Hermione azt sem tudta, sírjon, vagy nevessen, amikor Harry és Piton – látszólag sértetlenül – éjjel három környékén végre visszatértek bérelt házukba.

- Harry! – vetette a fiú nyakába magát, de ő gyengéden eltolta magától, és mélyen a szemébe nézett. – Szent Merlin, megharapott? – sikoltott fel a lány, amikor meglátta Harry sápadtfehér bőrét, vöröses szemét. Lenézett a körmeire is, amelyek még nem alakultak vissza: hosszúak voltak és feketék.

- Nem Eriq volt – felelt Harry csendesen, kissé ingatagon állva. – Egy csapat vámpírhoz vitt el, azok megérezték, hogy nem te vagyok, és megharapott az egyik, hogy gyorsabban elmúljon a Százfűlé Főzet hatása.

- Ó, Harry…

- Nincs sok időnk – vette át a szót Piton. – Megkérhetnélek, hogy gyorsan csomagolj össze mindent? Vissza kell térnünk a vámpírokhoz hajnal előtt. Potter nem bírja a napfényt, amíg a mutáció véget nem ér, biztonságosabb lesz neki egy barlangban.

Hermione bólintott, és fürgén varázsolni kezdett, miközben a férfiak pontosan elmesélték a történteket.

- Mire odaértem – fogott bele Piton is -, már késő volt. Felippe nagyon dühös lett, amiért Corina megharapta Pottert, aki akkor még mindig eszméletlen volt. Néha felébredt – vetett egy fura pillantást a fiúra -, motyogott valamit, de rögtön el is ájult. A többit már tudod.

- Mondtam én, hogy nekem is veletek kellett volna mennem!

- És akkor téged is megharaptak volna? – ellenkezett Piton. – Ezt megbeszéltük, ne vesztegessük rá az időt. Inkább induljunk! – adta ki az utasítást.

Már kezdett világosodni, amikor a barlang szájához értek, amely varázslattal kitágult, amikor közelebb léptek, így kényelmesen besétálhattak. Hermione egész úton barátja mellett sétált, és csendesen beszélgetett vele, de a hatalmasra vájt csarnok látványától elnémult.

Az asztaltól sorra felemelkedtek a vámpírok, és ki udvariasan, ki fogcsikorgatva üdvözölte az új vendéget. Eriqnek nyoma sem volt, aminek mindannyian örültek.

- Üdvözöllek otthonunkban – mondta Felippe a lánynak, majd hellyel kínálta a triót az asztalnál. Miután leültek, folytatta. – Remélem, nem vagytok fáradtak, mert erre a napra sok dolgunk van. Ki kell használnunk, amíg a kiválasztott nem érzi az átalakulás kínjait.

- De hisz azonnal felkel a nap – vetette közbe Harry.

- Látom, nem sokat olvastál a fajtánkról. Az csak egy ostoba mugli legenda, hogy nappalonként visszaváltozunk halott alakunkba, és koporsóban alszunk napnyugtáig. Csak a fény az ellenségünk, de itt bent, a barlangban nem eshet bajunk.

- Mit terveztél mára? – kérdezte Piton érdeklődve, miközben köszönetképpen biccentett, amikor egy vámpír egy tele kupa bort helyezett elé az asztalra.

- Néhány órája említetted, hogy pálcára lenne szükséged, mint ahogy az ifjú Potternek is. Aszkéta bármelyik pillanatban megérkezhet, ő a legtehetségesebb tanítványom, ha elég sokáig vigyázni tud magára, messze túl fog szárnyalni e művészi munkában. Míg ő dolgozik a te pálcádon, én a tanítványodnak készítek egyet, amit már megígértem. Ez elég móka lesz a mai napra, nem tudom, láttatok-e már pálcakészítést.

Mindhárman tagadólag megrázták a fejüket, mire Felippe elmosolyodott, és intett egy alacsony, tömzsi vámpírnak, aki elsietett az egyik vájt folyosó irányába.

Eközben egy másik vájat felől is neszezés hallatszott.

- Itt is van – mosolyodott el a Mester, és a belépőkre mutatott.

Harry önkéntelenül is benntartotta a levegőt, amikor meglátta az Aszkétát.

Egyszerű vászoncipőt viselt, amiben teljesen csendben siklott a társaságában otrombának tűnő Eriq nyomában. Testét egyszerű szabású lenvászon ruha fedte, amely bokájáig ért, de ezzel sikeresen kihangsúlyozta a lépéseknél éppen csak kivillanó kecses testrészét. Alacsony nő volt, talán másfél méter magas lehetett, de királynői tartása ellensúlyozta a gyermeki méreteket. Arca nagyon is nőies volt, hófehér bőrével nagyszerű kontrasztot alkottak természetesen vérvörös ajkai. Haja hollófekete volt, és szinte a vádlijáig ért. Nem fogta össze, így minden lépéssel kecsesen libbent egyet a hajzuhatag vége.

Harry észrevette, hogy nem ő az egyetlen férfi a teremben, aki áhítattal szemléli a jelenséget, sőt, még Hermione is enyhén nyitott szájjal figyelte.

Az Aszkéta kecsesen meghajolt Mestere előtt, majd a vendégeknek is biccentett.

- Üdvözöllek újra körünkben – köszöntötte a vámpírvezér. – Évek óta nem láttalak, örülök, hogy jöttél hívásomra.

- Tudod jól, Mester, hogy szeretek elvonultan élni. Jót tesz a testnek és a léleknek egyaránt. Tisztán gondolkodni, és megfejteni az élet apró titkait. Annyit jelent számomra, mint a lehető legjobb elfoglaltság, mi űzhető.

Felippe elégedetten bólintott, majd magyarázólag vendégeihez fordult.

- Veronica egyedül él, és elmerül a természet csodáinak tanulmányozásában. Talán ezért ő minden idők legjobb intuícióval rendelkező pálcakészítő mestere. Pár pillanat alatt meglátja, mi lakozik a leendő pálcatulajdonos lelkében, és hozzá illő varázspálcát készít. Ritkán dolgozik, de akkor maradandót alkot. Perselus, azt hiszem, jó kezekbe adlak – mosolygott a férfi barátjára.

Harry látta, hogy Piton kissé feszeng, mint aki fél a nőtől, aki belelát lelkébe, szívébe, testébe.

Veronica odalépett a bájitaltan tanár elé, és nyílt tekintettel felnézett rá. A szemeibe bámult, és hosszú percekig nem mozdult, szinte nem is pislogott, csak nézett. Hogy mit látott, nem öntötte szavakba, de végül mosolyra húzódott szája.

- Kihívás – fordult Felippe felé. – Szeretem az ilyen megbízásokat, köszönöm.

- Mire lesz szükséged? – nézett a nőre a korábban eltűnt férfi, akinek visszatértét senki sem vette észre az Aszkéta megjelenése mellett. Hozzávalókat hozott a pálcakészítéshez Felippének.

- Tölgyre, vadgesztenyére és a szokásos segédanyagokra – bocsátotta el egy intéssel a segédet, majd újra Pitonnal foglalkozott.

- A legfontosabb az, hogy mi legyen a pálca belsejében – mondta. – Én hajszálakat ajánlok. Kár, hogy rövid a hajad.

- Két napja még nem volt az – motyogta válaszul Piton, és idegesen beletúrt hajába.

- Attól kéne egy hajszál, aki ilyen mélyen él a szívedben. Ő az, akiért harcolsz, ő a te titkos fegyvered. Jól sejtem, hogy már nem él?

Piton bólintott, keze kifehéredett, ahogy ökölbe szorította. A zsebébe nyúlt, és kivette Rara medálját a belső zsebéből, ahol mindig magával hordta. Kinyitotta, és apró hajfonatot emelt ki belőle.

- Egy szálat kaphat belőle – mondta a nőnek, aki megértően biccentett.

- Gyere, álljunk neki – intett, majd egy időközben felállított munkaasztalhoz lépett, amely roskadásig volt faanyaggal és egyéb ismeretlen hozzávalókkal.

Harry nem tudta tovább figyelni a fejleményeket, mert Felippe őt kezdte kérdezgetni. Ő nem hitt az intuícióban, így gyakorlatias kérdéseket tett fel a fiú varázslási szokásairól, vérmérsékletéről, minden egyébről.

- Kihasználjuk, hogy félvámpír vagy, így a pálcád közepébe rakom egy hajszálamat. Jelenleg Európában én vagyok a leghatalmasabb vámpír, ráadásul a legidősebb és a legtöbb tapasztalattal bíró. Félvámpírként részben az én hatalmam alatt állsz, sokat fog az erőm segíteni neked.

- A főnixtoll is belekerülhet mellé? – kérdezte Harry, aki ehhez ragaszkodott a leginkább régi pálcájából.

- Igen, a kettő jól megfér egymás mellett - bólintott a férfi. – A vámpírhaj a pusztítás jelképe, míg a főnixtoll a gyógyításé. Mint a jin és a jang, egyensúlyt alkotnak. Most már csak arra kell rájönnünk, milyen fafajta illik hozzájuk.

Két óra múlva Felippe már elmélyülten dolgozott a pálcán. Papírnyírt választott kísérőnek, és a hosszt is megsaccolták, most már csak a munka azon része volt hátra, amikor mindezekből pálca lesz.

Megbabonázva figyelte a Mestert, amint az fúr, farag, és egy hosszú, vaskos ág lassan pálcává válik. Leült egy székre, és messziről nézte a gyakorlottan dolgozó férfit, miközben az még mindig kérdéseket tett fel neki.

- Miért olyan fontos ez a főnixtoll? – kérdezte.

- Dumbledore-nak volt egy főnixe, Fawkes, az ő farktolla – felelte a féligazságot.

- Hűséges vagy hozzá, úgy látom – vonta le a következtetést Felippe.

- Mondhatnám, hogy a haláláig, de azon már túl vagyunk – válaszolta Harry vállvonogatva.

- Nem zavarok? – kérdezte Hermione, aki időközben közelebb ment hozzájuk.

- Engem nem – jött a felelet Felippétől, és Harry is megrázta a fejét, így a lány egy pálcaintéssel elővarázsolt egy széket, leült melléjük, és ő is figyelni kezdte a pálca alakulását.

- Mennyi idő alatt készül el? – kérdezte Hermione kíváncsian.

- Bűbájjal néhány óra alatt, kézzel elég sokáig tart, de nem sietek sehová – felelte Felippe eleresztve egy halvány mosolyt. – Úgy látom, unatkozik a kisasszony.

- Nem azért kérdezte – mosolyodott el Harry. – Csak az égető tudásvágya hajtja. Ha lennének itt könyvek, biztosan azoknak esne neki.

- Harry, ez nem is igaz!

- Vagy egy könyvtárunk, bár elég szerény, ahhoz képest, hogy évszázadok óta itt áll. Ha gondolod, megkérek valakit, hogy kísérjen el.

A lánynak láthatóan megcsillant a szeme, és gyorsan bólintott, mielőtt Felippe meggondolná magát. A férfi intett az egyik vámpírnak, és Hermione nem sokkal később eltűnt vele az egyik barlangjáratban.

- Ha itt maradnánk, egy hét alatt kiolvasná az összes könyvet – nevetett fel a fiú.

- Egyrészt itt maradtok néhány hétre, míg fel nem épülsz – kezdte a Mester, és mivel látta, hogy Harry közbe akar szólni, felemelte a hangját. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk, azok után, hogy Corina ilyen meggondolatlan volt. Nem teher, ha ezt akartad mondani. Másrészről nem hiszem, hogy ki tudná olvasni egy év alatt se. Szerény könyvtár, de nem más könyvtárakhoz képest, hanem ahhoz, hogy már évszázadok óta gyűjtjük a könyveket.

- Higgye el, megtalálja a módját, hogy kiolvassa azt, amit akar, és attól tartok, mindet ki akarja majd.

- Ez legyen a kisasszony legnagyobb hibája – mosolygott rá Felippe.

- Ez a legnagyobb – felelt Harry a szája sarkában bujkáló mosollyal.

- A barátnőd? – kérdezte hirtelen a Mester, de nem nézett a fiúra.

- Nem vagyunk szerelmesek, ha erre érti – válaszolt halkan.

- Pedig úgy tűntök.

- Egy közös barátunkkal járt, aki néhány hónapja meghalt. Az én barátnőm meg szóba sem áll velem, mert én tehetek arról, ami történt.

- Értem. Nincs valami kérdésed a félvámpírsággal kapcsolatban? – nézett rá Felippe áthatóan.

- Ööö, igazság szerint már mindent elmondott, a többit már csak ki kell tapasztalnom.

- Gyakorlatias ember vagy, úgy látom.

- Így hozta az élet – mondta, majd maga elé bámult, és mégis megfogalmazódott benne egy kérdés. – Mégis lenne egy kérdésem. Mennyire leszek érzékeny a fényre?

- Igazság szerint fogalmam sincs, mert ez általában változó, de meg fogod érezni, ha túlzottan süt rád a nap. Olyan, mintha nyáron napoznál és leégnél. Ha sokáig leszel a napon, ugyanúgy le fogsz égni egy kis fénytől is. A szemed nagyobb gond, mert nem fogsz látni, ha nagyon süt a nap.

- Hurrá – nyögte Harry letörten. – Eddig is a szemüvegemhez voltam kötve, gondolom, ha elsötétítem, látni fogok.

- Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Ha egy kicsi fény a szemedbe jut, elveszíted a látásod, a szemüveg pedig nem takar eléggé. Van egy bájital, amit a szemeden kell használnod, Perselus biztosan megfőzi neked. Annyi a gond, hogy nekünk nincs ilyen készleten, és annak legalább két hétig érnie kell, úgyhogy emiatt is ide kényszerülsz a barlangba nappalra. De egy hónapban csak egyszer kell használni, úgyhogy túl lehet élni.

- Értem. Hát, az viszonylag jó hír, hogy nem vakulok meg egy életre.

- Az életed ezentúl szabályokhoz lesz kötve, és ehhez hozzá kell szoknod.

- Eddig is azokhoz volt kötve, legfeljebb most változnak ezek a szabályok.

- De, ha ezeket áthágod, súlyos árat fizetsz érte – felelte Felippe csendesen, szeme sarkából fürkészve Harry reakcióját. – Ne félj, hamar hozzászoksz majd.

- Remélem. Igazság szerint, kezdek hozzászokni, hogy az életem folyton a feje tetejére áll, és minden megváltozik körülöttem – mondta csendesen.

A Mester eközben is gyakorlott mozdulatokkal fúrta-faragta a fát, ami kezdett egyre jobban alakulni. A férfi felnézett a fiúra, és mivel az éppen ásított, elküldte aludni.

Tlemans elkísérte őt egy szobának nevezhető barlangrészbe, ahol ajtó ugyan nem volt, csak szűk folyosókanyarulatok, de a szobaféleség tágas volt, puha szőnyegekkel, magas szekrényekkel és két ággyal, amelyek egyikére rögtön lefeküdt, és nyomban el is aludt.

Néhány órával később arra ébredt, hogy őrülten fájnak az ujjai és az ínye. Kinyitotta a szemét, és legnagyobb meglepetésére minden olyan volt, mintha egy vörös fátyolon keresztül nézné. Éppen ekkor érkezett meg Piton, kezében egy tálcával, ami roskadásig volt rakva étellel.

- Nem vagyok éhes – nyöszörögte halkan. A férfi közelebb lépett hozzá, és a homlokára tette a kezét.

- Muszáj enned néhány falatot, majdnem egy napja nem ettél rendesen. Hozok neked valami lázcsillapítót, mert nagyon forró vagy.

Miután egyedül maradt, visszabújt az ágyba, és megpróbálta úgy fektetni a karjait, hogy ne fájjanak a körmei, és igyekezett a nyelvével sem túl sokat piszkálni a szemfogait, mert azok is elviselhetetlenül fájtak.

- És ez még csak a kezdet – dünnyögte, miközben reszkető kezét figyelte.

Lassan felhúzta a lábait, amit rögtön meg is bánt, mert ott is fájni kezdtek a körmei. Lehunyta a szemét, és okklumentálni kezdett, hátha az segít kibírni a fájdalmat. Miután agya egy kicsit eltompult, kevésbé érezte magát rosszul.

Piton nem sokkal később visszaért, és még mindig abban a furcsa pózban találta, amelyikben úgy érezte, hogy a legkevesebb fájdalom éri.

- Nézz rám – kérte a férfi, mire ő ráemelte a tekintetét, de egy bizonyos foknál nem tudta jobban kinyitni a szemét, egyszerűen annyira fájt, hogy nem bírta. – Be vannak gyulladva a szemeid. – Mikor meglátta a fiú kezét, hozzátette. – A körömházad is. Jól sejtem, azért nem vagy éhes, mert a fogaid is fájnak?

Harry kelletlenül bólintott, amennyire meg tudta ezt tenni anélkül, hogy fájdalmat okozott volna saját magának.

A férfi a kezébe nyomott egy bájitalt, amit megpróbált meginni, de az üveg véletlenül a fogához ért, és ő elejtette, kezét a szájára szorította, és próbálta visszatartani a fájdalomkönnyeit.

- Ennyire nem fájhat egy fog – mérgelődött Piton.

- Te elképzelni sem tudod, hogy mennyire fájhat egy fog, ami visszafele nő, nem kifele – jött a válasz az ajtó felől.

Mikor Piton odafordult, Harry gyorsan letörölte arcáról az időközben kicsorduló könnyeket, és ő is az ajtó felé nézett, ahol Felippe állt. Csak homályos foltokat látott belőle, de pontosan tudta, hogy ő az. A férfi közelebb lépett hozzájuk, és Harry elé térdelt, aki a kezét még mindig a szája előtt tartotta.

- Mutasd a fogad – utasította a férfi, mire a fiú kelletlenül megrázta a fejét, jelezve, hogy ő aztán ki nem nyitja a száját, ha addig él, akkor sem. – Nem fogok fájdalmat okozni, de jobb, ha látom, rendben?

Harry félősen leengedte a kezét, és hagyta, hogy Felippe kifeszítse az ajkait, és megnézze azokat a bizonyos fogakat, de amikor a barlang hideg levegője az ínyéhez ért, a fiú megborzongott, és eltolta a férfi kezét.

- Úgy látom, még néhány napig fájni fog a fogad, mert ez nem fog elmúlni egyhamar – közölte a lehangoló hírt, majd megnézte a padlón széttört fiolát, és Pitonra emelte a tekintetét. – Itt nem segítenek a varázslók által használt bájitalok, de nem tudok semmi olyasmivel előállni, ami most használ, legfeljebb egy tipikus mugli növénnyel, a kamillával. A szemére, körmeire, és a fogára is alkalmazható.

Egy órával később, mikor Harry még mindig az ágyon fekve reszketett a fájdalomtól, megjelent Hermione, Felippe kíséretében, aki egy öblös tálat, és egy poharat tartott magánál, tele kamillateával.

Harry egy darabig bámulta a sárgás folyadékot, majd kérdőn a Mesterre emelte a tekintetét, aki intett a lány felé, aki jó néhány hófehér anyagdarabot hozott magával. Mikor már éppen meg akarta kérdezni, hogy mit kell csinálnia, bejött egy újabb vámpír egy lavórnagyságú edénnyel, ami szintén tele volt kamillateával. Letette elé, és magára hagyta őket.

- Tedd bele a lábad – mutatott a lavórszerűségre, és Harry húzódzkodva ugyan, de engedelmeskedett. Miután mindkét lába a teába lógott, a férfi újra megszólalt. – Igyál ebből, és tartsd bent a szádban egy ideig.

Miután Harry ezt is teljesítette, újra megismételtették vele a tortúrát, majd a szeme következett. Ő ugyan vállalta azt, hogy kimossa magának, de miután háromszor elejtette az anyagdarabkákat, Hermione átvette tőle, és megcsinálta helyette. Mindez nem volt elég, a kezét is belenyomták egy edénybe, és ő csendesen tűrte, hogy néha itassák, vagy a szemét mossák.

Egy darabig még csúnyán nézett mindenkire, de amikor egy picit kevésbé érezte a lüktető ujjait, ínyét és a szemét is ki tudta nyitni, már hálás volt Felippének a gyógykezelésért.

Miután minden kamillához hasonlító folyadék eltűnt, Hermione mesélni kezdett a könyvtárbeli élményeiről, igyekezve elterelni a fiú gondolatait a lüktető gyulladásokról.

- Képzeld, annyi könyv van itt, hogy a Roxfort könyvtára ehhez képest csak egy könyvespolc. Találtam olyan több száz éves írásokat is - mesélte csillogó szemmel -, amik megörökítik a vámpírok családfáját, vagy a napi lejegyzéseit. Hoztam neked egy könyvet a félvámpírokról, gondoltam egyrészt hasznát veszed, másrészt eltereli a figyelmedet is – hadarta, majd előkapott egy könyvet, és Harry orra alá dugta. – És találtam leírásokat a Vámpírok Kódexéről is, ami nem is egy könyv, hanem egy barlang, aminek a fala tele van írásokkal.

- Úgy látom, a kisasszony megtalálta a könyvtárunk védett részét – hallatszott Felippe hangja az ajtó - vagyis annak helye- felől, mire Hermione teljesen elvörösödött, és hebegve magyarázkodni kezdett.

- Én nem tudtam, hogy védett rész… Tlemans mutatta meg… és én azt hittem…

- Semmi gond, nem titok a Vámpír Kódex kiléte, de örülnék, ha legközelebb engedélyt kérne, mielőtt a védett részbe téved.

- Igen, uram, sajnálom – felelte szemlesütve.

- Hogy vagy, Harry? – A fiú csak most vette észre, hogy őt tegezi Felippe, Hermionét pedig magázza. Nem tulajdonított neki ugyan nagy jelentőséget, de valahogy furcsán érte ez a közvetlenség.

Mivel nem nagyon mert beszélni, így bólintott, hogy tűrhetően.

- Próbálj meg aludni – szólalt meg Piton, akit csak most vett észre Felippe mögött. Rá kellett döbbennie, hogy a látása egyre rosszabb, és nem veszi észre a nyilvánvalót. Vagy csak Piton olvadt bele túlságosan a barlang fekete kövezetébe? Már megint fekete talár van rajta, állapította meg.

- A pálcád néhány óra múlva készen lesz, de még száradnia kell, addig jobban teszed, ha pihensz. Perselus itt marad veled, a kisasszony viszont velem jön – nézett a lányra szúrós tekintettel.

- Grangernek inkább alvásra lenne szüksége, mert szerintem tegnap reggel óta le sem hunyta a szemét, jól sejtem? – mondta Piton gúnyosan, de Harry kiérezte a szavak mögül az aggódást.

- Majd később alszom – felelt a lány, és elindult Felippe után.

Miután Harry magára maradt Pitonnal, a férfi leült a mellette lévő ágyra, és nézte a fiút egy darabig, majd halkan megszólalt.

- Tényleg aludnod kellene.

- Nem tudok – válaszolta Harry igyekezve minél kevésbé mozgatni a száját.

Piton közelebb lépett, és egy nagy pokróccal betakarta a fiút, majd párnát tuszkolt a feje alá.

- Sajnálom, ami történt – sóhajtotta végül a férfi. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy átvedd Hermione helyét, őt nem bántották volna.

- Nem a maga hibája – suttogta fáradtan.

- Felelőtlen voltam, amikor megadtam a lehetőséget Eriqnek, hogy alkudozzon velem. Igazad volt, csak magamra gondoltam, és nem számoltam azzal, hogy nektek is bajotok eshet. Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy emberfeletti erőd van, és mindent túlélsz, de be kell, hogy valljam, rájöttem, hogy te is csak egy hús-vér ember vagy.

- Már nem – motyogta Harry.

Piton nem szólt többet, inkább visszaült az ágyára, és egy könyvet vett elő, aminek nem tudta ugyan elolvasni a címét, de felismerte, hogy korábban ezt hozta Hermione - azaz a félvámpírokról szól.

Hát mégiscsak fontos valakinek...

Írok egy kritikát!

Következik: Egyszer volt, hol nem volt kehely