A VAKOK KIÁLTÁSA

Szeretnék beszámolni valamiről, s mihelyt elhallgatok, látom, hogy nem is mondtam semmit. A lényeg, mint valami csodás ragyogású, lomhán folyó anyag, visszamarad bennem, és fittyet hány a szavaknak. A nyelv volna az, amelyet akkor nem értettem, és most kell apránként értelmet nyernie bennem? Események, képek, hangok értek, amelyek jelentése utólag születik meg bennünk; melyeket szó be nem fogadott és meg nem csonkított; túl a szavakon mélyebbek és többértelműek.
Olyan emberről álmodom, aki elfelejti a föld nyelveit, míg végül egyetlen országban sem érti, mit mondanak.
Mi rejlik a nyelvben? Mit takar el? Mit vesz el tőlünk? A Marokkóban töltött hetek alatt sem az arabot, sem egyetlen berber nyelvet nem próbáltam megtanulni. Nem akartam semmit elveszteni az idegenszerű kiáltások erejéből. Azt akartam, hogy benső valójukkal érintsenek meg a hangok, hatásukat ne gyöngítse hiányos és mesterkélt tudás. Semmit sem olvastam erről az országról. Nem ismertem szokásait, lakóit. Az a kevés ismeret, ami egy élet során minden országról és minden népről ránk ragad, az első órákban lefoszlott rólam.
De megmaradt az "Allah" szó, mint egyetlen mellőzhetetlen. Tapasztalataimnak az a leggyakoribb, legmélyebbre ható és legszívósabb élményrétege kapcsolódik hozzá, amelyet a vakok közt gyűjtöttem. Utazáskor elnéző az ember, a felháborodást otthon szoktuk hagyni. Nézünk, fülelünk, még a szörnyűségért is lelkesedünk, mert új. A jó utazók szívtelenek.
Tavaly, tizenöt évi távollét után Bécshez közeledve, a Blindenmarkt-on(2) utaztam át, amelynek mindaddig még a létezéséről sem tudtam. Neve ostorcsapásként ért, és azóta sem tudok tőle szabadulni. Idén, mikor Marrákesbe érkeztem, hirtelen a vakok közt találtam magam. Több százan voltak, megszámlálhatatlanul sokan, legtöbbje koldus, nyolcas-tízes csoportokba verődve álltak a piacon, szorosan egymás mellett. Rekedtes, örökösen ismételt gajdolásuk messzire hangzott. Megálltam előttük, mozdulatlanul, mint ők, mindvégig nem tudtam biztosan, érzik-e jelenlétemet. Mindegyik alamizsnás fatálkát tartott maga elé, és ha valamelyikbe pénzt dobtak, az adomány kézről kézre járt, mindegyik megtapogatta, mindegyik ellenőrizte a pénzt, míg végül egyikük, akinek ez volt a tiszte, a zsebébe csúsztatta. A pénzek megtapogatása éppúgy közös szertartás, akár a mormolás és a gajdolás.
Minden vak Isten nevét kínálgatja nekünk, és az alamizsnával jogot szerezhetünk rá. Istennel kezdik, Istennel végzik, napjában tízezerszer ismétlik a nevét. Mindegyikük más mondatot formál köré, de a mondat, amire egyszer elhatározza magát, örökké ugyanaz. Akusztikai arabeszkeket fonnak Isten köré, s mennyivel hatásosabbakat az optikaiaknál! Némelyik egészen Isten nevére hagyatkozik, csak azt kiáltja. Ijesztő dac van ebben, mintha fal volna az Isten, amelyet mindig ugyanazon a helyen rohannak meg. Azt hiszem, a koldusok inkább formuláikkal tartják magukat életben, mint alamizsnával.