1. Bevezetés

 Leonard Banister “Kék bölcső” (Háttér kiadó, 2000) című regénye akkor került igazán a figyelem középpontjába, mikor elnyerte a Zsoldos Péter díjat, ami az adott évben – jelen esetben 2000-ben – megjelent magyar science fiction regények közül a legjobbnak ítéltnek jár.

Tanulmányomban a regény karakterábrázolásával foglalkozom, azon belül is az úgynevezett “lapos” karakterekkel. Több internetes fórumon megjelent ugyanis az a vélemény, hogy a regény szereplői laposak, s – többek közt ez is – sokat ront a minőségén. Elméleti háttérként E. M. Forster “A regény aspektusai” (Helikon kiadó, 1999, Szili József fordítása) című művét használom. Megvizsgálom, hogy mi az a lapos karakter, mire képes és mire nem, s mikor kap olyan szerepet, ami a regény minőségének rovására megy; mindezt a “Kék bölcső” kontextusában.

2. A lapos karakter

Köznapi értelemben véve a “lapos karakter” némileg mást jelent, mint Forster irodalomelméleti megfogalmazásában. Ha valakire azt mondjuk, hogy lapos, akkor az unalmas, nem túl eredeti, stb. szinonimájaként használjuk a kifejezést. Nem csak egy karakter, hanem egy beszélgetés vagy egy történet is lehet lapos. S valóban igaz, hogy a lapos karakterek lehetnek unalmasak, de ez nem szabály. A “minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár” analógiájára akár azt is mondhatnánk, hogy “minden unalmas karakter lapos, de nem minden lapos karakter unalmas”. Az űroperahősök túlnyomó többsége lapos karakter, mégse lehet azt mondani, hogy túlságosan unalmasak lennének. (Legfeljebb csak egy idő után…) Viszont nem lehetetlen az sem, hogy egy nem lapos karakter unalmas legyen. Ennyi ködösítés után térjünk rá a két karaktertípusra, amit Forster meghatároz.

“Megkülönböztetünk lapos és plasztikus szereplőket. (…) Legtisztább formájukban egyetlen eszme vagy minőség köré épülnek.” (Forster, 54-55. oldal) Ha a tudományos fantasztikum világában nézünk szét, akkor gondoljunk csak a tipikus főgonoszokra, és máris rengeteg lapos karaktert tudunk felsorolni… “Ha egynél több összetevőjük van, már jelentkezik a görbület, amely átvezet a plasztikus karakterhez. Az igazán lapos jellem egy mondatban kifejezhető.” (ibid.)

A “Kék bölcső” főhőse Stone kapitány, talán vele találkozunk legtöbbet, őt látjuk boldog és boldogtalan állapotában egyaránt. Mégis úgy tűnik, hogy a főszerep ellenére Stone lapos karakter. Ez önmagában még nem baj, sőt, nem is szokatlan. Forster több neves írót sorol fel, akik lapos karakterekkel dolgoznak, még főszereplőnek is megteszik őket. Dickens Copperfield Dávidja is lapos karakter szerinte, sőt, hogy közeledjünk egy kicsit a tudományos – fantasztikumhoz, H. G. Wellsnél mindössze két figurát talál, aki plasztikus. A többi mind lapos. De megjegyzi, hogy ennek ellenére nem “igazán laposak”. “ … minden alakja olyan lapos, mint egy fénykép. De ezek a fényképek elevenek, mozgékonyak: feledtetni tudják, hogy összetettségük felszíni, s oda van, ha levakarják vagy magától lehámlik. Egy Wells figurát nem lehet egyetlen mondatba sűríteni.” (Forster, 57-58 oldal)

De Stone kapitány nem ilyen. Mint majd látni fogjuk, neki bizony megvan a maga mondata, mi kifejezi az ő egész lényegét. Azonban az ártatlanság védelme őt is megilleti, ezért most kicsit megismerkedünk vele.

Mielőtt megpróbáljuk meghatározni Stone kapitány paradigmamondatát, nézzünk meg pár ilyen mondatot, amiket Forster összegyűjtött. Külön érdekes, hogy a regények ismerete nélkül is nagyon kifejezőek ezek a mondatok; azt is meglátjuk majd, hogy miért.

“ ’Én nem hagyom el Mi-caw-bert soha!’ Ez Micawberné – azt mondja, hogy nem fogja elhagyni Mr. Micawbert. Tényleg nem hagyja el. Na és? Vagy: ’Még ha kibúvóhoz kell folyamodnom, akkor sem szabad kiadnom, hogy milyen szegényes a gazdám otthona.’ Ez Caleb Balderstone A lammermoori nászból. (…) Életcélja, hogy ne fedje fel gazdája szegénységét. (…) Vagy nézzük Proustot. Rengeteg lapos karakter van nála, olyanok, mint a pármai hercegnő (…) A hercegnő jelmondata: ’Nagyon kell vigyáznom arra, hogy kedves legyek.’” (Forster, 55. oldal)

Még ha soha nem is találkoztunk a fent említett regényekkel, mégis el tudjuk képzelni ezeket a karaktereket. Komikusak persze, olyanok, mint pár elnagyzolt vonásból álló karikatúra, de hát épp ez a dolguk. Forster számos előnyüket sorolja fel: egyből felismerhetők, amint színre lépnek, a segítségükkel a szerző egyből eléri a kívánt hatást, már csak azért is, mert nem kell őket folyton bemutatni, hiszen nem változnak. Épp ezért laposak. Egy kétdimenziós fénykép nem változik, akármilyen szögből nézzük is, míg egy szobor (stílszerűen: kisplasztika) mindig más képet mutat, azt körbe is lehet járni. A fényképet is, csak annak nincs túl sok értelme.

3. Stone kapitány

Hogyan találkozunk Stone kapitánnyal?

A regény ötödik oldalán jelenik meg, az első négy oldalt a történet előzményei, az Alloydis történelme és alapelvei foglalják el, meglehetősen statikus kezdést adva. Mikor végre megjelenik egy szereplő, ő is folytatja ezt a statikus hagyomány:

“ A magas, inkább szálas, mint izmos ember egy korlátnak támaszkodva nézte az eget. Amint egy csillag fénye annyira erős lett, hogy legyőzte a halványuló kékség erejét, tekintetével megkereste a kicsiny fénypontot, végigbarangolva így az égbolt feltünedező csillagain.” (Kék bölcső, 9. oldal)

Ő hát Stone kapitány, személyesen, bár az szerző a késleltetés eszközével él a névvel kapcsolatban, négy és fél oldalon keresztül csak mint “ember”, vagy “férfi” szerepel. De a neve nem is fontos. Ez a négy oldal minden lényegeset elmond, amit tudnunk kell róla. Én is csak utólag ismertem fel azt, hogy már az első mondat is mennyire tudatosan ábrázolja úgy a kapitányt, ahogy. Mit is csinál? A korlátnak támaszkodik, és az eget nézi. A csillagokat. Ha van, ami sokat jelent Stone (vagyis egyelőre csak az “ember”) számára, akkor az a csillagos égbolt. Ez az első fontos dolog, amit tudnunk kell róla, de a többi fontos dolog sem független ettől. De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre csak annyit tudhatunk, hogy egy emberrel (valószínűleg férfivel) van dolgunk, aki a csillagokat nézi. De nem sokáig. Máris jön a következő fontos információ:

“ Követelőző gondolatai azonban elterelték figyelmét az égboltról. Már csak bámulta a látóhatárt. Azon töprengett, vajon milyen feladat vár most rá.” (ibid.)

Ezt a kulcsszót akár nagybetűvel is ki lehetne írni. FELADAT. ( Ismerős valahonnan…) Itt még nem tudhatjuk, de a regény egészét ismerve megállapíthatjuk, hogy Stone kapitány nem csak a csillagoktól, hanem “a Feladattól” is elválaszthatatlan. Karakterének lapossága itt látható (majd) igazán: a Kék Bölcső főhőse csak a feladat viszonylatában értelmezhető. Létezése a feladat létezését is feltételezi, ha nincs feladat, nincs Stone kapitány sem. Stone mint Stone önmagában értelmezhetetlen.

De már megint előreszaladtunk. Egyelőre egy emberünk van (valószínűleg férfi), akire vár valami feladat. Mi több, egy űrhajója is van, s az űrhajó említésével végre bizonyossá válhatunk az ember nemét illetően is, már akinek eddig esetleg kétségei voltak:

“ Tele volt a kupola. Két cirkáló és három kereskedelmi hajó mellett egy rövid, tömzsi testű, B osztályú kutatóhajó nyugodott benne. Ennek láttán a férfi elmosolyodott. Saját hajóját ismerte fel.” (ibid.)

Itt megint csak olyan dolgok vannak, amiken átsiklik a szem, pedig a későbbiek szempontjából fontosak lesznek. Ezért, bár nem akarok előreszaladni, de felhívom a figyelmet arra, hogy jegyezzük meg a következőket, későbbi hasznosítás céljából: az emberről akkor tudjuk meg, hogy férfi, amikor meglátja a hajóját, és amikor meglátja a hajóját, elmosolyodik. Most talán azon mosolygunk, hogy mi ebben a fontos, de várjuk ki a végét!

Ismerkedjünk tovább Stone kapitánnyal (a férfivel), s ugorjunk jó fél oldalt. Ugyanis elérkeztünk “a” mondathoz, illetve “a” két mondathoz.

“ A férfi elégedetten nézte a berakodás utolsó mozzanatai. Rövidre nyírt bajsza alatt mosoly telepedett meg. Újra azt a kellemes bizsergést érezte, amit mindig, amikor útnak indult a mélyűr rejtelmei és veszélyei felé. Vonzotta az ismeretlen, melynek kutatásával több évtizede foglalkozik. A hosszú évek viszontagságai megedzették vonásait, és a tapasztalat mély barázdákat rótt arcára.” (Kék bölcső, 10. oldal - Stilisztikai megjegyzés: a fenti részlet egy olyan bekezdésben van, ami a 9. oldalon kezdődik, és a 11.-en ér véget!)

A kis kapitális betűkkel kiemelt két mondat megfogalmazza Stone kapitány lényegét. Később azt is megtudjuk, hogy a kutatásának konkrét célja van, és nem véletlenül bizsergeti (ha nem is mindig kellemesen.) Ez az élete. Nem erre tette fel az életét, hanem ez az élete. Jellemző, hogy az első (és egy kivételével gyakorlatilag az összes) érzelmi megnyilvánulása a hajójához, vagyis a küldtetéséhez, “a” feladathoz kapcsolódik.

Megvan hát a kép a kapitányról, s ez különösebben már nem is fog változni, a hátralevő pár száz oldal mindössze némileg árnyalja majd egy kicsit. Stone kapitány ugyanis, mint a lapos karakterek általában, képtelen meglepetést okozni. Ez ugyanis a plasztikus karakterek sajátja.

De mi is ez a kép? Foglaljuk össze gyorsan, mielőtt továbbmennénk: Stone kapitány ( bár a nevét még mindig nem tudhatjuk, de most megelőlegezzük), a férfi, aki a csillagokat nézi, hajója láttán öröm tölti el ( ebből logikusan következik, hogy a hajója nélkül szomorú, ezt is jegyezzük meg későbbi hasznosítás céljából ), a mélyűr rejtelmei és veszélyei felé indulva kellemes bizsergést érez, az ismeretlen vonzza, tapasztalata nagy, és a hosszú évek viszontagságai megedzették, de nem csak a vonásait.

(Utólag visszatekintve feleslegesnek tűnik annak a hangsúlyozása, hogy Stone kapitány férfi. A férfit ugyanis – egyesek azt mondják – csak a nő, vagyis a másik nem viszonylatában lehet értelmezni. Nő pedig nem túl gyakran jelenik meg a Kék bölcső című regényben.)

Készen áll tehát a hősünk, meghatároztuk, megismertük, megjegyeztük. Az új karakterek, főleg a főszereplők bevezetése mindig is kényes dolog, hiszen sok múlik az első találkozáson. De itt a feladat sikeresen végre lett hajtva, előttünk áll Stone kapitány (egyelőre név nélkül, de azt Vanek úr is kifejtette már, hogy az nem olyan fontos), felvértezve minden szükségessel. Többé már nem kell foglalkozni a bemutatásával, a fenti konfiguráció minden helyzetben megállja a helyét, ami csak előfordulhat a regényben, legyenek azok még oly’ “vérfagyasztó kalandok” (Kék bölcső, hátsó borító) is.

Ahogy Forster megállapítja: “ ( A lapos alakokat) ugyanis nem kell újra bemutatni, sosem szöknek el, nem kell fejlődésükre ügyelni, nem kell különös atmoszférájukról gondoskodni – kisméretű, előre meghatározott nagyságú foszforeszkáló korongok, amiket ide-oda lehet taszigálni, zsetonokként az űrben, illetve a csillagok között. Roppant ügyes.” (Forster, 55. oldal)

Pedig ő nem is a sci-fi -re gondolt…

4. A kapitány és a többiek

Stone kapitányt magára hagytuk a korlátnál, pedig fontos találkozó előtt áll, ezért újra csatlakozunk hozzá. Nem fogjuk végigkövetni a regény folyamán, nem csak a helyhiány miatt, hanem azért is, mert felesleges. Már tudjuk, hogy a lapos karakterek minden fontosat elmondanak magukról az első találkozás folyamán, ezért elég jól odafigyelni az első alkalommal. Hát most ezt folytatjuk, s megnézzük, hogy milyen Stone, amikor nem egyedül, a csillagok és a hajó látványának társaságában van.

Otthagytuk tehát a korlátnál, de már ő sem marad ott sokáig. S nem is akárhová hívták meg:

“ A Periféliális Osztály! Ez csak egyet jelenthet: új küldetése valahová a spirálkarok külső vidékeire vagy az extrém perifériákra szólhat. Oda, ahol csillagvárosunk véget ér, s melyen túl az intergalaktikus tér végtelen és áthatolhatatlan óceánja kezdődik. A galaxis peremére, melynek említésére a gyerekek megijednek, s meglett férfiak fázósan húzzák össze magukon a ruhát. Pusztán a kifejezés: “ a galaxis pereme”, félelemmel vegyes tiszteletet ébreszt Alloydis minden polgárában. (…) Átlagos alloydisi polgár soha nem gondol úgy a perifériára, mint egy álomutazás végcéljára.” (Kék bölcső, 10-11. oldal)

Ez vár hát hősünkre, de már tudjuk, hogy ő nem egy átlagos alloydisi polgár.

Újabb két, egy oldal hosszú bekezdés árán átjutunk az Erőforrásügyi Minisztérium folyosóin, és szembetaláljuk magunkat Howard Trevblong Főbiztossal. Nem csak a regény első párbeszéde miatt fontos ez a rész, hanem azért is, mert a Főbiztos most találkozik először Stone kapitánnyal. Eddig az íróra voltunk szorulva a hőse megismerésében, de most a saját szavaival hallhatjuk, mit tart fontosnak magáról. Nem fogunk csalódni benne, mint már említettük, a lapos karakterek nem okoznak meglepetést.

“ - Foglaljon helyet, parancsnok. Még csak ismerkedem a kutatóinkkal, Stone kapitány ( végre a neve!), de az ön anyaga igazán imponáló. Mondja, miért hagyta ott az egyesített űrerőt?

- Nem bírtam a kötöttségeket.

- Pedig szépen ívelt felfelé a karrierje.

- Igen, uram!

- Nos, jó. És mi a helyzet a kereskedelmi flottával? – csillogott ravaszul Treblong szeme.

- Számos kereskedelmi törvényt – kötöttséget – megszegtem, és összeütközésbe kerültem a törvénnyel.

- Tudom, tudom – bólogatott a másik, kíváncsian várva a folytatást. Stone némi habozás után folytatta.

- Amikor három évvel ezelőtt bevezették a koncessziós kutatásokat, úgy döntöttem, hogy beállok. A félretett pénzemből felszereltem egy hajót, és legénységet, kutatókat toboroztam. Azóta úton vagyok.” (Kék bölcső, 13-14. oldal)

Ez hát ő, a renegát, aki nem bírja a kötöttségeket, és bátran egy Főbiztos szemébe mondja, hogy a törvénnyel is összeütközésbe került. De, őszintén szólva, ezt el is vártuk tőle. Mint ahogy azt is, hogy szemrebbenés nélkül dupla hasznot követeljen a koncesszió megállapításánál, mint amit a Főbiztos ajánl. Ilyen hát a viszonya a feletteseivel, akik egyébként, mint az majd később kiderül, legfőbb ellenségei közé tartoznak. Ő ezt már ekkor tudja, mégis így viselkedik velük.

De mi a helyzet a barátaival?

Stone kapitánynak természetesen vannak barátai (vagyis inkább segítői, hiszen ők is csak a feladat viszonylatában értelmezhetőek), és a barátai természetesen a hajójához kapcsolhatók. Ahogy ezt már a Főbiztosnak is kifejti: “Kipróbált és összeszokott csapatom van.” (Kék bölcső, 15. oldal)

Nézzük meg azt a részt, ahol Stone találkozik a leginkább szeretett társával:

“A kijáratnál ismerős arcot pillantott meg.

- Fred!

- Bizony, a jó öreg Fred! A mélyűr békéje köszöntsön, kapitány!

- Örülök, Fred, hogy látlak. A többiek?

- Én vagyok az első.

Stone őszintén örült, hogy Broderick, a geológus érkezett meg először. Három társa közül őt szerette a legjobban. Talán azért, mert természetük oly távol állt egymástól. Stone komolyságával Broderick szellemessége és tréfálkozókedve állt szemben. Soha semmit sem tudott komolyan venni, kivéve talán a tudományát. Alacsonyabb volt, mint Stone, fekete hajú és kék szemű, jóképű. Lehet, hogy ezért nem nősült meg soha.” (Kék bölcső, 21. oldal.)

Ha nem nézzük a némileg szerencsétlen mondatszerkesztést ( mert, gondolom, nem azért nem nősült meg soha, mert alacsonyabb volt Stone kapitánynál, hanem mert nem tudott semmit sem komolyan venni és/vagy mert a jóképűsége miatt futottak utána a nők – ezek a nők már csak ilyenek…), akkor megfigyelhetjük, hogy hősünkben a már megismert tulajdonságok tűnnek elő a barátja mellett is. Talán csak egy új dolgot tudunk meg róla, méghozzá a másik nemmel való kapcsolatban:

“ (Brodericket) bármerre fújta is a napszél, a galaxis minden szegletében futottak utána a nők. Stone jól ismerte ezt a tulajdonságát, és szívesen csatlakozott hozzá kimenőin. Broderick aurájából rá is átsugárzott valami, amit a kapitány egyáltalán nem bánt.” (ibid.)

A fenti észrevételeket természetesen nem a pár sornyi idézett szakaszból szűrtük le, hanem a regény egészéből. Az idézeteket mindössze illusztrációként használjuk.

A regény számos karakterének a lapossága az egymással való kapcsolatukban látszik meg igazán. Mint azt már kifejtettük, a lapos karakter többé-kevésbé állandó, nem változik, nem fejlődik, csak ide megy, oda megy, ezt csinál, azt csinál, de a végén mégis ugyanaz marad, ha tudásban nem is (hiszen tudja, hogy mi minden történt az ő kisebb-nagyobb közreműködésével), de jellemben, személyiségben biztosan. A szereplők sincsenek egymásra hatással, maximum egy kis ideig. Esetleges változásaik olyanok, mint mikor összenyomunk egy szivacsot. Szivacsa válogatja, de a legkitartóbbak is pár percen belül visszanyerik eredeti formájukat, mintha mi se történt volna. Stone ugyanaz a Stone az elején, aki a végén, maximum gazdagabb pár kalanddal és információval, de a jelleme nem változik, mert egyrészt nem tud, különben is minek?

Igazságtalanok lennénk a regénnyel szemben, ha nem szólnánk az utolsó jelenetről, ami talán az egész mű legjobb része. A Kormányzó és hőseink gondolatokat cserélnek a történtek, tetteik indokairól – azt nem mondanám, hogy vitatkoznak, mert (amint ez a valós életben is gyakran előfordul) nem vitatkoznak, inkább csak elbeszélnek egymás mellett, az érveiknek nincs túl sok hatása a másikra, ahogy ez lapos karaktereknél természetes. A felhozott érvek – eredetiek vagy sem, az nem lényeges, mert jól ideillik mind – alkalmasak lennének arra, hogy mély gondolatokat ébresszenek, s utólag értelmet adjanak sok mindennek a regényben. De sajnos ehelyett a történet gyorsan véget ér. Talán azért, mert szétfeszítette volna az eddig létrehozott keretet:

“Mindnyájan, köztünk még a kifinomult ízlésűek is, állandóságért epedünk; a kevésbé kifinomult ízlésűek számára pedig az a legfőbb vonás, amely a műalkotást elviselhetővé teszi. Mindnyájan szeretnénk, ha a könyvek velünk maradnának, menedékünkként, ha lakóik mindig ugyanolyanok lennének, s a lapos karakterek, úgy látszik, ezt az igényt tudják kielégíteni.” (Forster, 56. oldal)

5. A tragikus Stone

Tanulmányunk elején említettünk pár dolgot, amikre most vissza fogunk térni.

Az első és legfontosabb dolog az, hogy a lapos karakter önmagában se nem jó, se nem rossz. A regény egyik építőeleme, s mint ilyen, ugyanolyan szükséges és fontos, mint bármi más. Lehet, hogy egyszerű megalkotni és mozgatni, s összehasonlíthatatlanul több energiát és tehetséget igényel egy plasztikus karakter alkotása, de ettől még a lapos karakter nem értéktelen. A számítógépnek is vannak bonyolult és kevésbé bonyolult részei, ettől azonban az alaplap még nem lesz “jó”, a tápkábel meg “rossz”.

A gond ott kezdődik, amikor a tápkábelt akarjuk alaplapként használni. Vagy fordítva.

Vannak dolgok, amikre a lapos karaktereket nem szabad használni. Egy epizódszerep, egy esetlen kis mellékszereplő főhősünk mellett, hogy még jobban kidomborítsa a másik bizonyos tulajdonságait, egy főgonosz: ez mind lehet lapos karakter, sőt, miért ne lenne az? Stone kapitány viszont egy tragikus figura. Nem csupán tragikus pillanatai vannak, az mindenkivel előfordulhat néha. De ő az elejétől a végéig az. Küzd, hogy megfejtse “A 19-es számú Tiltott Zóna titkát”, fellebbentse a “sötét homály által rejtett fátylat” az emberiség múltja elől; eközben óhatatlanul szembekerül a hatalommal, de ő nem hátrál meg; úgy néz ki, hogy veszít, végül mégis csak győz. Heroikus és tragikus. Legalábbis annak van szánva. De ez a tragikum megmarad Stone kapitány tragikumának, az olvasóba nem túl sok sugárzik át belőle. Hogy miért? Forster így fogalmazza meg a választ:

“Azt ugyanis be kell vallanunk, hogy a lapos figurák alkotása nem akkora teljesítmény, mint a plasztikus jellemeké, s hogy akkor vannak igazán elemükben, ha komikusak. A komoly vagy tragikus lapos figura bizony unalmas tud lenni: kedvünk lelohad, valahányszor feltűnik lihegve: ’Bosszúra fel!’ Avagy: ’Szívem megszakad az emberiségért!’ (…) Csak plasztikus figurák képesek tartósan, nem csupán átmenetileg, tragikus szerep vállalására, s bennünk mindenfajta érzelmi visszhangot kelthetnek, kivéve azt, hogy az ilyen alak ’humoros’ vagy ’jól el van találva.’” (Forster, 58. oldal)

A fenti gondolatra tökéletes példa Stone kapitány. Lapossága miatt képtelen az olvasó arra, hogy átérezze azt, amit Stone érez. Nincsenek meg hozzá a kapcsolópontok. Mikor a legmélyebb tragikumba hullik ez az erős férfi, akkor is inkább csak szánakozunk, de nem rajta, hanem a szövegen, amin érezzük, hogy át akar adni valamit, és képtelen rá.

Nézzük meg hát ezt a mélypontot!

Stone, mint már említettük, keresése közben szembekerül a hatalommal, és az könyörtelenül le is csap rá. Üldöztetés, börtön, majd onnan egy hősies szökés, mikor is újra feléled benne a remény, de hiába, mert az Alloydisra álruhában visszatérve nem találják sehol a hajót. (A hajót, amit már az elején is megismerünk, s elraktároztunk pár dolgot vele kapcsolatban.)

Stone ekkor összeomlik. Ez értékveszteség, a tragédia alapjelensége, nem csak a drámában, hanem az epikában is, így itt is. Na de adjuk át a szót neki:

“Stone egy hajtásra itta ki ötödik linkeyét. Újat rendelt.

- Kapitány! Nem lesz egy kicsit sok? – aggodalmaskodott Thornssen.

- Sose törődj vele! Legalább nem csak a pohár, hanem a gyomrom is fluoreszkál. Én leszek az űr szentjánosbogárkája! – kesernyésen nevetett saját tréfáján. Thornssenre nézett. – Hűséges szerelőm, Ybarid, látta megérkezni a hajómat Alloydisra. Kikövetkezhettük, hogy csakis ide a roncstelepre, a galaxis legnagyobb hajótemetőjébe hozhatták. Így is történt. Néhány öreg kereskedő cimborám látta felbukkanni a hajót itt egy árverésen. A köztünk levő barátság miatt azonban nem kockáztatták, hogy megvegyék. Erre – szolidaritásból – a roncstelep többi kereskedője sem vállalkozott. Helyettük jött valami nagyhangú újgazdag roncspecér a Betelguse külső vidékeiről, és megvette az Eryopsot. Senki sem tud a hajómról semmit… Soha, érted? Soha nem volt még ilyen messze a Föld! Amikor semmit nem tudtunk róla, akkor is közelebb éreztem magamhoz. Az elmúlt tizenhét év minden egyes napján közelebb éreztem. És most? Most csúszik ki a kezem közül. Kifolyik az ujjaim közül, mint a sivatagi homok! Eltűnt a hajóm, eltűnt a bizonyítékom! Oda minden bizonyosság. Súlyos kalandjaink könnyű alloydisi álommá silányultak. Itt tartok annyi év után!

Stone magába roskadt. Nézte az üres poharakat. Gondolatai valahol a galaxis mélyén kóboroltak. Thornssen fizetett, és talpra állította az elnehezült fejű kapitányt. A szobájáig kellett támogatnia.” (Kék bölcső, 279 – 280. oldal)

A szokásosnál hosszabb idézethez túl sok kommentár nem kell. A legerősebb ember is összeomlik előbb-utóbb, ha ekkora csapások érik. (Emlékezzünk: Stone akkor mutatta az első érzelmet, egy mosolyt, amikor meglátta a hajóját. Most nincs meg a hajója, át is csap a másik végletbe.) Ha összeomlik, valahol vigaszt keres. Stone ezt az alkoholban találja meg, mint annyian mások. És még valamiben, amire még kitérünk. És ha összeomlik egy ember és iszik, akkor lehet, hogy elmondja a bánatát, és ha elmondja, akkor ilyeneket mond, mint Stone. Szóval minden stimmel. És még sincs semmi a helyén. Legalábbis nem nagyon hatódik meg senki a fenti monológot olvasva, pedig reális dolgokat ír le. Mindez Stone karakteréből következik. Ennél a jelenetnél bukik ki belőle teljes erővel az eddig csak némán hordozott tragikum, s ez olyan lapos, mint a karakter maga. Olyan ez, mint a posta előtt álló papírfigurák. Messziről olyanok, mint egy ember, helyesek az arányai, a színei, hiszen lényegében egy fénykép az egész. De aki jobban megfigyeli, az nem fog neki köszönni.

És még valami, bár csak áttételesen kapcsolódik a fentiekhez. Stone fenti deviáns viselkedéséhez, az alkoholizáláshoz, tartozik egy másik is:

“ A bárban számos fiatal lány, hasonló korú és alakú, kereste pillantását. Nem tudott várni. Odaintette a legközelebbit. A fekete hajú lány készségesen simult hozzá. Stone keményen átölelte a derekát. (…) Karja a lány csípőjére csúszott, és tenyerével a fenekébe markolt. Rekedten csak ennyit szólt:

- Akarlak!” (Kék bölcső, 275. oldal)

(Ez a találkozás még az összeomlás előtt történik egy kicsivel, itt még tekinthető természetesnek is – hosszú út áll hősünk mögött – de később az alkoholgőzös napi rutin részévé válik, és még Thornssent is elborzasztja – 288. oldal.)

Ami miatt említjük a fenti ismerkedési jelenetet, az az, hogy – ha csak át nem siklott a tekintetem valami fontos részen – a regényben a fenti szöveg (mert párbeszédnek nem nevezhető) az egyetlen, ami férfi és nő közt hangzik el. Az egész regényben. S ami egyéb nő megjelenik, azt a báron kívül a vetkőzőshow-ban láthatjuk. Márpedig ez egy olyan regényben, ami – a hátsó borító szerint – megismertet minket Alloydis világával és hétköznapjaival, óvatosan fogalmazva is erősen elgondolkoztató.

6. Befejezés

“Egy regény, ha egyáltalán komplexnek mondható, plasztikus és lapos karaktereket egyaránt felhasznál, összeütközéseik eredménye pedig nemegyszer sokkal helyesebben felel meg az életnek, mint azt Norman Douglas gondolja.” (Forster, 57. oldal – Norman Douglas azt gondolja, hogy a regényírói megközelítés meghamisítja az életet.)

A Kék bölcső, mint a fenti elemzésből láthattuk, nem tekinthető komplex regénynek. Ez önmagában még nem baj, hiszen számos olyan regény van, ami meglehetősen egyszerű minden szempontból, mégis szórakoztató, ha túlságosan nem is lehet elmélyedni bennük. Egy űropera, ha jól megírják, nem okoz csalódást az olvasónak, hiszen azt teljesíti, amit vállalt, nem többet, de nem is kevesebbet.

Ezzel szemben a Kék bölcső képtelen teljesíteni azt, amit felvállalt, s ebben a tragikus lapos karaktereinek is jelentős szerepük van. (Többek közt; de a fogalmazás módja is sokat segít, illusztrációként elég elolvasni és értelmezni a hátsó borító második mondatát…) Komoly mű akar lenni, komoly témával és mondanivalóval. De inkább csak önmaga karikatúrája lesz, s ezzel tönkreteszi az üzenetet is, ami ugyan nem túl eredeti, de lenne aktualitása. Ez pedig nagy és sajnálatos veszteség, mind a Kék bölcsőnek, mind a díjnak, amit kapott, mind a magyar tudományos – fantasztikus irodalomnak, aminek a 2000. évben a legjobbja lett.

2002-01-15

www.solaria.hu