TALÁLKOZÁSAIM TEVÉKKEL

Háromszor volt dolgom tevékkel, és mindannyiszor tragikusan végződött.
- Meg kell mutatnom neked a tevevásárt - mondta a barátom, alighogy Marrákesbe értem.
- Minden csütörtök délelőtt tartják, a Bab-el-Khemisz falánál. Elég messze van, kívül a városon, legjobb lesz, ha autóval megyünk.
Eljött a csütörtök, és kikocsiztunk. Késő volt már; mire odaértünk, dél lett, s a városfal előtt a nagy szabad térség szinte teljesen kiürült. A tér túlsó felén, jó kétszáz méterre tőlünk, néhány ember álldogált; tevét azonban nem láttunk sehol. Kisebb állatokkal, szamarakkal bajlódtak, ezekből meg amúgy is látni eleget a városban; terhet cipel mind, és oly komiszul bánnak velük, hogy nézni is rossz.
- Elkéstünk - mondta a barátom. - Vége a tevevásárnak. - Behajtott a tér közepére, hogy meggyőződjem róla: csakugyan nincs már semmi látnivaló.
De még mielőtt megállt volna, szétrebbenő emberek csoportját láttuk. A tömeg közepén egy teve állt, három lábon, a negyediket hátrakötötték. Pofáján szájkosár, orrcimpáján kötelet hurkoltak át, s egy ember igyekezett, tisztes távolságból, a kötélnél fogva elvonszolni. Az állat nekiiramodott, majd megállt, és hirtelen, három lábát maga alá kapva, felugrott. Mozdulatai éppoly váratlanok voltak, mint amennyire félelmetesek. Aki vezette, ilyenkor mindig eresztett a kötélen; félt közel kerülni az állathoz, mert nem tudhatta, mit művel a következő pillanatban. De minden váratlan eset után rántott egyet a kötélen, és így, ha nagyon lassan is, sikerült neki az állatot a kijelölt irányba vonszolnia.
Megálltunk, és leengedtük a gépkocsi ablakát; kolduló gyerekek vettek körül minket, de az alamizsnáért esengő hangokon át is hallottuk a teve bőgését. Hanem egyszer akkora erővel ugrott félre, hogy a férfi kezéből kicsúszott a kötél. Az amúgy is óvatosan némi távolságot tartó emberek még messzebb iramodtak. A teve körül félelemmel telítődött a levegő; legjobban ő maga félt. Vezetője egy darabig vele futott, majd villámgyorsan felkapta a földről a kötél végét. A teve furcsa hullámzó mozgással oldalt ugrott, de többé nem tudta kiszakítani magát; tovább vonszolták.
Egy ember, akit eddig nem vettünk észre, odalépett a kocsit körülálló gyerekek mögé, félretolta őket, és tört franciasággal magyarázta nekünk:
- Megveszett a teve. Veszélyes dolog. Viszik a vágóhídra. Nagyon kell vigyázni.
Komoly volt az arca. Szavai közben is hallottuk az állat bőgését.
Megköszöntük a felvilágosítást, és szomorúan elhajtottunk. A következő napokban sokat beszéltünk erről a veszett tevéről, vergődése nagy hatással volt ránk. Azzal a várakozással mentünk a vásárra, hogy több százat látunk ezekből a szelíd, csupa kacskaringó állatokból. És az egész hatalmas téren csak egyetlenegyet találtunk, három lábon, megbéklyózva, utolsó órájában, és miközben az életéért küzdött, továbbálltunk.
Néhány nappal később a városfal egy más részénél jártunk. Esteledett már, kihunyóban volt a vörös visszfény a falon. Amíg tudtam, le nem vettem a szememet a falról, gyönyörködtem színe lassú változásában. És akkor a kőfal árnyékában hatalmas tevekaravánt pillantottam meg. Legtöbb állat térdre ereszkedett, némelyik még állt; turbános fejű férfiak szorgosan és mégis nagy nyugalommal jártak-keltek közöttük, békés alkonyati kép. A tevék körvonala egybeolvadt a fal színével. Kiszálltunk, és magunk is az állatok közé vegyültünk. Tíz-tizenkét teve magasra púpozott takarmánykupac körül térdelt. Előrenyújtogatták a nyakukat, szájukba kapták a szálas takarmányt, fejüket hátravetették és nagy nyugalommal rágtak. Alaposan szemügyre vettük őket, és lám, arcok néztek szembe velünk. Mind hasonló és mégis mennyire más. Idős, angol hölgyekre emlékeztettek, akik előkelően és szemmel látható unalommal együtt teáznak, ám nemigen tudják palástolni gonoszságukat, mellyel a világot szemlélik. - Csakugyan, ez a nagynéném - állapította meg angol barátom, akinek erre a honfitársaival való hasonlóságra tapintatosan felhívtam a figyelmét, és csakhamar egyéb ismerősöket is felfedeztünk. Büszkék voltunk, hogy rábukkantunk erre a karavánra, pedig nem szólt róla senki, és százhét tevét számláltunk össze.
Egy fiú lépett hozzánk, pénzt kért. Sötétkék volt az arca, akárcsak az öltözete; tevehajcsár volt, és külsejéről ítélve a "kék férfiak" közül való, kik az Atlasz hegység déli részét lakják. Úgy hallottuk, hogy ruhájuk színét átveszi a bőrük, így aztán férfi és nő mind kék, ez az egyetlen kék emberfajta. Fiatal hajcsárunktól, aki a kapott pénzért hálás volt, megpróbáltunk egyet-mást megtudni a karavánról. De csak néhány francia szót tudott: Guliminből jöttek, mondta, és huszonöt napja vannak úton. Ennyit értettünk csak. Gulimin messze délen van, a sivatagban, és mi azon tűnődtünk, vajon a karaván az Atlaszon kelt-e át. Azt is szerettük volna tudni, hová mennek most, hiszen itt a város falai alatt vándorútjuk aligha érhetett véget, és az állatok is mintha az előttük álló fáradalmas útra gyűjtenének erőt.
A sötétkék legény, nem tudván többet mondani, mindenáron szolgálatunkra akart lenni, és egy magas, sovány, fehér turbános öregemberhez vezetett minket, akit láthatólag nagy tisztelettel vettek körül. Jól tudott franciául, folyékonyan válaszolt a kérdéseinkre. A karaván Guliminből jött, és valóban huszonöt napja van úton.
- És innen hová megy?
- Sehová - felelte -, itt adják el őket levágni.
- Levágni?
Mindketten megdöbbentünk, még a barátom is, aki pedig otthon szenvedélyes vadász. Az állatok hosszú vándorútjára gondoltunk, az estéli kép szépségére, gyanútlanságukra, békés táplálkozásukra, meg talán az emberekre is, akikre emlékeztettek.
- Levágni, hát - ismételte meg az öregember, és a hangja szinte megcsikordult, mint csorba kés.
- Sok tevehúst esznek errefelé? - kérdeztem. Igyekeztem megdöbbenésemet tárgyilagos kérdéssel leplezni.
- Nagyon sokat!
- Milyen az íze? Nem ettem még soha.
- Nem evett még tevehúst? - Gúnyosan, kissé halkan felnevetett, és újra megkérdezte: - Nem evett még soha tevehúst?
Nyilván meg volt róla győződve, hogy egyébbel sem traktáltak minket, mint tevehússal, és fölényes arccal mondta, mintha belénk akarná diktálni:
- Nagyon jó.
- Mi az ára egy tevének?
- Attól függ. Harmincezertől hetvenezer frankig. Megmutathatom. Érteni kell hozzá.
Egy nagyon szép, világos szőrű állathoz vezetett, és megérintette a pálcájával, amelyet csak most vettem észre.
- Ez jó állat. Megéri a 70 000 frankot. A gazdája maga járt vele. Használhatná még évekig. De inkább eladta. Az árán vehet két fiatal állatot, érti, ugye?
Értettük. - Maga is a gulimini karavánnal jött? - kérdeztem tőle.
Föltevésemet némi bosszúsággal utasította vissza: - Én marrákesi vagyok - mondta büszkén. - Felvásárolom az állatokat, és eladom őket a mészárosnak. - Csak megvetésre méltatta azokat, akik megtették a hosszú utat; a fiatal kék hajcsárunkról így nyilatkozott: - Nem tud az semmit.
Ő azonban tudni akarta, honnan jöttünk mi, az egyszerűség kedvéért azt feleltük, hogy mindketten Londonból. Mosolygott, de kissé bosszúsnak látszott. - A háború alatt Franciaországban voltam - mondta. A kora kétségtelenné tette, hogy az első világháborúról beszél. - Angolok mellé osztottak...
Nemigen fértünk meg egymással - tette hozzá gyorsan és valamivel halkabban. -
De ma már nem háború a háború. Nem az ember számít, minden a gép. - Mondott még egyet-mást a háborúról, mindez nagyon rezignáltan hangzott. - Nem igazi háború ez már.
- Ebben megegyeztünk, s úgy látszik, ezzel elviselhetőbbé tettük neki, hogy Angliából jöttünk.
- Ezeket az állatokat már mind eladták? - kérdeztem még.
- Nem. Mindet nem lehet eladni. Ami megmaradt, azzal mennek tovább Szettatba. Tudják, merre van Szettat? Casablanca felé, 160 kilométerre innen. Ott van az utolsó tevepiac. A többit majd ott adják el.
Megköszöntük a felvilágosítást. Minden ünnepélyesség nélkül bocsátott utunkra minket. Most már nem nézegettük tovább a tevéket, elment tőle a kedvünk. Majdnem egészen besötétedett, mikor elhagytuk a karavánt.
Az állatok képe nem hagyott nyugodni. Borzongva gondoltam rájuk, s mégis úgy, mintha régóta ismertem volna őket. Utolsó vacsorájuk emléke összekapcsolódott a háborúról folytatott beszélgetéssel. Mégsem mondtunk le arról a szándékunkról, hogy jövő csütörtökön is megnézzük a tevevásárt. Elhatároztuk, hogy kora reggel indulunk, és talán azt reméltük, ezúttal majd kevésbé komor élményekben lesz részünk.
Ott voltunk hát ismét az el-Khemisz kapu előtt. Nem találtunk sok állatot, szinte elvesztek az amúgy is nehezen benépesíthető tágas térségben. Egyik végén most is szamarak voltak. Nem mentünk oda, maradtunk a tevéknél. Legfeljebb hármas-négyes csoportokba verődtek; néhol csak egy-egy csikó álldogált az anyja mellett. Először valamennyi nyugodtnak látszott. A csendet csak a kiscsoportokban hevesen alkudozó emberek törték meg. Úgy rémlett azonban, mintha a férfiak tartottak volna egyik-másik állattól; nemigen merészkedtek a közelükbe, vagy csak akkor, ha valóban elkerülhetetlen volt.
Kisvártatva figyelmesek lettünk az egyik tevére: mintha védekezett volna valami ellen, morgott és nyögött s hevesen ide-oda dobálta a fejét. Valaki megpróbálta térdre kényszeríteni, ám, minthogy az állat nem engedelmeskedett, a botjával ösztökélte. Még két-három ember foglalatoskodott az állat körül, közülük különösen egy izmos tömzsi férfi tűnt fel, sötét, kegyetlen arcával. Olyan szilárdan megvetette a lábát, mintha gyökeret vert volna. Energikus mozdulatokkal átfúrta az állat orrsövényét, és kötelet húzott át rajta. A teve orra és a kötél vörös lett a kiomló vértől. Az állat megrázkódott, és elbődült, csakhamar hangosan üvöltött; végül alighogy térdre kényszerítették, fölugrott és megpróbálta kiszakítani magát, de a férfi mindig szorosabbra vonta a kötelet. Az emberek minden erejükkel azon voltak, hogy megfékezzék, és még tartott a küzdelem, mikor valaki odalépett hozzánk, és tört franciasággal megszólalt:
- Megérezte a szagot. A mészáros szagát. Érzi, hogy levágják. Most viszik a vágóhídra.
- Hogy érezheti meg a szagát? - kérdezte a barátom hitetlenkedve.
- Az ott a mészáros, aki előtte áll - és a tömzsi, sötét arcú férfira mutatott, aki már nekünk is feltűnt. - A mészáros a vágóhídról jön, és érzik rajta a tevevér. Azt a teve nem szereti. Nagyon veszedelmes állat a teve. Ha megvész, éjszaka odajön az emberhez, és megöli.
- Hogy tud megölni egy embert? - kérdeztem.
- Mikor alszik, a teve odamegy, rátérdel, és álmában megfojtja. Nagyon kell vigyázni. Mielőtt felébredne, már megfulladt. Bizony, a tevének nagyon jó szimata van. Ha éjszaka a gazdája mellett fekszik, megérzi a tolvajt, és felébreszti a gazdát. A húsa jó. Tevehúst kell enni. (a donne du courage.(1)
- A teve nem szeret egyedül lenni. Egyedül nem megy sehova. Ha valaki a városba akarja hajtani a tevéjét, kell keresni egy másikat, amelyik vele megy. Kölcsön kell venni egyet, különben nem viszi a városba. A teve nem szeret egyedül. Én voltam a háborúban. Megsebesültem, nézze, itt - és a mellére mutatott.
A teve valamennyire megnyugodott, és én most először a beszélő felé fordultam. A mellén horpadás, bal karja merev. Ismerősnek rémlett. Alacsony volt, sovány és komor. Azon töprengtem, vajon hol találkoztunk mi már.
- Hogy ölik meg a tevét?
- Elvágják a nyak főütőerét. El kell véreznie. Különben nem szabad megenni a húsát. A muzulmánok csak akkor ehetik meg, ha elfolyt a vére. Nem bírok dolgozni a sebesülésem miatt. Ezért szoktam itt néha idegeneket vezetni. Múlt csütörtökön már beszéltünk egymással, emlékszik arra a veszett tevére? Szafiban voltam, mikor az amerikaiak partra szálltak. Kicsit harcoltunk ellenük, de nem sokáig, aztán bevettek az amerikai hadseregbe. Sok marokkói szolgált náluk. Korzikában meg Itáliában jártam az amerikaiakkal. Mindenütt ott voltam. A németek jó katonák. Legrosszabb a Cassino volt. Az igazán rossz volt. Ott sebesültem meg. Hallott már a Cassinóról?
Lassanként értettem csak meg, hogy Monte Cassinóra gondol. Beszélt az ottani elkeseredett harcokról, és ez a különben csendes, higgadt férfi úgy tűzbe jött, mintha a veszett tevék gyilkos szenvedélyét kéne megfékeznie. Tisztességes ember volt, hitte is, amit mond. Néhány amerikait pillantott meg az állatok körül, egykettőre ott termett. Éppoly hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent, és én nem bántam; szem elől tévesztettem ugyanis a tevét, mert már nem bőgött, és szerettem volna még egyszer látni.
Hamar megtaláltam. A mészáros magára hagyta. Most megint térdel. Néha még meg-megrándult a feje. Az orrából a vér tovább szivárgott. Valami hálafélét éreztem azért a néhány csalóka pillanatért, amíg magára hagyták. De nem tudtam sokáig nézni, mivel ismertem a sorsát, és eloldalogtam.
A barátom az arab idegenvezető magyarázatai közben eltűnt mellőlem, valami angolok nyomába eredt. Kerestem, míg a tér túlsó végében rá nem akadtam: ott ténfergett a szamarak körül. Itt talán nem érezte magát olyan cudarul.
Amíg a vörös városban tartózkodtunk, soha többé nem beszéltünk tevékről.