"10 éves koromtól kezdve 28 csontomat törtem el. Az orvosok megállapították, hogy törékeny-csontozatú vagyok, de soha nem tudták pontosan megállapítani, vajon tényleg ilyen kórban szenvedek-e. Utólag megítélve, idióta lehettem: Korábban a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy fákról ugráltam le, felmásztam a falakra és versenyeztem magammal, hogy milyen magasra tudok jutni, vagy, hogy milyen közel tudom nyomni magam a széléhez. Anyukám (Linda) és apukám (Kevin) egy klubban ismerkedtek meg az 1980-as években. Lényegében anyukám 14 volt apukám 19, ami egy kicsit botrányosnak számított akkoriban, mindenki azt mondta nekik, hogy a kapcsolatuk nem lesz hosszútávú. Valójában nagyon boldogok voltak együtt egy évtizeden át, közben született két gyermekük. Az első a bátyám, Darren volt, aki most a The Undecided nevű bandában játszik. Aztán két évvel később jöttem én. Tootingban születtem, dél Londonban, de amikor baby voltam átköltöztünk Molesy-be, Surrey egy külvárosi részébe. Hampton Court közel volt, emlékszem a haverjaim és én néha belopóztunk Hampton Court labirintusba és teljesen elvesztünk. Molesy néhány része nagyon elegáns volt, a milliomosok hatalmas házaival. Az Kelet Molesyben van, ami elválasztja Nyugattól, ahol a valódi munkásosztály lakott. A ház is ott van, ahol felnőttem. Az édesanyám mindig Fidgetnek hívott. Az a fajta gyerek voltam, aki mindig elveszett, ha vásárolni mentünk elfutottam és bajba kerültem. Elég független gyerek voltam és nem szerettem, ha megmondják mit csináljak. Soha nem voltam a házban: Van egy park a túloldalon, ahol élek, mindig ott lennék. A legkorábbi emlékem, a nagynéném és a nagybátyám házában történt. Ők voltak a legnagyobb Elvis rajongók, akikkel valaha találkoztam. Amikor elmentünk hozzájuk karácsonykor és szülinapokkor, mindig az ő fellépéseit néztük videón, és leültettek engem a TV elé. Ez majdnem olyan volt, mint amikor arra tanítottak, hogy legyek popsztár, még akkor is, amikor nagyon fiatal voltam. Felesleges mondani, el voltam bűvölve. Volt egy különös aura körülötte - cool volt és legendás, és mindennek ellenére, amilyen a zenéje volt, ő volt a pop. Minden volt, aminek egy popsztárnak lennie kell, szerintem.

Amikor három éves voltam a szüleim elváltak. Ez nem volt túl nehéz számomra; végül is valószínűleg túl fiatal voltam, hogy megértsem mi történik. De emlékszem, apukám hirtelen nem volt a házban többé. Furcsa volt, de majdnem mindennap láthattam, és mindig ott volt, amikor szükségem volt rá. Amikor iskolás lettem, apukám jött el értem reggel és elvitt egy édesség boltba iskola előtt. Ez olyasvalami volt, amire mindig várhattam - minden reggel mondott egy viccet nekem, és bementem a suliba, elmondtam a viccet és mindenki nevetett. Emlékszem, hogy soha nem volt túl sok fölösleges pénzünk. Néha elég nehézkes volt - anyukám egy vendéglőben dolgozott, apukám egy gyárban, egyik sem fizetett valami fantasztikusan, de boldogok voltunk , és ez egy igazán szerető környezet volt. Aztán anyum találkozott Brian-nel a mostohaapámmal, nem sokkal később ajándékoztak nekem egy kishugot. Amanda most 15 (?), és amikor ezt írom, épp készül a GCSE's-re. Remélem jobban végzi el, mint én.

Az iskolában csintalan voltam inkább, mint rossz - de nem találtam inspirálást a tanulásban. Ez valami olyan volt, amit megtettem, mert muszáj volt. A tanáraim nyaggattak engem - gyakran találtam magam olyan helyzetben, amit nem is én csináltam. Szó szerint semmit sem tudtam jól megcsinálni. Csalódott voltam. Hazajöttem és anyukámnak be kellett telefonálnia a suliba, és azt mondta: "Matt, most mi a fenét csináltál?". Szerencsére anyukám nekem hitt, és mert a GCSE's-emmel végeztem, azt javasolta váltsak sulit és menjek egy újba. Bizarr, abban az iskolában végezni, amelyikben a hugom is! Sokkal több dolgot élveztem ebben az iskolában, és résztvettem az iskolai játékokban, habár az olyan dolgok, mint a dráma egy Molesy fiúnak reménytelenül rossz volt. Így történt, habár abban a suliban csak egy évig voltam.

A változás egy este jött, amikor egy pubba voltam a családommal Hastings-ben. Karaoke-est volt és a mamám elérte, azzal a ténnyel, hogy soha nem hallott még énekelni, hogy akkora hűhó lett, hogy elfogadtam, és felmentem a színpadra. Azt akarta, hogy a 'Love Is All Around'-ot énekeljem a Wet Wet Wet-től, de én azt gondoltam "Az rossz" végül ahelyett 'Don't Look Back In Anger'-t énekeltem az Oasistől. Végig csináltam a Noel Gallagher dolgot, befejeztem a dalt és visszaültem a mamám mellé. Majdnem azonnal leszólított valami pasas, aki a közönségben volt, és elmagyarázta, hogy feliratkozott az egyik dalával valami Vivian Ellis Award-ra, ami, mint később megtudtam, egy évenkénti díj dalszerzők számára. Elmagyarázta, hogy szüksége van valakire, aki elénekli a számát és én tökéletes lennék.

Szóval egy héttel később átmentem a stúdiójába. Amikor megérkeztem azt gondoltam, a stúdió csodálatos, először is, mert szőnyeg volt a falakon, másodszor, mert még soha nem voltam stúdióban azelőtt. (Ha visszagondolok, azt látom, hogy az a stúdió tulajdonképpen egy kicsit béna volt.) Elénekeltem a számot neki. aztán azt gondoltam nem lesz semmi - de egy héttel később felhívott és azt mondta, 'Remélem nem  bánod, de hallottam, hogy van egy ösztöndíj a Sylvia Young színi iskolába, és felirattam a neved.' Őszíntén szólva, azt gondoltam, hogy az ötlet a színi iskoláról egy kicsit hülyeség és a családomban senkisem csinált azelőtt ilyet, szóval ez idegen terület volt. Azt mondtam 'Nos, ez nagyon kedves tőled, de nem tehetem', mert nem értettem semmit az ösztöndíjból. De a mamám meggyőzött, hogy adjak egy esélyt, szóval elmentem a próbára, amiben volt egy kis színészet és énekelni kellett egy dalt. Kijöttem a próbáról, és azt gondoltam jól csináltam, de aztán hetek teltek el, azt gondoltam, volt egy esélyem, és elbaltáztam. Éppen amikor kezdtem elfelejteni a a Sylvia Young dolgot, Sylvia felhívott otthon. Azt mondta tetszett neki, amit csináltam - de, hogy az ösztöndíjat odaadta másnak. Aztán felajánlott egy alkut - azt mondta, hogy ha elmegyek az ügynökségére hírdetésekért, TV programokért meg minden, akkor kifizethetem az ösztöndíjat a pénzből, amit kapok. Még mindig nagyon hálás vagyok Sylviának, hogy felvett.

Tisztán emlékszem az első napomra Sylviánál. Az első reakcióm az volt, 'Van néhány nagyon szuper csaj az osztályomban. Ez csodálatos.' Volt kb. 24 lány az osztályomban és csak 5 fiú, ami az az arány, amit bírok. De nagyon művelt iskola volt a régi sulimhoz képest, ahol verekedtek, mindenfelé elszöktek, Sylvia iskolájában a legveszélyesebb dolog az volt, ha valaki egy ablak közelében vadul piruettezik. Kaptam néhány színészi munkát, amíg Sylviával voltam, de három okból nem voltam túl lelkes. Először is, mert azt csináltam, amit a The Billbe és a Casualtyba, mindig drog dílert alakítottam! Másodszor, mert előnyben részesítettem, ha belemélyedhettem egy részbe, mintsem, hogy feltűnjek a filmbe 30 másodpercre. És a harmadik és legfontosabb ok, mert ez által bejuthattam a zenébe.

Mindig a zene volt körülöttem, amikor fiatal voltam. Az apukám például hatalmas Madness rajongó volt, egy banda, amit még ma is szeretek - szerintem ők tényleg nagy hatással voltak a Bustedra, mert mindig arról írtak, milyen fiatalnak lenni, humorérzékkel és nagyon tehetséges pop dalokat.

A bátyám, csak néhány évvel idősebb nálam, megszerettetett a kedvenc bandái közül néhánnyal is, - bandákkal, mint a Green Day és a teljes pop punk őrülettel, ami Amerikából jött. Amikor 13 éves voltam beneveztem egy versenybe a TV-ben, hogy nyerjek egy dobfelszerelést és valahogy nyertem. Óriási volt, amikor reggel megérkezett a felszerelés. Rossz hír volt viszont a szüleimnek, de jó hír nekem és a haverjaimnak Peternek és Chrisnek - hosszú idővel ezelőtt alakítottam egy bandát velük és a bátyámmal. Sabotage-nak hívtuk magunkat. Mi tényleg rohadtul rettenetesek voltunk, semmi fellépés, kivéve Green Day átdolgozások, és soha nem játszottunk koncerten, de nagyon jó móka volt.

Amíg Sylviánál voltam kétszer mentem be a stúdióba, hogy segítsek egy srácnak - Miles Slaternek - akivel együtt írtam egy garázs számot. Két dalt vettünk fel - a 'Sunshine Lover'-t, ami elég hülyeség, és a 'Make You Mine'-t, amit még mindig szeretek. Amikor az a szám sokat ment a klubbokban, tudtam, hogy folytatni

akarom a zenét. Csak egy kérdés volt, melyik stílus. Tudtam, hogy rock bandában nem akarok lenni, mert mindigis kereskedelmi fülem volt, de ugyanakkor utáltam a pop zenét, ami akkor volt. De, amikor először hallottam a Blink 182-től az 'All The Small Things'-et a rádióban, aztán láttam a videót egy héttel később, beleszerettem. Ez tényleg izgatott engem, és az volt, ami aztán lettem. Nem sokkal később találkoztam James-szel...

Bizonyos szempontból néha hamisnak érzem magam, hogy ezt az életet élem, amikor a társaim otthon vannak, és keményen dolgoznak, hogy jól menjen nekik. Gyorsan felnőttem. És furcsa volt, hogy olyan korán meg kellett állapítanom a prioritásomat... Egy olyan úton, amit szeretek, menekülni akarok onnan, ahol voltam, de ugyanakkor tudom, hogy soha nem akarom magam mögött hagyni a munkásosztályi gyökereimet. Az az igazság, hogy mindig tudtam, hogy volt valamim, ami miatt elégnek talált az élet. Még mindig azt hiszem, hogy van valamim, amit bebizonyítottam és megtettem. Még mindig nem vagyok biztos abban, mi az, de tudom, hogy a helyes úton járok."-Matt

Fordította: Annie

<< Vissza