|
NŐ A RÁCSNÁL Kis közkút mellett vitt el az utam. Kisgyerek ivott belőle; balra kanyarodtam, és a magasból halk, bársonyosan gyengéd hangot hallottam. Amint a tekintetem a szemközti házra emeltem, egy első emeleti ablakrács mögött fiatal női arcot pillantottam meg. Nem viselt fátyolt, a bőre sötét, arcát egész közel tartotta a rácshoz. Ajkából mint valami kiapadhatatlan forrásból folytak a mondatok, és minden szava becézés volt. Érthetetlen volt számomra, hogy nincs rajta fátyol. Fejét kissé lehajtotta, és éreztem, hogy énhozzám beszél. Hangját egyszer sem emelte föl, egyenletes halkan és annyi gyengédséggel duruzsolt, mintha a karjai közt tartaná a fejemet. Pedig nem láttam a kezét, csupán az arcát mutatta, a keze talán oda volt kötve valamihez. A szobában, amelyben a nő állt, sötét volt, és az utcán, ahol én álltam, vakítóan tűzött a nap. A forrásvízként csobogó szavak egymásba folytak; bár nem hallottam még ilyeneket ezen a nyelve, éreztem, hogy ezek becéző szavak.
Oda akartam menni közelebb a ház kapujához, ahonnan szólt, de féltem megmozdulni, hátha elrebbentem vele a hangot, mint egy madarat. Mit teszek, ha elnémul? Igyekeztem magam is olyan szelíddé és halkká válni, akár ez a női hang, és olyan nesztelenül lépkedtem, mint még soha. Sikerült: nem ijesztettem meg. Még akkor is hallottam, mikor már olyan közel álltam a házhoz, hogy nem láthattam a rács mögötti arcot. A keskeny épület omladozó toronyra emlékeztetett. Rés tátongott a falán, ahol a téglák kihulltak. Az ócska deszkákból összerótt dísztelen kaput dróttal rögzítették, látszott rajta, hogy ritkán nyílik meg. Barátságtalan egy ház volt, a kapuja zárva, bent sötét és bizonyára teljesen elhanyagolt. A ház mögött zsákutca nyílt, de kihalt volt és csöndes, teremtett lelket nem láttam, akitől kérdezhettem volna valamit. De még ebben az utcácskában sem halt el a becéző hang forrása, a sarkon túl úgy hallatszott, mint távoli csobogás. Visszamentem, ismét megálltam kissé távolabb a háztól, fölnéztem, és ott láttam megint az ovális arcot egészen közel a rácshoz simulva, a gyöngéd szavakra nyíló ajkakat.
Úgy révlett, most valami új árnyalat vegyül a nő hangjába, tétova kérés, mintha azt mondaná: ne menj el. Talán azt hitte, hogy nem lát többé, amikor eltűntem, hogy közelebbről megnézzem a házat és a kaput. De visszajöttem, s jó volna, ha maradnék. Hogy is tudnám leírni, milyen hatással van az emberre ebben a városban, ezeken az utcákon egy ilyen, ablakmagasságból letekintő fátyoltalan női arc? Kevés ablak nyílik az utcákra, és sosem néz ki rajtuk senki. Olyanok ezek a házak, mint a csupasz falak, jódarabon olyan érzés, mintha bástyafal tövében járna az ember, holott tudja, hogy házak közt jár: hiszen ajtókat lát s imitt-amott egy használatlan ablakot. Így van valahogy a nőkkel is, akár a formátlan zsákok, úgy mozognak az utcán, tudjuk róluk, hogy nők, de nem sejtetnek semmit, és az ember hamar beleun, és nem veszi magának a fáradságot, hogy bármit is elképzeljen róluk. Lemond a nőkről. De nem szívesen, és mikor aztán megjelenik az ablakban egy nő, sőt hozzánk beszél, félig lehajtott fejjel, és hűségesen ott áll, mintha mindig csak rád várt volna, és akkor is csak tovább beszél, mikor sarkon fordulsz, és csöndben odébbállsz; aki beszél hozzád és beszélni fog, akár ott vagy, akár nem; aki mindig egyvalakihez, mindig mindenkihez beszél - akkor az a nő jelenés, csoda, s az ember hajlik rá, hogy fontosabbnak tartsa bárminél, amivel ebben a városban találkozik.
Sokkal tovább is maradtam volna, csakhogy a környék korántsem volt néptelen. Lefátyolozott asszonyok jöttek velem szemben, és ügyet sem vetettek rács melletti társnőjükre. Úgy mentek el a toronyszerű ház mellett, mintha nem is beszélne ott senki. Nem álltak meg, nem néztek föl. Egyenletes léptekkel közeledtek a házhoz, és pontosan a nő ablaka alatt fordultak be az utcába, ahol én álltam. Észrevettem azonban, hogy nem jó szemmel néznek. Mit csinálok én erre? Miért ácsorgok itt? Mit bámulok ott fenn?
Iskolás fiúk csapata haladt el mellettem Útközben játszottak, tréfálkoztak, és egyáltalán úgy viselkedtek, mintha nem hallanák azt a hangot oda fentről. Megbámultak: szokatlanabb látvány voltam nekik, mint a fátyoltalan nő. Szégyelltem, hogy ott állok és bámulok, de éreztem, hogy távozásommal csalódást okoznék az ablakrács mögötti arcnak, a nő ajkáról megy csak folyt a szó, mint valami madárhangokat csobogtató patak. Ezt a csobogást most megzavarta a csak igen lassan távolodó gyerekek rikoltozása. Táskával a hátukon iskolából jöttek; és hogy tovább tartson az út hazafelé, olyan játékot eszeltek ki, melynek szabálya szerint az utcán hol előre, hol hátra kellett szaladniok. Így aztán csigatempóban haladtak; és számomra kínszenvedéssé tették a hallgatózást.
Egy asszony állt meg mellettem apró kisgyermekkel. Nyilván hátulról közeledett hozzám, mert észre sem vettem. Dühös pillantást vetett rám, és már ment is tovább; fátyla alatt egy öregasszony vonásait ismertem föl. Karon ragadta a gyereket, mintha veszélyeztetné a jelenlétem, és szó nélkül elcsoszogott. Kínosan éreztem magam, és őrhelyemet elhagyva, lassan követtem Az öregasszony lefelé ment az utcán, majd néhány házzal odébb befordult. Mikor a sarokhoz értem, ahol eltűnt, a zsákutca végén megláttam egy kis kubba kupoláját. Kubbának nevezik ebben az országban a szentek sírját, ahova az emberek kéréseikkel zarándokolnak. Az öregasszony a kubba zárt ajtaja előtt állt, és a pirinyó gyereket a magasba emelte. Odanyomta a gyerek száját valamihez, amiről a távolból nem tudtam megállapítani, mi lehet. Néhányszor megismételte ezt a mozdulatot, aztán letette a gyereket a földre, kézen fogta, és elindult vele visszafelé. Mikor a zsákutca sarkához ért, ismét el kellett haladnia mellettem, most azonban még egy zord pillantásra sem méltatott, csak ment egyenesen arra, amerről mindketten jöttünk.
Amint közelebb értem a kubbához, a fakapu fele magasságában megláttam egy ócska rongyokkal körültekert karikát. Ezt csókolta meg a kisgyerek. Mindez a legnagyobb csöndben történt, és elfogódottságomban észre sem vette, hogy az iskolás fiúk mögöttem állnak, és néznek. Egyszer csak nagyot nevettek, hárman-négyen a kubba kapujához ugrottak, megragadták a karikát, és az ócska rongyokat csókolgatni kezdték. Közben hangosan kacagtak, majd megismételték a procedúrát mindkét oldalon. Jobbról-balról egy-egy gyerek csüngött a karikán, és csókjaik cuppanása olyan volt, mintha nyelvükkel csettintenének. De a mögöttük állók hamarosan félrelökték őket. Mindegyik meg akarta mutatni, hogyan kell: talán elvárták volna, hogy utánuk csináljam. Tiszta, jól ápolt gyerekek voltak, biztosan napjában többször mosdatták őket. A rongyok azonban olyan szennyesnek látszottak, mintha velük mosták volna fel az utcát. Azt tartják róluk, hogy a szent ruházatának maradványai, és az ő szentségéből őriznek valamit a hivők számára.
Mikor a fiúk kedvükre kicsókolták magukat, odajöttek hozzám, és körülsereglettek. Egyikük feltűnt értelmes arcával, láttam, hogy szívesen beszélne velem. Megkérdeztem franciául, tud-e olvasni. Oui, Monsieur(3), válaszolta nagyon illedelmesen. Volt nálam egy könyv és elébe tartottam; lassan, de hibátlanul olvasta a francia mondatoka. A könyv a marokkóiak hitéletét ismertető mű volt, és az a rész, ahol kinyitottam, a szentek és a kubbák tiszteletéről szólt. Hogy véletlenül-e vagy sem, a fiú most ugyanarról olvasott fel, amit az imént a pajtásaival bemutatott. Meglepetésnek azonban semmi jelét sem mutatta; nagy igyekezetében talán föl sem fogta a szavak értelmét. Megdicsértem, s ő egy felnőtt méltóságával fogadta. Annyira megtetszett nekem a gyerek, hogy önkéntelenül a rács mögötti kővel hoztam kapcsolatba.
- Látod azt az asszonyt ott fenn a rácsnál, ismered őt? - kérdeztem, és az omladozó ház felé mutattam.
- Oui, Monsieur - felelte, és nagyon komoly lett az arca.
- Elle est malade? - faggattam tovább.
- Elle est trés malade, Monsieur.(4)
A kérdésemet megerősítő "nagyom" a sorsával megbékélt ember panaszaként hangzott. Talán kilencéves lehetett, de ezekben a pillanatokban olyan volt, mint aki húsz éve és együtt egy súlyos beteggel, és tisztában van vele, hogyan kell ilyenkor viselkedni.
- Elle est malade dans sa téte, n'est-ce pas?
- Oui, Monsieur, dans sa téte.(5) - Bólintott, mikor azt mondta: "a fejében", a magáé helyett azonban egy feltűnően szép kisfiú fejére mutatott; hosszúkás, fakó arca és tágra nyílt fekete szeme nagyon szomorú volt. Egy gyerek sem nevetett. Szótlanul álltak, a hangulat abban a szempillantásban megváltozott, mihelyt a rács mögötti nőről kezdtem beszélni. | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
