4.fejezet

A nap sugarai alig tudtak áttörni a magas fa levelein keresztül, így nem olyan sok fény szűrődött be a kis tisztásra. A feltámadt szél szinte tépkedte a két alak fekete tincseit.
Amikor a fák agai között beszűrődtek végre a nap meleg sugarai a két démon, már nem volt a helyén, mert ebben a pillanatban ugrottak egymásnak. A kardjuk szikrákat hányva feszült egymásnak, majd a Feketesárkány ellökte magától a hercegnőt, aki kissé megtorpant ezen. A férfi ezt kihasználva egy gyors mozdulattal a lány felé csapott, akinek a combján egy nagyobb karcolás keletkezett, amikor katanájával hárítani próbálta a csapást. Ennek köszönhetően a hime(hercegnő) szemei még nagyobb elszántságot tükröztek, hogy legyőzze a fiatal katonát. „Mégsem lesz olyan könnyű ellenfél, mint hittem…” gondolta Kinuye, majd ajkaira halvány mosoly húzódott. Bár a démonnőnek fájt a sebe, de nem foglalkozott vele.
Most ő ugrott neki a sárkánynak. Gyorsan mozgott, majd felugrott a levegőbe. Olyan nagy sebességgel csapott le a fiúra, hogy az belőle semmit sem látott. A Feketesárkány, majdhogynem összeesett, de még időben kapott észbe, így sikerült megállnia a lábán.
Jun lihegve markolta a katanát, bár meggyötört állapotban volt. A ruháján szinte mindenhol ki volt szakadva. A testét megszámolhatatlanul sok vágás borította, amikből vékony vérpatak csordogált.
A hercegnő puhán ért földet a fiú mögött. Hátra sem nézett, de érezte a levegőben a vér sós illatát, amitől gúnyos mosoly terült el az arcán.
Add fel! – szólalt meg Kinuye fagyos és érzelemmentes hangon, mintha ezzel akarta volna megrémíteni a férfit.
Soha! – kiáltotta fel dühösen, majd szemei vörösbe váltottak.
Ahogy kívánod. – felelte, majd ismét nekilendült, hogy végezzen a démonnal.
A sárkánynő, amikor elég közel került hozzá már emelte a kardot, hogy lecsapjon, de Jun is megmozdult, majd egyszerre lendítették a pengét egymás felé. Miután elhaladtak egymás mellett megálltak.
A sárkány fülét megütötte a kard tompa, de kissé csörrenő hangja.
A fiú döbbentem pördült meg a tengelye körül, majd megpillantotta az összeeső lányt, aki a hasához szorítja jobb kezét, miközben az egész teste remegett a fájdalomtól. Kinuye térdre rogyott, miközben bal kezével támaszkodott a talajon, majd szája szélén egy vékony vöröslő patak indult útjára. Kelet úrnője fájdalmasan tekintett fel a Feketesárkányra, miközben az álláról a vére a földre csepegett.
„Mi?? Hiszen nem is éreztem, hogy a kardom megsérti!” – gondolta magában Jun, miközben lepődötten pillantott a démonnő fájdalomtól csillogó óceán kék szemeibe. – Ha már itt tartunk, meg kell téged ölnöm, amiért lemészároltad a társaimat!
A katona közelebb ment a nőhöz, de a léptei egyre szaporábbak lettek, majd szinte futott a lány felé. Kardjával lecsapni készült, de amikor közelebb ért Kinuye felpattant, majd szó szerint a fiú karjaiba ugrott, miközben szorosan magához megölelte.
A Feketesárkány mozdulatlanná dermedt, majd szemei a döbbenettől kerekedtek el, miközben a kezéből kiesett a kard. Az Ezüstsárkány a katanájának markolatával gyomorszájon ütötte a fiút, mire az aranybarna szemek homályosak lettek és pár pillanat múlva a férfi a nő karjaiba ájult.
Sajnálom, de nem engedhetem, hogy megölj, mielőtt be nem teljesítem az ígéretem. – szólalt meg halkan a hercegnő, és halványan elmosolyodott.
Kinuye elrakta a kardját, majd óvatosan lefektette a földre a fiatal fiút. Felállt, majd elindult a tábor felé, de közben még egyszer hátrapillantott az eszméletlen sárkányra, miközben letörölte az álláról a bíbor nedvet, majd megnyalta az ajkait, amin a vére csordogált.
Eközben Shiro meglepett nézte végig a harcot az egyik fa takarásában, de amikor a hime visszaindult jobbnak látta, ha siet, mert előbb vissza kell érnie, mint a lány.
Kelet úrnője lépett ki a fák takarásából, kezében egy halom fával, amit lerakott a kő mellé, amin Takeshi ült. Jókedvűen dobta le magát egy szabad helyre, ahol dús fű volt, majd sóhajtva dőlt hátra a puha pázsitra. Közben a két útitársa döbbent szemeket mersztett a nőre, aki épen és egészségesen érkezett meg, sebek nélkül kivéve, ami a combján volt, de az már majdnem beforrt teljesen.
Hime! Történt valami, amíg távol voltál? – érdeklődött aggodalmas hangon Észak örököse.
Semmi különös. – felelte miközben a felhőket figyelte.
Úrnőm, nem sérült meg? Érzem a vére illatát. – kérdezte Shiro a lány melletti fa tövében gubbasztva.
Hmm? – nézett fel a fiúra értetlen szemekkel. – Vérem illatát? ……Ja igen, csak megharaptam a szám szélét és az vérzett nemrég. – mosolygott a férfira kedvesen.
Őőőőő…… akkor megnyugodtam. – felelte zavartan az éjdémon. A tigris felállt, majd úgy döntött, hogy hoz egy kis élelmet.
Shiro. – szólalt meg halkan a lány, majd hasra fordult, de még mindig a fiú bordó szemeibe nézett.
Igen?
Mond! Hány éves vagy? – érdeklődött a nő, gyermeki ártatlansággal.
Miért kérdi? – lepődött meg.
Kérlek, válaszolj. – mondta az előző kérdést figyelembe sem véve.
700 éves körül. – felelte. – Miért kérdezte? Ha megtudhatom…
Olyan ismerős vagy… Ha belenézek a szemedbe feltörnek bennem az emlékek, de szerintem nem az előző életemből valók vagy csak a képzeletem szüleményei. – válaszolta merengve, és lehajtotta a fejét.
Milyen emlékek? – tért a lényegre Shiro, mire a sárkánynő ismét felpillantott rá.
Kicsit zavarba ejtő emlékek… - felelte és arcára halvány pír kezdett felszökni. – Ha jól emlékszem és, ha jól vettem le a következtetést… a szeretőm voltál.
Ezután a kijelentés után néma csend következett, miközben a nő arca halványan piroslott, Shiro meg elgondolkodva figyelte a démonlány reakcióját.
Kinuye felállt, majd odament a férfihoz és letérdelt mellé, mire a démon felhúzott szemöldökkel nézett a nőre. A hime megfogta Shiro haorijának a széleit, majd széthúzta az éjdémonon a fölsőjét.
Kinuye! Mit csinálsz? – kíváncsiskodott döbbenten az útitársa, de a lány nem felet.
Kelet úrnője, végighúzta a jobb kezét a férfi felsőtestén, mire az ujjai megtapintanak egy heget Shiro szíve felett, amit szemmel szinte nem is lehet látni. Az Ezüstsárkány kék, félelemmel teli szemei az éjdémon bordó tekintetére vándoroltak, miközben remegő ujjait elkapta a fiú mellkasáról, majd ijedten kezdett hátrálni.
E-Ez…ne-nem lehet… - dadogta remegő hangon Kinuye. Addig tolatott, amíg a mögötte lévő fának nem ért a háta.
Mi a baj? Mi nem lehet? – érdeklődik Shiro értetlenül, majd összehúzta magán a haorit és közelebb lépett a lányhoz.
Azok az emlékek… tényleg megtörténtek és nem csak a képzeletem szüleménye volt. – felelte még mindig döbbenten, de közben próbálta magát megnyugtatni. – Az a heg… ami a szívednél van, az emlékeimben is ott volt. Kérlek válaszolj! Ez igaz? Igaz, hogy ismertél régebben?
Nem emlékszem. – felelte kis szünet után. – Most nyugodj meg!
Jó. – bólintott a hercegnő. Shiro odanyújtotta a kezét, mire ő megfogta és a férfi felsegítette. – Köszönöm.
A démonnő visszaült a helyére, majd néhány perc múlva Takeshi tért vissza kezében az élelemmel. Tüzet gyújtottak és megsütötték az ételt, amit el is fogyasztottak később.
A tájra ráborult az éjszaka fekete fátyla és a három démon nyugovóra tért.

Folytatása következik…