A lusta katicabogár

Még alig látszott a fű, s a keserű, a zord tél,

épp csak csomagolni kezdett...
Mikor egy apró vekker megtörte

a dermesztő csendet!

Hahó!
Berregte kitartó rekedten
az, az aprócska
s kissé viseletesen ócska, kopottas jószág…
- Tavasz van!
Az égen a Nap kószál…
Ébredj te henye!
Hogy az ég ide-oda tegyen!
Hát horkolva üdvözlöd az első meleg hajnalt?
Majd kapkodva átkozódsz,
ha én az idő hajtlak…
Fűpaplanos vetett ágyon horpaszt a henye!
Ki ahhoz is lusta, hogy, e sértegetést fölvegye…
Balról fordul jobbra,
s hogy a zsibbadást el ne unja, míg imigyen forog.
Álomittasan az órára morog:

- Kicsit még!
Csak egy cseppet…
Most láttam épp valami mindennél szebbet…
Káprázatos volt és édes,
mint kankalinon a nektár, oly mézes…
E szemtelenség szinte véges.
- Ez azért mégis csak nevetséges!
Te katica vagy! Nem valami nagydarab poszméh,
ki virágport gyűjt a napi kosztért!
Még, hogy méz?!
Meg édes?!
A katica, ha éhes, levéltetvekre vadászik,
s nem álmokról hadovázik! Ki az ágyból te pöttyös léha,
kit lehet nem ártana néha, úgy potrohon rúgni,
hogy szálljon…
S ne csak hernyóként másszon.
A katica felül, szeme kissé dagadt,
s majdnem leragad,
Hasát vakarva szétnéz, szemében utálat…
- Lüke óra! Unom a dumádat!
Ronda vagy és hangos,
ráadást kissé agybajos…
Épp csak pitymallik, de te már ordítasz:
Ébredj! Ébredj!
Holott csak még egy…

Esetleg két napot aludtam volna…
Ha nem lennél ilyen nyomorultul pontos,
te hajcsár óra…
Azzal ásít, nyammogva cuppog,
s nem törődve, hogy az óra duzzog,

még bambul pár percet,
míg a vekker gutaütést tervezget!
Babrálja a takarót, nézi a falat,
látszik, rendesen ott van maga alatt…
Nincs jelen, félig még alszik…
S szinte hallatszik, amint nyitott szemmel horkol,
Míg az óra csak beszél, korhol…
- Tudom!
Hörgi a vekker. – Sejtem!
De ha egyszer is elfelejtem méltóságát zaklatni,
s agyatlan panaszait hallgatni, az oly kevéssé fontos,
de minden évben pontos Tavasz ügyében…
„Maga” itt halna éhen e tölgyfa tövében…
A Katica üveges szemmel hallgat,
míg a vekker beszél
jóllehet a falnak…

Látszólag éber, de mégis alszik,
s mert az óra szájal, hát nem hallatszik,

amint halkan szuszog,
míg öreg barátja tovább huhog:
- Persze értem én! Szép ez az odú, olyan kedves!
S nem izgat az ezernyi levéltetves, zöldellő bokor,
a számolatlanul nyíló, soknyi ragyogó virágcsokor…
Mi csak érted, a Katicáért eped…
Ez el ne feledd!

A katica ül. Néma…
S ha meg is mozdul néha, pillantása enyhén zavart,
mint akinek italába
valaki altatót kavart.
Néz, bár látni aligha láthat,
próbálkozik ugyan,
az csak nem árthat…

Vakarózik, lábait nézni
s valahogy nagyon úgy érzi, siralmas a nap, a reggel.
Az órára sandít:
- Ronda vekker!
Ekkor furcsa,
öblösen mély zaj hallik.
Olyasféle, mint amikor a jég zajlik…
Hosszan elnyújtva,
gurgulázik, dörög
majd lelkesen bugyog…
Míg katicánk pirulva hunyorog…

Az óra hangosan felröhög,
Kínjában szinte béget…
Félő.
Ott ér mindjárt nevettében véget…
- Csak nem vagy éhes? – tudakolja halkan
a meg-megismétlődő
túlvilági zajban…
Ez kérem nem önzés
de ez a gyomorkorgás,
akár az oroszlánbőgés, rettegést kelthet!
Katicabogár!
Fel kell kelned!
Katicánk rogyadozva.
kissé botladozva lábra kecmereg,
s látszik, mindeközben újra szendereg…
Kusza lábain elindul a fal felé lassan.
Igaz, csak úgy féloldalasan, mint aki akarja a járást,
csak ugye
itt az erdőben
könnyebben díjazzák a mászást…

- Miért nem ébred fel? Ez nem létezik!
Mindenki hallhatta az erdőben!
A Katica éhezik!
Az óra torkot köszörül, hangot érlel,
Míg a Katica
a fal előtt bambán letérdel…

- Katalinka szállj el…

Hangzik a nóta,
Amint vidoran nyekereg az öreg óra…
A katica felnéz,
szemében téboly…
s ha mégoly meleg is a zug, miben a vekkert tartja…
Fékezi magát,
mert valami zavarja…
Szegény óra ezt látva mit tehet?
Nézi a katicát, amint az, csendes őrülten rámered.
Zavartnak látszik,
amint a fal előtt álmosan bóklászik,

miközben hümmögve kutat…
Végül a falra mutat…

- Na jó!
De tavaly mintha itt lett volna az ajtó…

Az óra nem szól, csak a másik oldalra mutat…
Míg katicánk elmerengve
az emlékeiben kutat.
- Arra könnyebb lesz! Hidd el!
Csak kérlek,
láss végre a szemeiddel!
Miért van, hogy minden tavasz ilyen álmos?
Miért nem lehet mindig
a katicafejekben világos?

Katicánk felnéz…
Az ajtóhoz botorkál mélán…
s áll ott pár pillanatig rozzantan, bénán…
Laposakat pislant, ásít,
bár tudja, már semmi sem számít,

vakarózva kibaktat a rétre,
Hogy teleegye magát végre!