Cedric&Orube

Kondrakar börtöne… minden perc egy évnek tűnt… az évek évszázadoknak… Egy idő után az ember teljesen megfeledkezett az idő fogalmáról. Pokoli kínnal járt minden pillanat… a lelkiismeretem kínzott. Folyton csak az járt a fejemben, hogy fel kellett volna lázadnom Phobos ellen, mikor megtudtam, hogy bántani akarja Elyont… nem szabadott volna hagynom, tennem kellett volna ellene! Még ha ez a saját életembe is került volna… Vajon mit csinál most Elyon? Lehet, hogy már elfelejtett!…

Egy tágas helyiségben voltam zárva. Nem volt szükségem se ételre, se italra, se alvásra. Úgy rémlett, mintha lebegnék, de nem láttam és nem éreztem a testemet. Phobost sem láttam. Csak a puszta fehérséget. Egyetlen gondolat volt, ami miatt nem őrültem bele az önmarcangolásba; hogy tudtam, hogy a lelkem mélyén jó vagyok... Sosem bántottam volna Elyont… nem érdekelt már, mi lesz Phobosszal. Csak abban reménykedtem, hogy egyszer kiszabadulok innen és bocsánatot kérhetek Elyontól azokért a gonosz tettekért, amiket ellene vétettem!…

Egy nap kinyílt egy ajtó a fehér falban, amit eddig nem vettem észre. Egyenesen olyan volt, mintha abban a pillanatban teremtődött volna. Az Orákulum lépett be rájta és felém nyújtotta a kezét:

- Gyere velem, Cedric! Eleget bűnhődtél már a börtönömben. Raboskodásod ideje lejárt! Térj vissza úrnődhöz és szolgáld ezután hűséggel, ahogy annak idején Phobost szolgáltad!

Éreztem, hogy a láthatatlan bilincsek súlya, ami fogva tartott, leszakad rólam. Könnyűnek éreztem magam. Hirtelen vakító fény vett körül és a trónteremben találtam magamat, ahol ki tudja, mennyi ideje nem jártam. A boldogságtól könnyek szöktek a szemembe. Felpillatottam és megláttam Elyont… szebb volt, mint amilyennek az emlékezetemben őriztem. Ő is fényt árasztott magából. Az oldalán viszont ott állt az áruló, a lázadók vezére, Caleb… Elyon kezét fogta. Vad gyűlölet támadt a lelkemben, mikor megláttam. De ekkor eszembe jutott a sok gyűlölet, ami Kondrakar börtönébe juttatott, úgyhogy visszafogtam magamat, pedig a szívem vérezve kiáltott bosszúért, amiért elvette tőlem az áruló, akit szerettem!…

A börtönben annyi minden járt a fejemben, amit el akartam neki mondani, most mégse jutott eszembe semmi a mondandómból, csupán ennyi:

- Fenség!…- és fél térdre ereszkedtem előtte.

- Üdvözöllek ismét a palotában, Cedric! Sok minden megváltozott Meridiánban mialatt távol voltál – pillanotott rám oldalról – De én most felkínálom neked azt a posztot, amit elvesztettél, mikor Kondrakarba küldtek. Légy ismét Meridián hadvezére! Nagy szükségem lenne nekem és az Orákulumnak a segítségedre! Kérlek, fogadd el és vedd fel újra a címet!

- Örömmel, fenség! De ha szabad megkérdeznem, milyen vész fenyegeti a birodalmadat?

- Ez attól függ; hallottál már arkhanti Ariról, Cedric?

- Igen, fenség, de…

- A hatalma egyre nő. Alig egy hónapon belül meg fogja haladni az én erőm nagyságát is! Az egész Meridiáni Birodalomét! – mondta keserűen.

- De hát az lehetetelen!

- Nem, Cedric! Ez tény! A kérdés az, hogy hajlandó lennél-e Meridián serege élén bevonulni Arkhantba, hogy elvond Ari figyelmét az Őrzőkről, akik ezalatt megpróbálnák kiszbadítani a bansheet?

- Úgy érti fenség, hogy élő csaliként szolgáltassuk ki magunkat Arinak? – kérdeztem elképedtem.

- Nem akarok kertelni; valahogy úgy. – bólintott rá a hercegnő komoran.

- Egy ilyen feladatra – kezdtem lassan – Csak egy olyan ember vállakozna, akinek már nincs mit veszítenie. Vállalom érted fenség! Akár a pokolba is elvezérlem Meridián seregét! – hajoltam meg előtte.

Éreztem Elyon hangjából, hogy elmosolyodott, de nem zavarodtam meg tőle.

- Akkor gyere ide, Cedric! Visszaadom neked a kardodat, mellyel mától ismét Meridián teljhatalmú hadvezére vagy! Szolgálj hűséggel, ahogy eddig is tetted! – majd hozzátette – De ezúttal becsesebb célokat!

- Igyekezni fogok, fenség! – mondtam egy lehelletnyi szégyenkezéssel a hangomban – Mikor indulhat el a sereg Arkhantba?

Elyon magához intett és követtem az erkélyre. Alattunk ameddig a szemem ellátott, mindenfelé harocosok sorakoztak, még én is elámultam, milyen jól fel voltak szerelkezve! Nem kis munkába kerülhetett ezt kivitelezni…

- Akár most azonnal! – mondta a hercegnő büszkén.

- Értettem, fenség! – bólintottam rá és már indultam is ki a trónteremből. A köpenyem szegélye csattogva csapkodta a csizmám szárát, ahogy kiviharzottam a teremből. De mielőtt elértem volna az ajtót, meg mertem volna esküdni rá, hogy egy halk hangot hallok:

- Légy óvatos, Cedric!…

Nem néztem hátra, míg ki nem léptem a palota kapuján. De valami megmagyarázhatatlan búskomorság tört rám, ha arra gondoltam, hogy ezt csak Elyon mondhatta nekem… Igyekeztem elhitetni tehát magammal, hogy csak a képzeletem játszott és valójában nem szólt hozzám senki.

Az Őrzők már nyitottak nekünk egy kaput Arkhantba, de onnan még napokba fog telni, míg eljutunk a Skarlát Toronyhoz, Ari székhelyéhez, feltéve, hogy nem állít meg minket előbb. Minél tovább le kell kötnünk a figyelmét, hogy ne a palotája táján időzzön. Így belesétálni valakinek a karmaiba… felér az öngyilkossággal is!

De a cél szent, a lényeg, hogy sikerüljön! Akkor már nem fog számítani, mekkora árat fizettünk érte! Most nem csak Meridiánról és Kondrakarról van szó! Ha Ari megízleli a hódítás gyönyörűségét, akár az összes többi világ uralma alá hajtása is rögeszméjévé válhat, mint Phobosnak! És Yua növekvő hatalmánál fogva akár el is érthetné, amit akar! Meridián esik a legközelebb Ari világához, úgyhogy kötelességünk áldozatot hozni annak érdekében, hogy feltartóztassuk Arit. Másként mi semmisülnénk meg elsők közt…

Már akkor balsejtelem kezdett el gyötörni, mikor beléptünk Arkhant világába… Ítéletidő pusztított a vidéken. A legtöbb ház romokban állt. Fekete viharfelhők gyülekeztek az égen és viharosan fújt a szél. De nem fordulhattunk vissza, mert azzal lehet, hogy rászabadítottuk volna Arit Meridiánra! Elsődleges célunk elérni, hogy Ari fenyegetve érezze magát és támadásba lendüljön.

Gyalog jöttünk, mivel nem tudhattuk, milyen út vár ránk. Kár lett volna annyi lovat elpocsékolni egy hegyi útra, amit valószínűleg egy sem élt volna túl… Nem terveztük úgy, hogy sokáig maradunk, így élelmet sem kellett jóformán vinnünk.

Két nappal később. Semmi nyoma sem az Őrzőknek, sem Arinak. Hamarosan el kell érjük a Skarlát Tornyot. Ha Ari még akkor sem lép, azzal veszélyezteti a küldetés sikerét. Abban az esetben az én dolgom, hogy kitaláljam, hogyan ingereljem támadásra. Reménykedtem, hogy nem lesz rá szükség…

Másnap. Egy órája érkezett meg a sereg vége a palotához és még mindig semmi. Olyan, mintha Ari elmenekült volna… de ez hiú ábránd! Nem fogja ilyen könnyen feladni a világát, ebben biztos voltam. Úgyhogy nem maradt más hátra… a sereg 200 méterrel mögöttem sorakozott fel én pedig karnyújtásnyira megközelítettem a kaput. Még mindig nem robbant fel a bomba, így hát kénytelen voltam elszánni magam arra, amit a legkevésbé szerettem volna. Belefogtam a szónoklatomba:

- Ari, Arkhant ura jöjjön elő a várából, hogy ítéletet mondhassunk fölötte, amiért elvette egy banshee szabadságát és az erejét gonosz célokra használta!

Ari megjelent a vár fokán és dühödt hangon válaszolt a vakmerő felszólításra:

- Add át üzenetemet az Orákulumnak! Minden birodalom, aki mellette áll így végzi! – egy ideig még visszhangzott a kegyetlen kiáltás a dombok között, majd csend lett. Ari intett a kezével és eltűnt.

Hirtelen hatalmas földrengés rázta meg a környéket. Le kellett tennem az egyik tenyeremet. Annyira hevesen hullámzott a föld, mintha életre kelt volna! Mindössze pár percig tartott és ahogy a por elült, milliónyi szürke alakot pillantottam meg körös-körül mindenhol a hevenyészett táborunk körül… Belegondolni sem mertem, hányan lehettek, de nyilvánvaló volt, hogy legalább százszoros túlerőben vannak velünk szemben. Ari acélállkapcsa ráharapott a csalira.

- Támadás! – adtam meg a jelet, de nem láttam értelmét annak, hogy továbbra is a sereggel maradjak. Ezt a harcot fegyverrel megnyerni lehetetlenség lett volna, de ha sikerülne kiszabadítani a bansheet, akkor talán eltűnnének ezek a titokzatos árnyharcosok, vagy legalább feladnák a csatát. Ez volt az egyetlen reményünk…

De még mindig nem tudtam, hogyan fogok bejutni a várba? A vár fala tökéletesen sima volt és gyémántkemény. Nemhogy létrát, de még egy kötélhágcsót sem hoztunk! Tehetetlen dühömben ráütöttem az ajtóra – legnagyobb meglepetésemre kinyílt. Nem volt időm azon álmélkodni, hogy miként lehetséges ez. Futottam, amerre láttam és reméltem, hogy belebotlok a bansheebe…

A szerencsés véletlen, vagy valami más folytán rögtön abban a teremben találtam magam. Ott voltak az Őrzők, akiket úgy utáltam, és az erejükkel próbálták megsemmisíteni a banshee köteleit, amik fogva tartották. Az eredmény szokás szerint semmi volt, nem is vártam tőlük mást... A bansheet fogva tartó  varázs erősebbnek bizonyult az övéknél.

Valami rácsöppent a fejemre. Felnéztem és láttam, hogy a mennyezetről folyamatosan nagy cseppekben csöpög le a víz. Ekkor észrevettem valakit, egy másik lányt, aki valamivel idősebb volt az Őrzőknél, de nyilván nem közéjük tartozott. Tehetetlenül küszködött a köteleivel. Gyönyörű volt a fehér ruhájában, nádszálkarcsú mivoltában. Olyan ruganyosság sugárzott a mozdulatiból, hogy még egy macska is megirigyelte volna. Volt valami igéző abban pillanatban és tudtam, hogy hatalmas kitüntetésnek kell vennem, hogy segíthetek neki, mert igencsak ritkán lehet erre valakinek alkalma. Az Őrzők még mindig a banshee köteleivel küszködtek, úgyhogy én felé indultam és menet közben kihúztam a kardomat.

Lesújtottam a kötelére, de az eredmény semmi volt, vagy még annál is kevesebb. Fizikai erővel tehát nem lehetett megsemmisíteni. Mással kellett próbálkoznom. Elképzeltem, hogy a kötél valójában csak egy vékony hajszál. Behunytam a szemem és újra lesújtottam, ezúttal eredményesen! A lány hamarosan kiszabadult, én pedig lovagiasan megkérdeztem:

- Volna kedved segíteni?

- Ezer örömmel! Kis híján elgémberedtem a kötelek között. Itt az ideje kinyújtóztatnom a tagjaimat! – kiáltotta és macskaügyességgel ugrott az Őrzők mellé.

De balszerencsénkre ekkor őrök jelentek meg a terem ajtajában. Nem az árnyharcosok, de azért jól el voltak látva fegyverekkel. Villámgyorsan az ajtóhoz futottam és felvettem velük a harcot. Csakhogy az őrök legalább tízen voltak. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a folyosó, ami a banshee termébe vezetett, szűk volt, így egyenként tudtam velük felvenni a harcot. Az elsőt leszúrtam, a másodikat is harcképtelenné tettem, de tudtam, hogy ez nem fog sokáig így menni. Az ötödik, vagy a hatodik biztosan végez velem, miután elhagy a szerencsém. Ekkor éreztem, hogy valaki meglök hátulról.

- Hagyjál nekem is! Te addig menj, és szabadítsd ki a bansheet!

- Szó se lehet róla! – mondtam két vágás között – Ez nagyon veszélyes! Rám különben sincs akkora szükség! - azt hittem feladta, de nem…

- Szia! Az én nevem Orube! – köszönt rám vidáman, minden átmenet nélkül, mintha csak egy parkban lennénk és egymás mellett ülnénk egy padon… Teljesen magzavarodtam és félig hátrafordultam. Ő csak erre várt. Ügyesen előrefurakodott és mire észbekaptam, elfoglalta a helyemet.

- Tedd, amit mondtam! – kiáltott hátra, miközben előrántotta a kardját.

- Azt lesheted! –kiáltottam bosszúsan, nem volt ínyemre, hogy átvert.

- Akkor együtt halunk meg!

- Részemről semmi akadálya!

- Meglátjuk, akkor is ilyen optimista leszel-e, mikor arra kerül a sor!

Ebben már én sem voltam biztos, úgyhogy mérgesen elindultam az Őrzők felé. Ekkor megint keresztbetett nekem Orube, már nagyon kezdett az agyamra menni!!!

- Elmentek, hogy segítséget hozzanak! – kiáltotta, miközben visszalökte kardját a hüvelyébe. Majd az Őrzőkhöz fordult:

- Eleget szórakoztatok! Most rajtunk a sor! – és ügyesen arrébb tolta őket. Ebből megértettem, hogy ő sem kedveli az Őrzőket és máris szimpatikusabb lett nekem.

Mielőtt lesújtott volna a banshee kötelére, elkaptam a kezét:

- Biztos, hogy ezt akarod? Ha szabaddá tesszük a bansheet, akkor hatalmas erővel engedjük útjára! Lehet, hogy nagyobb pusztítást okozunk vele, mintha Ari birtokában hagynánk!

- Nem tudhatjuk! – mondta – Viszont, ha nem cselekszünk azonnal, lehetőséget adhatunk Arinak, hogy meghiúsítsa a tervünket. Csodálom, hogy még nincs itt… - mondta unottan.

Felkacagtam.

- Ne hidd, hogy csak a szerencsés csillagzatodnak köszönheted! De igazad van! – mondtam villanó szemmel és átvágtam a banshee kötelét. Ezzel elszabadult a pokol.

Olyan hangos robaj keletkezett, mintha a fejünkre szakadt volna az ég. A banshee mintha egy őrjöngő vihar alakját vette volna fel, szinte szétzúzta a várat. Ari nyilván rájött, mit tettünk, mialatt ő a csatát nézte, dühösen felordított, de már nem tehetett ellene semmit.

A banshee olyan hirtelen, mint ahogy kiszabadult el is tűnt és csak romokat hagyott maga után. Az árnyharcosok rögtön köddé váltak. Előkerült Ari is és a kisfia, Magi is.

- Haladéktalanul Kondrakarba kell vinni őket és értesíteni kell Elyon hercegnőt! – mondtam az Őrzőkhöz fordulva.

- Hogyne! Még valamit?! – mondta Irma a tőle megszokott pimaszsággal, mire hozzátettem:

- Igazad van! A túlélőknek is szükségük van egy átjáróra, egyenesen Meridiánba, elvégre több napja alig ettek valamit és halálosan kimerültek – mondtam finom mosollyal. Még nem tudtam leszokni azon rossz szokásomról, hogy élvezettel beszélek a kínról. De attól tartottam, nem is fogok… Jó volt látni Irma arcát, amint majd felrobbant mérgében, Willnek kellett rendre utasítania. Hogy miket össze nem tudnak veszekedni ezek a kis csitrik! Nézni is fárasztó!

Hamarosan már mind Kondrakar egyik tágas termének a közepén álltunk és a Nagy Gyűlés vett körül minket. Kellemetlenül éreztem magamat, mert mikor legutóbb a Nagy Gyűlést láttam épp felettem mondtak ítéletet és jó időre a Köd Toronyban végeztem…

Ekkor megszólalt az Orákulum. Nem is értem, hogy nem vettem eddig észre…

- A küldetésetek sikerrel koronázódott!  - majd felém fordult – Amit ma tettél soha nem felejtem el neked, Cedric, és Elyon hercegnő is tudomást fog szerezni róla.

Kimondhatatlanul hálás voltam az Orákulumnak, de megdöbbentett, hogy úgy látszik mindent tud… előtte aztán nem lehet titkolózni!

Ezután mindenkinek személyre szólóan mondott valamit, amit többnyire a kívülállók nem értettek. Végül ahhoz a titokzatos lányhoz fordult.

- Örülök, hogy épségben köszönthetlek ismét Kondrakarban, Orube!

Orube… furcsa, de szép név. Nyilván nem a Földről és nem is Meridiánból származik. Csak most vettem észre, milyen tökéletes az alakja, milyen finomak a lépései. Még halálos csendben sem ütöttek volna visszhangot. Különösen éreztem magam. Valami motoszkált bennem, úgy éreztem, oda kell mennem hozzá… nem tudtam, mit akarok neki mondani, csak a közelében szerettem volna lenni. Átölelni…

De a józan ész győzedelmeskedett, nem is értettem, hogy fordulhatott meg ilyesmi az én fejemben?… Lehet, hogy kezdek érzelgőssé válni? Nem, az teljességgel kizárt! Egyszerűen csak a harc mámorának utóhatása lehetett. Semmi több!

Hamarosan visszatérhettem Meridiánba és a következő hónapokat azzal a kevésbé kellemes elfoglaltsággal tölthettem, hogy újra felszereltem a hadsereget és összeszámoltam a veszteségeinket. Gyakran tartózkodtam a trónteremben, mikor jelentéseket tettem Elyonnak. Caleb szinte mindig mellette volt. Eleinte nagyon fájt, ha együtt láttam őket, de később beletörődtem, hogy Elyon Calebet választotta helyettem. Mit is gondoltam?…

Egy nap, mikor éppen kifelé tartottam a kastélyból, hogy intézkedjem egy tolvaj letartóztatását illetően, egyszer csak nekiütköztem valakinek. Mindketten olyan gyorsan mentünk, hogy szinte elzsibbadt a karom az ütközés fájdalmától.

- Nem tudsz vigyázni?! – de nem csak az én hangom volt, hanem valaki másé is… Orube állt előttem.

- Sürgős üzenetet hoztam Elyon hercegnőnek! – mondta feldúlt hangon, amiből rájöttem, hogy valami komoly dologról lehet szó.

- Minek nézel engem, közönséges ajtónállónak?! – mondtam felháborodva, de a kíváncsiságom erőt vett rajta – Ki küldött? Az Orákulum? Rossz híreket hoztál? Beszélj!

Megragadtam a két vállát, de nem ellenkezett. Valami ismét megremegett a szemében. Láttam a Skarlát Toronyban harcolni, tudtam mire képes és csodáltam, hogy nem vette fel velem a harcot. Ez csak azt jelenthette, hogy ő is nagyon zaklatott.

- Csak Elyon hercegnőnek lenne szabad elmondanom – majd a mondandója váratlan fordulatot vett – De elmondom neked, ha megígéred, hogy utána adsz nekem valamit! – mondta felcsillanó szemmel.

- Megtudhatnám, mit vársz tőlem? – kérdeztem elképedten. Fogalmam se volt róla, hogy ennyi kurázsi szorult belé…

- Természeten nem! És nem mondhatod el senkinek, hogy ismered az üzenetet. Megígéred?

- Ígérem – mondtam gyorsan.

- Phobos megszökött a Köd Toronyból. Mindössze ennyi. – vonta meg a vállát.

A hír nagyon lesújtott. Számítottam rá, mégis képtelen voltam elfogadni. Csak egy dolgot tudtam: az én kötelességem megállítani és ez rányomta az egész  hátralévő életemre a bélyeget...

- És mi lesz a jutalmammal? – kérdezte Orube mintegy mellékesen a körmeit nézegetve.

- Oh! Bocsáss meg, majdnem elfelejtettem… - mondtam tetetett zavarral és elszántam magam arra a cselekedetre, amire Skarlát Toronyban való találkozásunk óta vártam – megcsókoltam. Szebb volt az a pillanat, mint amire számítottam… valósággal elbódított az érzékisége… De hirtelen vége szakadt, mert elkapta a fejét és a szeme villámokat szórt, mikor ismét rám nézett.

- Hogy merészelted? Hogy képzeled… - mondta fájdalmas szemrehányással a hangjában, és már szégyelltem magam azért, amit tettem… azt hittem, hogy ezzel mindent elrontottam, de váratlanul megváltozott a hangja, ahogy folytatta - …hogy ilyen rosszul csókolsz? – és hevesen, vad gyöngédséggel csókolt vissza. Ez volt az, amire a legkevésbé számítottam… Ugyanolyan hirtelen ért véget, mint amilyen hirtelen elkezdődött. Ismét félrekapta a fejét, gyönyörű, fekete haja megcsillant a napfényben. Úgy tűnt, maga sem tudja, mit akar… Sajátságos módon én is így voltam ezzel, de hogy leplezzem, gyorsan mondtam valamit.

- Te sem csókolsz valami jól – jegyeztem meg leheletnyi gúnnyal a hangomban.

- Helyes – vágta rá.

- Helyes – mondtam én is és ismét, ezúttal egyszerre, mintha olvastunk volna egymás gondolataiban, egy csókban forrtunk össze, én pedig szelíden rátettem az egyik kezemet az arcára. Éreztem, milyen forró, és gondolatban láttam magam előtt a rajta megjelenő rózsás pírt, éreztem, ahogy a szíve hevesebben ver… Ott felejtettem a kezemet, hogy ne tudja elkapni a fejét… azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez a pillanat…

Tudtam, hogy eljöhet az idő, mikor minden remény szertefoszlik és újra harcolnom kell majd a becsületemért… de vigasztalt a tudat, hogy lesz valaki, akiért érdemes lesz túlélnem… aki mindig mellettem áll majd… te voltál az, szerelmem… Orube!

Vissza a Novellákhoz