- Azért vállaltam a Karib-tenger kalózait, hogy végre a fiam is megnézhessen a moziban. Erre mi történt? Azóta szent meggyőződése, hogy az apu nem színész, hanem kalóz! - mondja csöndesen, azzal a félmosollyal, amiért nyolcvanévesen se fog lekerülni a világ legvonzóbb férfijainak listájáról. - És most muszáj eljátszanom a folytatását...

- Csak előbb még be kell fejezned a Charlie and the Chocolate Factoryt, amiből egy estét és egy délelőttöt szakítottál ki, hogy európai lábra állítsd új filmedet a Lidón. A Finding Neverland művészfilm, de az a Marc Forster rendezte, akinek előző "csókja", a Szörnyetegek bálja Oscart szerzett Halle Berrynek. Arra számítasz, hogy idén beérik a tavalyi Oscar- és egy Golden Globe-jelölésed?

- Csacsiság lenne, ha így élném meg. Én csak csinálom a dolgomat, aztán akinek dönteni kell, majd dönt. Persze nem mondom, hogy a díjak nem érdekelnek, de már ez a két jelölés is, illetve az, hogy ilyen prominens társaságba szavaztak be a saját kollégáim a színészszövetségben, nagy megtiszteltetés volt nekem. A mi szakmánkban nincsenek győztesek meg vesztesek, szerintem legalábbis. Már az is nagy dolog, ha egy színész jót tesz le az asztalra és ezt értékelik.

- Brad Pitt mondta nekem múltkor, hogy negyven után lassan leveszi a lábát a gázról, mert úgysincs benne több mint még négy-öt év. Te meg, ahogy elmúltál negyven, nyomod, mint az őrült.

- Addig kell hajtani, amíg megy. Nekem az utóbbi három-négy-öt évben kezdett bejönni és most sokkal jobban élvezem, mint a pályám elején. Mintha nem is lett volna előzménye. Csak drukkolni tudok, hogy maradjon így.

- Pedig Hollywood olyan kegyetlenül leírja a korosodó sztárokat, hogy aki versenyképes akar maradni, bármilyen eszközzel meg kell, hogy őrizze a fiatalságát.

- Én nem félek az öregedéstől, mert az életkor nem határoz meg semmit. Szegény drága Marlon Brando nyolcvanévesen is kamasz volt. Megöregedni csak méltósággal szabad, és úgy kell megélni, hogy ez az élettől a legszebb ajándék. Belőlem csak szánalmat vált ki, ha valaki mesterségesen akar fiatal maradni. Hiába lassítod le a gravitációt, ha nem vagy boldog, úgyis vesztesz.

- Talán az a titkod, hogy teljesen hiányzik belőled a filmsztármentalitás és szokatlan szerepeket vállalsz?

- Csak aszerint válogatok, hogy melyik forgatókönyv fog meg és el tudom-e magam képzelni az adott szerepben. A Senkiföldjével is így voltam. Írhattak volna belőle cukros-nyálas sztorit, de ez egy sokkal árnyaltabb, hihetőbb, intimebb történet, amiből az ember világosan megérti, hogy ki is volt ez a James Barrie és mi váltotta ki belőle a Peter Pan-mesét. Annyira hiteles a forgatókönyv, annyira világosan kiderül belőle, hogy miért vonzódott ez az ember azokhoz a vadidegen gyerekekhez, hogy szinte adta magát a figura.

- A Charlie...-ban is gyerekekkel játszol. Ez most az új Johnny Depp-trend?

- Csodálod? Minden, amit a két gyerekem csinál, varázslat. Minden mozdulatuk, minden pillantásuk, minden levegővételük. Ahogy alszanak, ahogy fölébrednek, ahogy csivitelnek, inspirál. Mindennap adnak nekem valami újat. Múltkor már meséltem neked, hogy Lily-Rose-zal megállás nélkül Barbie-zunk. Csak pont mire beletaláltam a saját szopránomba, a lányom kerek perec közölte, ne kínlódj apu, használd nyugodtan a saját hangodat. Na ennyit a kritikáról.

- Jack John még pici, de Lily-Rose biztos élvezte a Neverland forgatását.

- Jack csak pislogott, mert összvissz három hónapos volt akkor. A kislányom viszont tüzetesen megvizsgálta a sellőt, mert ilyet addig csak egy mobiltelefon képernyőjén látott.

- Ebben a filmben a Peter Pan-sztori lényege, hogy se édelgés, se lekezelés, Jack Berry komolyan veszi a gyerekeket. Ezzel is egyetértesz?

- Az én gyerekeimmel könnyű boldogulni. Mind a kettő egyéniség és csak hagyni kell, hogy kibontakozzanak. Itt-ott persze nyesegetjük, hogy megtanulják a jó és a rossz közti különbséget és az árnyalatokat. Hogy például nem azért kell udvariasnak lenni, mert illik, hanem azért, mert ezzel fejezed ki, hogy másokat is tisztelsz, nem csak magadat.

- És hogy álltok a mesekönyvekkel? Sokan féltik a gyereküket Grimm és Andersen gonosz figuráitól.

- Nekünk semmi bajunk se Hamupipőkével, se Csipkerózsikával. Muszáj megtanulni, hogy a világban van jó is, rossz is. Ezek a mesék indítják el a gyerek fantáziáját, hogy az életben bármi megtörténhet. Maximum annyi kiegészítésre szorul a dolog, hogy amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. Ne bánts senkit, hogy téged se bántsanak.

- Csak az a kérdés, hogy a gyerekek anyukája is osztja-e ezeket az elveket.

- Vanessával nincs vitánk, legalábbis eddig nem volt. Mind a két srácunk jólelkű gyerek, bár egyikre se mondanám, hogy kezes bárány. De lekopogom, minden oké.

- Akkor már semmi nem hiányzik, csak oda kell költöznötök arra a karib-tengeri szigetre, amit állítólag már meg is vettél.

- Olvastam én is, de mint mindig, a bulvársajtó most is kicsit elkapkodta a dolgot. Egyelőre csak nézelődöm, de már sejtem, hogy ez lesz a megoldás. És akkor teljesen kerek lesz a világ.

- Meg még jobban fognak irigyelni.

- Hidd el, hogy a kerek világot mindenki megteremtheti magának. Nem olyan nagy ügy. Csak az a bizonyos csaj kell hozzá, meg két ilyen gyerek.

- Visszatérve Sohaországba, emlékszel még, mikor lett belőled, a kisfiúból nagyfiú, illetve felnőtt férfi?

- Bár már ott tartanék! De legalább a doki biztat, hogy már nem vagyok meszsze a kamaszkortól.

Velence, 2004. szeptember