A MARABU NYÁLA

Hátat fordítottam a nyolc vaknak, és még fülemben a litániájukkal alig tettem pár lépést, mikor egy ősz hajú aggastyánra lettem figyelmes. Egyedül állt, kissé szétvetett lábakkal; fejét könnyedén félrehajtva rágott valamit. Ő is vak volt, és az öltözetét alkotó rongyokból ítélve koldus. De telt arcú és pirospozsgás, ajka pedig egészséges és nedves. Lassan, csukott szájjal rágott, arca derűs volt. Olyan alaposan rágott, mintha előírásra tenné. Láthatóan nagy élvezetet lelt benne, és ahogy figyeltem, a nyálára kellett gondolnom, meg hogy bőven lehet neki belőle. Egy bódésor előtt állt, ahol valóságos narancshegyek vártak vevőikre; arra gondoltam, hogy valamelyik kereskedő adhatott neki egy narancsot, azt rágja most. Jobb karját kissé eltartotta magától, mereven szétterpesztett ujjakkal, melyek mintha bénák lettek volna, s nem tudná behúzni őket.
Meglehetősen nagy ívben senki sem állt az öregember közelében, amit ezen a forgalmas helyen meglepőnek találtam. Olyannak látszott, aki egedül van, és nem is cserélne senkivel. Elszántan néztem, amint rág, meg akartam várni, mi történik, mikor elkészül vele. Nagyon soká tartott, nem láttam még soha senkit ennyire szívből és kiadósan rágni. Éreztem, hogy az én szám is lassan mozogni kezd, noha nem volt benne semmi rágnivaló. Valami tiszteletfélét éreztem ezzel az élvezettel szemben, amelynél feltűnőbbet, úgy tetszett, nem tapasztaltam még soha. Vaksága nem keltett bennem részvétet. Nyugodtnak és elégedettnek látszott. Egyszer sem hagyta abba a rágást, hogy kéregessen, mint a többiek tették. Talán mindene megvolt. Talán nem is kellett neki semmi más.
Mikor befejezte, néhányszor megnyalta a száját, szétterpesztett ujjú jobb kezét kissé előrenyújtotta, és rekedt hangon elmondta a mondókáját. Némi félelemmel hozzá léptem, és egy húszfrankost nyomtam a markába. Az ujjai nyújtva maradtak, valóban nem tudta őket összezárni. Kezét lassan a szájához emelte. Duzzadt ajkához nyomta a pénzdarabot, és eltüntette a szájában. Alighogy bevette, újból rágni kezdett. Szájában ide-oda tologatta a pénzt, nekem úgy rémlett, mintha követni tudnám a mozgását, hol jobboldalt láttam, hol baloldalt, és megint oly kiadósan rágott, mint az imént.
Ámultam és kétkedtem. Azt kérdeztem magamtól, nem tévedek-e. Talán valahová eltüntette a pénzt, csak én nem vettem észre. Megint csak vártam. Ugyanolyan odaadóan rágott, mint az előbb, és amikor befejezte, ajkai közül előtűnt a pénz. Kiköpte a fölemelt bal kezébe. Bőven folyt hozzá a nyála. Ezután a pénzt egy tarisznyába csúsztatta, amelyet a bal oldalán hordott.
Megpróbáltam undoromat a látvány idegenszerűségében feloldani. Van-e mocskosabb dolog a pénznél? De ez az aggastyán nem én vagyok, számára gyönyörűség, ami nekem undorító, és nem találkoztam-e már emberekkel, akik megcsókolják a pénzt? A sok nyálnak itt bizonyára megvan a maga rendeltetése, és kétségtelen, hogy ezt az öreget éppen a bőséges nyálképzése különbözteti meg a többi koldustól. Sokáig gyakorolja, mielőtt alamizsnát kér; de bármit evett is előtte - senkinél sem tartott volna ilyen soká. A szája mozgásának valami jelentősége volt.
Vagy csak az én pénzemet vette a szájába? Megérezte a tenyerén, hogy többet ér, mint amennyit kapni szokott, és külön meg akarta köszönni? Vártam, mi történik ezután, és nem esett nehezemre a várakozás. Zavarba ejtett és lebilincselt az öreg, másra úgysem tudtam volna most figyelni. Néhányszor megismételte a mondókáját. Egy arra menő arab ötfrankost tett a kezébe. Ő pedig tüstént az ajkához emelte, a pénzt a szájába vette, és ugyanúgy rágni kezdte, mint az előbb. Ezúttal talán nem rágta oly sokáig. Megint sok nyállal együtt köpte ki a pénzt, majd a tarisznyába tette. Más pénzeket kapott, köztük aprót is, ugyanaz ismétlődött meg néhányszor. Egyre tanácstalanabbá váltam; mennél tovább néztem, annál kevésbé értettem, miért tesz így. Afelől azonban nem volt kétség, hogy mindig így tesz, szokása ez, az ő egyéni koldulási módja, és akik adnak neki, elvárják tőle, hogy a szájába vegye, amelyet minden alkalommal vörösebbnek láttam, valahányszor kinyitotta.
Nem vettem észre, hogy engem is néznek, és azt hiszem, igen nevetséges látványt nyújtottam. Ki tudja, talán tátott szájjal bámultam. Hirtelen ugyanis előjött valaki egy narancshegy mögül, odalépett hozzám, és engesztelő hangon így szólt: - Ez egy marabu. - Tudtam, hogy a marabu szent ember, és különleges erőt tulajdonítanak neki. A szó félelmet keltett bennem, és éreztem, máris csökken az undorom.
- De miért veszi a szájába a pénzt? - kérdeztem bátortalanul.
- Mindig ezt teszi - válaszolta a férfi, mintha ez a világ legközönségesebb dolga volna. Hátat fordított, és visszament a narancsai közé. Most vettem csak észre, hogy minden bódé mögül két vagy három szempár szegeződik rám. Nekik én voltam a csodabogár, mivel oly sokáig értetlenül álltam.
Úgy éreztem hogy ezzel a felvilágosítással utamra bocsátottak, és nem maradtam soká. A marabu szent ember, mondtam magamban, és a szent embernek mindene szent, még a nyála is. Az adományozókat azzal, hogy a kapott pénzt a nyálával veszi körül, különleges áldásban részesíti, növeli az alamizsnával szerzett mennybéli érdemüket. Ő tudja, hogy a paradicsomba kerül, és valamit adhat az embereknek, amire azoknak sokkal nagyobb szükségük van, mint neki a pénzükre. Most értettem meg vak arcának derűjét, amely minden általam addig látott koldustól megkülönböztette.
Távozásom után is oly mélyen emlékezetembe vésődött, hogy minden barátomnak beszéltem róla. Egyikük sem látta még soha, és éreztem, hogy kételkednek a szavaimban. Másnap is fölkerestem az a helyet, de az öregember nem volt ott. Tűvé tettem érte a környéket, sehol sem találtam. Kerestem minden nap, de ő többé nem került elő. Talán valahol a hegyekben él egyedül odafönn, és csak ritkán látogat el a városba? Megkérdezhettem volna a narancsárusokat is, de szégyelltem magam előttük. Nekik nem ugyanazt jelentette, mint nekem, és míg barátaimnak, akik sosem látták, tartózkodás nélkül tudtam beszélni róla, igyekeztem elhallgatni azok előtt, akik jól ismerték, akiknek közeli és természetes volt. Ő nem tudott rólam, és azok talán beszéltek volna rólam.
Egyszer még viszontláttam, pontosan négy hét múlva, szintén szombat este. Ugyanazon bódé előtt állt, de nem volt semmi a szájában, nem rágott semmit. Mondta a mondókáját. Adtam neki egy pénzdarabot, és vártam, mi történik vele. Csakhamar szorgalmasan rágta, de miközben ezzel volt elfoglalva, odajött hozzám egy ember, és ostobaságával traktált: - Ez egy marabu. Vak. Szájába veszi a pénzt, hogy ellenőrizze, mennyit adott neki. - Aztán arabul a marabuhoz szólt, és rám mutatott. Az öregember befejezte már a rágást, és kiköpte a pénzt. Felém fordult, és sugárzott az arca. Áldást mondott rám, hatszor elismételte. Szavai közben annyi melegség és nyájasság áradt felém, amennyit ember fiától nem kaptam még soha.