Egy irodában három fekete zakós, fekete nadrágos alak beszélgetett. Egyikük egy mappát tartott a kezében.

-         Megszereztétek?

-         Igen. Itt van minden adat róla.

-         Megvesztegettétek a biztonsági őrt?

-         Nem volt rá szükség...- mondta egy sejtelmes mosoly kíséretében egyikük.

-         Olvasd fel a tudnivalókat.

-         Név: Sarah West, Új név: Christina Jones, Lakóhely: Kanada, Életrajz: 2005-ben írt leleplező cikket egy titkos mutánsokon folytatott kísérletről. Ekkor oknyomozó riportenként dolgozott a New York Times egyik testvérlapjánál a Saturday Newsnál. A cikk hatására letartóztattak több embert és eljárás indult ellenük. A tárgyaláson Ms. West a gyanúsítottak ellen tanúskodott, ezért került be a tanúvédelmi programba. Új, kanadai személyazonosságot kapott. Új neve Christina Jones lett. Jelenleg Kanada déli részén él lányával együtt. 2005 előttről semmit se tudunk róla.

-         Szóval Kanadában... Melyik emberét állította rá az ügyre Mr. Forest?

-         Egy fiatal, azonban profi bérgyilkost. Uraim, hadd mutassam be ifjabb Peter Warnert.- majd az ajtón egy 25 év körüli sötét hajú srác lépett be. Hosszú, fekete kabát volt rajta. Haja kissé csapzott volt, de arca így is komolyságot tükrözött.

-         Üdvözlöm Mr Warner. A feladattal gondolom tisztában van. Ezt a lányt kéne megkeresnie. –majd a fiú kezébe adott egy fényképet. A képen egy szintén 25 év körüli hosszú barna hajú lány volt, egy körülbelül 7 éves kislánnyal. –Az anyát kell megtalálni. A neve Christine Jones. Régebbi beceneve Lilly. Kanadában él. Ja, és még valami: ne ölje meg rögtön. Előbb ismerkedjen vele össze, férkőzzön a bizalmába. Ezek után pedig hozza el őt ide.

A fiatal srác csak bólintott.

.......................................................................................................................................................

-         Amy... kérlek siess, el fogok késni...

-         Jövök már. De semmi értelme. El fogsz késni amúgy is. Ki fognak rúgni.

-         Kösz a bíztatást. Na gyere, menjünk...

A kislány csak bólintott. Lilly még egy pillantást vetett a házra, majd bezárta az ajtót és bekapcsolta a riasztót.

Éppen ekkor ért oda a busz a háztól 100 méterre lévő megállóba.

-         Jaj ne... Gyere Amy... futás!- majd karon ragadta a rövid, fekete hajú kislányt és futásnak eredt... De elkéstek, a busz elhajtott, mire odaértek.

-         Én megmondtam- mondta egyhangúan Amy.

-         Jól van, te megmondtad... Azt hiszem már nincs értelme bemenni a városba...

-         Befogsz menni anyu...

-         De hát a busz... Mégis hogy?

Amy csak megrándította a vállát. Lilly csak idegesen leült a megállóban lévő padra és dobolt az ujjaival.

.......................................................................................................................................................

-         De hát ezt nem teheti! Egyedül nevelem a lányomat! Legalább addig hadd maradjak, amíg új munkahelyet találok! Kérem...

-         Sajnálom, de ez ebben a hónapban már az ötödik késése. Ez egy komoly hely, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a dolgozóink egy teljes órát késsenek hetente kétszer... Tényleg sajnálom...

-         Hát még én... – mondta Lilly, majd dühösen elviharzott az irodából. Mérgesen indult el az utcán, maga sem tudta hova... Annyira ideges volt, hogy véletlenül nekiment valakinek...

-         Jaj, elnézést... Sajnálom... – hadarta.

-         Semmi baj, az én hibám volt. – mondta egy kedves, fiatal srác, akinek Lilly az imént nekiment.

-         De tényleg... Ne haragudjon...

-         Mint már mondtam, semmi baj... Úgy látom elég feldúlt... Nincs kedve meginni valamit? Tudok egy jó kis kávézót a közelben...

-         Nem lehet...

-         Nem ér rá? - kérdezte mosolyogva az idegen. –Amúgy a nevem Peter... És a tied?

-         Lilly... Vagyis Sarah... Vagyis Chritine...- dadogta Lilly.

„Alig fél perce találkoztunk és máris elárulta magát... Könnyebb lesz, mint gondoltam...”