg, közönyös, elutasító vagy végtelenül bölcs. Csak buta nem. A mindig résen levők pillantása, akik gyűlölségtől tartanak, de előidézni semmiképp nem akarják; nincs bennük semmi kihívás, csak bölcsen titkolt félelem.
Azt mondhatnánk, méltóságukat a megfontoltságuk teszi. Az üzlet csak egyik oldaláról nyitott, és ami a hátuk mögött történik, azzal nem kell törődniük. Ugyanezek az emberek az utcán bizonytalanabbul érzik magukat. Hamarosan észrevettem, hogy a hontalannak látszó riadt tekintetű "Örök Zsidók" egytől egyig mozgóárusok; olyanok, akiknek minden portékájukat cipelve kell utat törniük a tömegben; akik sohasem tudhatják, nem ront-e rájuk tolvaj kis nyomorúságos motyójukért, hátulról, balról vagy jobbról, vagy egyszerre mindenfelől. Akinek üzlete volt, és ott is tartózkodott, azon szinte megnyugvás látszott.
Voltak aztán olyanok is, akik az utca porában kuporogva értéktelen semmiségeket kínáltak megvételre, gyakran csak egy kis kupac zöldséget vagy gyümölcsöt. Úgy hatottak, mintha nem is volna semmi eladnivalójuk, de nem élhetnek mesterségük gesztusai nélkül. Sokan voltak, csupa elhanyagolt külsejű ember, azt hittem, sohasem szokom meg ezt a látványt. De hamarosan megedződtem, és már azon a földre kuporodott göthös vénemberen se lepődtem meg valami nagyon, aki egyetlen aszott citromot nyújtogatott a járókelők felé.
Abban az utcában jártam, amely a bazár bejáratától a Mellah belsejébe vitt. Nagy volt a jövés-menés. A tömérdek férfi közt olykor nők is jöttek velem szemben, fátyol nélkül. Egy vénsége vén, viharvert öregasszony közeledett felém, csoszogva, úgy festett, mintha ő volna legöregebb ember ezen a földön. Két szeme a távolba meredt, úgy tetszett, ott látja és pontosan látja azt a helyet, ahová megy. Nem tért ki senki elől; míg mások egymást kerülgetve jutottak előre, körülötte mindig volt hely. Azt hiszem, féltek tőle: nagyon lassan haladt, és bőven jutott volna rá ideje, hogy minden útjába kerülő lelket egyenként elátkozzon. Bizonyára az általa keltett félelem adott neki erőt a hosszú útra. Mikor végre elhaladt mellettem, megfordultam és utánanéztem. Megérezte a pillantásomat; éppoly lassan, mint ahogy lépkedett, visszafordult felém, és alaposan szemügyre vett. Sietve továbbálltam; olyan ösztönösen reagáltam a tekintetére, hogy csak később kaptam észbe, mennyivel gyorsabban megyek.
Fodrászüzletek előtt haladtam el. Fiatalemberek, borbélyok ácsorogtak ráérősen az ajtókban. A túlsó oldalon egy férfi a földre tett kosarából sült sáskát árult. A híres egyiptomi csapásra gondoltam, és elcsodálkoztam, hogy zsidók is esznek sáskát. Egy szokatlanul magasan nyíló bolthelyiségben sötét bőrű férfi ült, arcszíne és minden vonása négerre vallott. A zsidók fekete sapkáját viselte, és szenet árult. Úgy festett a körötte tornyosuló rakás közepén, mint akit itt szénbe falaznak majd, mihelyt az erre felfogadott iparosok megérkeznek. Olyan csendben ült, hogy észre sem vettem először, csak mikor felém villant élénk csillogású szeme a rengeteg szén közül. Mellette egy félszemű árus zöldséget kínált. A beteg szeme borzasztóan meg volt dagadva, valósággal fenyegetően hatott. Ő maga zavartan a zöldségei körül tett-vett. Óvatosan odébb tologatta, aztán meg vissza. Egy másik ember előtt, aki a földön kuporgott, kövek hevertek, öt vagy hat darab. Egyenként kézbe vette őket, latolgatta, nézegette, és egy darabig még feltartotta. Aztán visszatette a többihez, és mikor ezzel megvolt, elölről kezdte a játékot. Énrólam se vett tudomást, pedig ott álltam közvetlenül előtte. Ő volt az egyetlen ember a negyedben, aki egyetlen pillantásra sem méltatott. Az eladásra szánt kövek nem hagytak nyugtot neki, bizonyára jobban érdekelték, mint az, hogy akad-e rájuk vevő.
Éreztem, minél mélyebben hatolok a Mellah-ba, annál szegényesebb lesz körülöttem minden. A sok szép szövetet és selymet már magam mögött hagytam. Senki sem látszott gazdagnak és fejedelminek, mint Ábrahám. A kapu melletti bazár afféle luxusnegyed volt, a tulajdonképpeni élet, az egyszerű nép élete itt zajlott. Kis négyszögletes térre értem, amely, úgy tetszett, a Mellah szíve. Hosszúkás kútnál férfiak és nők álltak vegyesen. Az asszonyoknál korsó, vizet töltöttek bele. A férfiak bőrtömlőikbe eresztették a vizet, mellettük szamaraik itatásra vártak. A tér közepén néhány lacikonyhás szakács kucorgott. Némelyik húst sütött, mások apró fánkot; mindegyik körül ott volt a családja, az asszony, a gyerekek. Mintha egész háztartásukkal együtt kiköltöztek volna, s most itt laknának és főznének a téren.
Odébb parasztok ácsorogtak, berber viseletben, kezükben élő tyúkokkal: összekötözött lábuknál fogva tartották őket, fejjel lefelé. Ha valamelyikük előtt megállt egy asszony, odanyújtották neki, hogy tapogassa meg. Az asszonyok kézbe vették az állatot, anélkül hogy a berber elengedte volna, vagy egy tapodtat is mozdult volna a helyéről. Az asszony megfogdosta, megcsipkedte az állatot, ellenőrizte, mennyi hús van rajta. Az egész vizsgálat hang nélkül ment végbe, mintha mind megnémultak volna, a berber, az asszony, de még a tyúk is. Végül az asszony ott hagyta a tyúkot a paraszt kezében, és odalépett a következőhöz. Senki sem vett tyúkot, mielőtt nagy körülményesen többet is meg nem vizsgált volna.
Körben az egész teret üzletek szegélyezték; némelyikben kézművesek dolgoztak; kalapácsaik csengése, kopogása messzire hangzott túl a beszélők zsivaján. A tér végén férfiak álltak nagy tömegben, és heves vitatkoztak. Érteni nem értettem őket, de az arcukról ítélve az élet nagy kérdéseiről beszéltek. Nézeteik nem egyeztek, és érveikkel csatáztak; az volt az érzésem, mintha különös örömük telne egymás érveinek boncolásában.
A tér közepén egy öreg koldus állt, az első, akivel itt találkoztam; nem volt zsidó. A pénzzel, amit kapott, tüstént a serpenyőben rotyogó kis fánkokhoz sietett. A fánksütő körül már többen várakoztak, csak utánuk kerülhetett sorra. De nem türelmetlenkedett, még akkor sem, mikor ily közel volt már sürgető vágyának teljesüléséhez. Végre megkapta a fánkot, visszament vele a tér közepére, és csámcsogva befalta. Étvágya a gyönyörűség felhőjeként lebegett a tér fölött. Senki sem vetett ügyet az öregre, örömének illatát mégis mindenki magába szívta, és úgy éreztem, a tér életének, közérzetének sarkalatos eleme ő, lakmározó emlékműve.
De azt hiszem, nemcsak neki köszönhettem, hogy elvarázsolt s boldoggá tett ez a tér. Úgy éreztem, mintha egy más világban járnék, s ez a más világ lett volna utazásom célja. Úgy éreztem, sehová sem kívánkozom innen, ismerem ezt a helyet évszázadok óta, csak elfelejtettem, és most, hogy visszatértem, minden eszembe jutott megint. Az életnek ugyanolyan sűrűsége és melege tárul itt látható formában elém, mint amit magamban érzek. Én voltam ez a tér, amint ott álltam. Azt hiszem, mindig is az a tér vagyok én.
Oly nehezen tudtam megválni tőle, hogy öt-tíz percenként vissza-visszatértem. És bárhol is jártam később, s bármerre jutottam is még a Mellah-ban, újra meg újra ott kötöttem ki, azon a kis téren, hogy újra meg újra keresztülvágjak rajta egyszer az egyik, másszor a másik irányban; tudni, látni akartam, megvan-e még. Először az egyik csöndesebb utcába tértem be, ahol üzletek nem voltak, csak lakóházak. Falakon, ajtók mellett, mindenütt, nem nagy magasságban rendszerint kék festékkel pingált jókora kezek voltak láthatók, pontosan kirajzolt ujjakkal: védekezésül a szemmel verés ellen. Ez volt a leggyakoribb jel azok közül, amiket itt láttam, és az emberek különösen lakóhelyükön alkalmazták. Nyitott kapukon át udvarokra láthattam; tisztábbak voltak, mint az utcák. Békét árasztottak. Mit nem adtam volna, ha bemehetek, de nem mertem, mert nem láttam sehol egy embert. Nemigen tudtam, mit is mondhatnék, ha egy ilyen házban hirtelen egy asszonyba botlom. Megijedtem arra a gondolatra, hogy valakit megijeszthetnék. A házak csendje átragad az emberre, és különös tapintatot sugall. Hanem azért hamarosan megtörte valami ezt a csöndet. Egy magas, vékony hang, először tücsökciripelésre emlékeztetett, egyre erősödött, mígnem valami madárház lakóira kellett gondolnom: Hát ez meg mi? Madárház aligha akad errefelé, több száz madárral! De talán gyerekek! Iskola! - Kétségeim csakhamar eloszlottak; a fülsiketítő lárma forrása egy iskola volt.
Nyitott kapun át tágas udvarra láttam: apró gyerkőcök ültek szorosan egymás mellett, lehettek vagy kétszázan; mások futkároztak vagy a földön játszottak. A padokban ülők legtöbbjének ábécéskönyv volt a kezében. Hármas-négyes kis csoportokban tempósan előre-hátra hajladozva csipogó hangon szavalták: alef, bét, gimel... A kis fekete fejecskék ütemesen bólogattak; mindig akadt közöttük egy, a legbuzgóbb, akibe a legtöbb szenvedély szorult; mintha Tízparancsolatot formálna belőle, úgy hangzott szájából a héber ábécé.
Beléptem, és megpróbáltam áttekinteni ez az általános nyüzsgést. A legkisebbek a földön játszottak. Középütt a tanító, igen szegényes öltözékben; jobb kezében bőrszíj, has ütnie kéne. Csupa alázat volt, amint odalépett hozzám. Hosszúkás arca sivár volt és kifejezéstelen, és ennyi eleven gyerekarc között még inkább lárvaszerűen hatott. Olyan benyomást tett rám, mintha sosem tudna úrrá lenni a gyerekeken, mert ehhez túl rosszul fizetik. Fiatalember volt, de a gyerekek fiatalsága öregítette őt. Nem tudott egy szót sem franciául, és nem is vártam semmit ettől a találkozástól. Örültem, hogy ott állhatok a fülsiketítő lármában, s kicsit körülnézhetek. Hanem mégiscsak alábecsültem a tanítót. Arcának hullamerevsége valami becsvágyfélét takart: meg akarta mutatni nekem, hogy mit tudnak a gyerekek.
Magához intett egy kisfiút, elébe tartotta az ábécéskönyvet, úgy, hogy én is belenézhettem, és gyorsan egymás után különböző héber szótagokra mutatott. Egyik sorról a másikra ugrott, összevissza, nehogy azt higgyem, hogy a fiú könyv nélkül tudja, és emlékezetből mondja fel, amit olvas. A gyerek csillogó szemmel hangosan betűzte: La - lo - ma - nu - se - ti - ba - bu... Egyszer sem fogott mellé, és nem is akadozott. A tanító büszkesége volt ő, és egyre szaporábban olvasott. Mikor befejezte, és a tanító elvette tőle a könyvet, megsimogattam a fejét és megdicsértem, franciául, ezt azonban megértette. Visszament a helyére, és úgy tett, mintha engem nem is látna már, mialatt a követező fiú kerül sorra. Ez sokkal félénkebb volt, és hibákat ejtett. A tanító kicsit meglegyintette a fejét, és helyre küldte, azután még egy-két gyereket vett sorra. Az egész procedúra alatt a tomboló lárma mit sem halkult, a héber szótagok mint esőcseppek hullottak az iskola vadul háborgó tengerére.
Közben más gyerekek is a közelembe merészkedtet, kíváncsian mustráltak, ki pimaszul, ki félénken, ki kacéran. A tanító, kifürkészhetetlen okból, a félénkeket ridegen elkergette, míg a szemteleneket hagyta. Mindennek megvolt a maga jelentősége. Ő volt ennek az iskolarészlegnek az ágrólszakadt, szomorú ura; a nagy bemutató végeztével eltűntek arcáról a kielégített büszkeség gyér nyomai. Köszönetet mondtam, nagyon udvariasan, de hogy emeljem a tanító jelentőségét, kissé leereszkedőleg, mintha fontos személy volnék. Elégedettségem szemmel látható volt; túlbuzgó tapintatomból indíttatva, amely a Mellah-ban sohasem hagyott el, elhatároztam, hogy másnap visszajövök, és majd akkor adok neki valami pénzt. Még egy pillantást vetettem a kántáló fiúkra; ütemes himbálózásuk valósággal elbűvölt, mindabból, amit itt láttam, ez tetszett nekem a legjobban. Aztán elindultam, de a zsivajukat jó darabon magammal vittem. Elkísért az utca végéig.
Az utca errefelé népesebb volt, mintha valamilyen nevezetes helyhez közeledtem volna. Nem messze egy kőkerítést láttam, nagy kapuval. Nem tudtam, mi van mögötte; de minél közelebb kerültem hozzá, annál sűrűbben találkoztam koldusokkal, akik jobbról vagy balról az útfélen tanyáztak. Csodálkoztam, mert addig még nem láttam kolduló zsidót. A kapuhoz érve egyszerre vagy tizet-tizenötöt vettem észre; egy sorban kuporogtak, férfiak és nők, jobbára korosabbak. Zavartan álltam az út közepén, és úgy tettem, mintha a kaput vizsgálnám, pedig valójában a koldusok arcát tanulmányoztam.
Egy fiatalember lépett mellém, a kőkerítésre mutatott, azt mondta: la cimetiére israélite(6), és felajánlotta, hogy bekísér. Ez volt minden, amit franciául tudott. Gyorsan követtem a kapun át. Fügén ment, de nem volt semmi, amiről beszélni kellett volna. Elképesztő sivárság fogadott, sehol egy fűszál. És szanaszét a sötétbe vesző, fektetett sírkövek, majd felbukik bennük az ember, mintha törmelékben járna. Az egész temető akár egy végtelen rommező, az is volt talán valamikor, és csak később jutott neki komolyabb rendeltetés. Semmi nem volt itt, mi kiemelkedett volna. Minden vízszintesen fekszik, a sírkövek, amiket látsz, meg a csontok, amiket alattuk sejtesz. Nem volt kellemes itt kiegyenesedve járni, ettől senki sem tarthatta magát nagyra, csupán nevetségesen hatott.