„- Olyan magas vagyok, mint egy ló, mert pont az vagyok, egy ló – magyarázta a paripa. – Persze a te méretedhez képest még egy göthös gebe is óriás, még egy öszvér is vagy egy szamár. Gyere a másik oldalamra, úgy könnyebb lesz.

  Shasta sikeresen felkapaszkodott a nyeregbe.

  - Na látod – mondta a ló -, megy ez neked. Most ülj úgy, ahogy mondtam. Mennyit változik a világ – sóhajtott a paripa -, valaha lovasrohamokban száguldottam az élen, és országos versenyeket nyertem, most meg egy tehetetlen krumpliszsákot cipelek a nyeregben. Mindegy, gyerünk! Most ez jutott.

  Így kezdődött éjszakai utazásuk. Először délnek fordultak, a közeli folyócska irányába, amely ott futott bele a tengerbe. A ló ügyelt arra, hogy jól látható, mély patanyomokat hagyjon az öbölben. Hadd higgyék, hogy délnek tartanak. Ahogy a folyót elérték, a ló belegázolt a hullámokba, sokáig haladt a mederben, csak nagy messzire hagyta el a nyomokat elmosó vizet, s nyomban észak felé fordult.

  - Mit szólnál, ha egy kis vágtára váltanék? – kérdezte a ló.

  - Még ne… még nem tudom, hogyan kell… Mi is a neved?

  - Nyehi-nyíhaha-ha-he-bree! – mutatkozott be a ló.

  - Sosem leszek képes kimondani. Szólíthatlak mondjuk Breenek?

  - Ha ez jó neked, miért ne? És én hogy hívjalak téged?

  - Shasta a nevem.

  - Hm. Ezt aztán igazán nehéz kiejteni. De most vágtázzunk egyet! Hidd el, könnyebb, mint ügetve. E félj, csak figyelj arra, amit mondok. Szoríts a térdeddel, és egyenest előre nézz a két fülem között. Ne bámulj a földre. Ha úgy érzed, leesel, szoríts erősebben és ülj még feszesebben. Készen vagy? No akkor: irány észak, irány Narnia!”