Nem merte kinyitni a szemét, inkább hagyta, hogy a sötétség körbefonja, és megnyugtassa. Fogalma sem volt, hogy hol van, és hogyan került oda, csak a köré fonódó erős karokat érezte, és azt az erős illatot, ami betöltötte az orrát. Olyan megnyugtató volt az az ölelés, olyan kellemes, mintha csak az apja ölelné. Nem bírt ébren maradni, magával húzta a sötétség.

Ugyanabban a pózban ébredt, ugyanazokkal a köré font karokkal, így megállapította, hogy csak egy percre aludhatott el. Legszívesebben belebújt volna abba az ölelésbe, de nem volt ereje megmozdulni. Valahonnan messziről kiabálást hallott, de nem tudta, hogy kik azok. A lényeg, hogy valaki mellette volt, és őrá figyelt, őt védte valamitől. A szülein kívül senki sem védené meg, esetleg Hermione, de ez a valaki egy férfi. Az apja, biztosan ő az, ki más lehetne?

- Apa? – suttogta rekedten, kiszáradt szájjal. Az őt ölelő karok megfeszültek, majd szorosabbá váltak, és óvatosan ringatni kezdték, de őt ismét elnyelte a feketeség.

Percekkel később újra magához tért, és most már tisztán hallotta az ordibálást. Az egyik hangot felismerte, Corina volt az; a másik hang mély volt, és férfitól származott, de azt nem tudta megállapítani, hogy kié. Talán Tlemansé, de nem, mégsem… az övé rekedtesebb volt. Óvatosan kinyitotta a szemeit, és megláthatta annak a barlangnak a padlóját, amiben néhány órája Hermioneként belépett. Mindenre tisztán emlékezett, sajnos arra is, hogy megharapták: Corina tette. Percekig bámulta a padlót, mire rájött, hogy szemüveg nélkül is tisztán lát, ráadásul nagyon szomjas. Megpróbált feltápászkodni, de alig volt ereje, így a mozdulat elhalt, mielőtt elkezdődhetett volna.

- Felébredt – szólalt meg mellette valaki, akiben Harry felismerte Pitont.

Lábdobogást hallott, és a látómezejében megjelent néhány cipő. Piton segített neki felülni, és kapott egy pohár vizet is, amit szerencsétlenül kilötyögtetett, mielőtt megihatta volna, így a következő pohárnyival már megitatták.

Fájt a feje, szédelgett, és nem értett egy szót sem abból, amit hozzá intéztek. Jó néhány perc is eltelt, mire kitisztult az agya, és érteni kezdte, amit neki mond az ismeretlen vámpír.

- … muszáj eldöntened, mielőtt végleg így maradsz – fejezte be.

Harry megdörzsölte lüktető halántékát, és a tenyerébe temette az arcát, majd felnézett, éppen a vele szemben álló szemébe. A férfi vékony, szikár testalkattal, hosszú, barna hajjal és egy rakás ócska holmival büszkélkedhetett. Mégis, valahogy tekintélyt árasztott a testtartása, a merev arca, és a hideg tekintete. A férfi felemelte a karját, és a fiú vállára akarta rakni a kezét, de amikor az meglátta a fekete körmöket, elütötte a kezét.

- Ne érjen hozzám! – sziszegte mérgesen.

- Harry – kezdte a férfi -, megértetted, amit az előbb mondtam?

- Egy szavát sem hallottam – morogta, miközben ujjait fájó vállára tette, ahol rögtön kitapinthatta Corina fognyomait. Elhúzta a száját, de nem adta különösebb jelét annak, mennyire undorodik attól, ami vele történt.

- A nevem Felippe – kezdte újra a férfi.

- Maga a Mester – bólintott Harry, majd elkezdte kitapogatni törött jobb csuklóját, ami erős lüktetéssel hívta fel magára a figyelmet.

- Nagyon sajnálom, ami veled történt, Corina megkapja érte méltó büntetését.

Harry ránézett a férfira, akinek sütött az eltökéltség az arcáról.

- Nem tudhatta – legyintett a fiú, de a Felippe szemében fellángoló düh belefojtotta a szót.

- A nem tudás nem mentesíti őt. Ami történt, megtörtént.

- Vámpírrá válok? – kérdezte Harry félősen, kicsit közelebb húzódva Pitonhoz, aki még mindig támasztotta, hogy el ne dőljön.

- Már az vagy – jött a lesújtó felelet.

- A szemem is vörös? – kérdezte. – Én vagyok a legújabb Voldemort-utánzat? Most mi van? Nem tudták, hogy Tomnak is zöld szeme volt, vagy mi? Na ne, azt ne mondják nekem, hogy itt sem merik kimondani a nevét – dünnyögte a többiek tekintetének kereszttüzében.

- Nagyon bátor valaki, vagy inkább esztelen? – halotta Corina hangját valahonnan messziről.

- Vitatkozhatnánk, hogy melyikünk az őrültebb – vágott vissza.

- Corina, fogd be – szólta le Felippe. – Harry, elmondom, mi történt veled, de figyelj, mert nem fogom elmondani harmadszor is. – Mikor a fiú bólintott, folytatta. – Most vámpír vagy, de még néhány órán belül visszafordítható a folyamat. Viszont lesznek visszamaradó dolgok, mint a fognyomok a válladon, az éles látás, a szaglás, a hallás, az érzékelés és az ember feletti fizikai erő. Viszont, hogy a rossz oldalát is megemlítsem a folyamatnak, fényérzékeny leszel - a bőröd, a szemed, mindened. Nem fogsz elporladni a napon, de nem fogod kibírni huzamosabb ideig a napfényt. Nem válsz vérszívóvá, de az étrended meg fog változni, ebben biztos vagyok, bizonyos ételeket már nem fogsz tudni megenni. Vagyis félvámpír leszel, teljesen már sohasem válhatsz emberré – sóhajtotta, majd halvány mosoly futott végig az arcán, amitől az teljesen megenyhült. – Vagy a másik megoldás, hogy vámpír maradsz, és befogad a klán. Attól tartok, az emberek sohasem fognak befogadni, ha megtudják, hogy félvámpír vagy.

Harryt megdöbbentették a hallottak, de a legutolsó mondattól kacagnia kellett, ami olyan kegyetlenre, és hidegre sikeredett, hogy Felippe teljesen értetlenül meredt rá. Ő mégsem magyarázta meg, hogy eddig sem fogadták be az emberek, így ilyen szempontból nem áll be nagy változás az életében.

- Gondolkozhatok rajta? Mennyi időm van? – kérdezte végül, amivel mindenkit meghökkentett.

- Egy órád – jött a felelet.

Harry feltápászkodott, és elindult kifelé a barlangból. Egyedül akart lenni a gondolataival, ezért kiült a nyílás elé. A nemrég még szakadó hó elcsendesedett, a pelyhek csupán kavarogtak ide-oda a levegőben. Nem fázott, valami fura melegség járta át a testét, miközben azon gondolkozott, mi lenne a helyes megoldás. Ha visszaváltozik, a varázslók ugyanúgy kitaszítják maguk közül, mint eddig tették, de ha vámpír maradna, legalább tartozna valahová. Ha itt marad, elveszíti Hermionét, ha visszamegy, elveszíti a lehetőséget, hogy a vámpírok segítsenek neki Voldemort legyőzésében, és most ez az elsődleges cél.

A lehetőséget megkapta, most már csak döntenie kell, de következmények nélkül nem fogja megúszni a helyzetet. Vagy vámpír marad, vagy félvámpír lesz, ember már sohasem lehet.

Lehunyta szemét, hátát a hideg barlangfalnak támasztotta, és úgy mérlegelte a helyzetet. Nagyokat szippantott a levegőből, és fura szagokat érzett, amit nem tudott beazonosítani. Körülnézett, és nagyon messze onnan látott egy apró állatkát. Ha most nem lenne vámpír, nem is láthatná, nem is érezhetné.

A hónak is volt valami jellegzetes illata, ami leginkább a vízre emlékeztette Harryt, de mindazt sokszorosan tette. Furán érezte magát, és azon gondolkozott, hozzá tudna-e szokni ezekhez a tulajdonságokhoz. Vámpír tudna-e maradni, tudna-e alkalmazkodni a többiekhez? A többiek befogadnák egyáltalán?

Csak Hermione tartja a másik világban, de mi tartja itt? Nem is ismeri ezeket a lényeket, nem tudja, hogy hogyan működnek itt a dolgok, semmit sem tud róluk. De megéri visszamenni, vagy még az ismeretlen is jobb attól a világtól, amiben eddig élt?

Megrázta a fejét, és a bal tenyerébe temette az arcát, a jobb csuklóját a hóba dugta, hogy addig se lüktessen. Mikor elhúzta a fejét, meglátta a saját hosszú, hegyes, fekete körmeit. Egy darabig nézegette, majd leengedte a kezét, és a nagy pelyhekben hulló hót kezdte figyelni. Szinte látta a mintákat, amiket a pelyhek kirajzoltak.

Milyen jó lenne itt maradni, és új életet kezdeni, suhant át agyán a gondolat, de ugyanekkor rá is jött, hogy neki dolga van az emberek, a varázslók között. Voldemortot neki kell legyőznie, senki más nem fogja megtenni helyette, és a vámpírok be sem fogadnák, hiszen nem aranyvérű varázsló.

Nagyot sóhajtva feltápászkodott, és visszaindult a barlang mélyére, ahol már feszülten várták, miként dönt. Piton Felippével beszélgetett, és ő ezt tisztán hallhatta volna, ha akarja, de direkt nem figyelt rájuk, nem akarta tudni, hogy róla beszélgetnek.

- Hogy döntöttél? – fordult felé a Mester.

Harry odasétált az asztalhoz, és leült az egyik székre, amin előzőleg még Hermioneként ücsörgött. Nem akart még választ adni, úgy érezte, inkább húzza az időt, addig, míg szent meggyőződésévé nem válik, hogy félvámpírként kell élnie.

- Visszakaphatnám a pálcám? – kérdezte suttogva.

- Tudtommal tudsz anélkül is varázsolni.

Harry elégedetlenül megforgatta a szemét.

- Nem tudok – jött a válasz.

- Corina szerint nagyon jól megy az Obstructo.

- Ment, míg el nem törték a jobb kezem, úgyhogy kérném a pálcám – felelte Harry a lehető legnagyobb nyugalommal.

- Ki volt az? – szorította össze a fogát Felippe.

- Lényegtelen, megkaphatnám végre a pálcám? – mondta egyre türelmetlenebbül.

Piton felemelkedett a székről, és mellé sétált, szemügyre vette a kezét, majd intett egy vámpírnak, mire az összeforrasztotta a csontjait.

- Azért még igényt tartanék… - kezdte volna újból, de Felippe félbeszakította.

- Corina eltörte – mondta csendesen, hangjából együttérzés csengett ki.

Harry teljesen elszédült, ha nem ült volna, biztosan elhagyta volna minden ereje. Eltört a pálcája, az utolsó reménye, amivel talán legyőzhette volna Voldemortot. Lehet, hogy semmit nem ért volna, mert a Sötét Nagyúrnak már másik van, de ez volt az utolsó reménye, hogy meg tudja védeni magát.

- Hol az a nő, kitekerem a nyakát – nyögte elkeseredetten.

- Sajnálom, Harry, magam is tudom, milyen érték volt. Tisztában vagyok vele, hogy a ma éjszaka történtek nem megbocsáthatóak, de szeretném, ha elfogadnál egy pálcát, amit én készítek. Mint vámpír, vagy mint félvámpír, nem sok hasznodra lehet egy varázslók által készített pálca, de mindenesetre visszakapod a sajátodat, bizonyára ragaszkodsz hozzá.

Egy perccel később ott feküdt előtte az összetört fadarab, közepéből kilógott a sértetlennek tűnő főnixtoll. Harry hálásan-szomorúan végigsimított a pálcán, majd kihúzta belőle a tollat, és szórakozottan babrálni kezdte, miközben arra gondolt, hogy vajon merre járhat Fawkes. Egy a vállára nehezedő kéz zökkentette ki a merengésből.

- Harry, lassan döntened kell – hallotta Piton hangját.

- Tudom – mondta halkan, miközben megrándult az arca. – Vagyis nem tudom.

A férfi közel húzta magához az egyik széket, és leült mellé. Ő továbbra is a színes tollra szegezte a tekintetét.

- Miért nem tudsz dönteni? – kérdezte a Piton, mire Harry vállat vont. Pont neki gyónja meg minden baját? – Értem, tehát nem szeretnél róla beszélni. De így nem is tudok segíteni.

- Egyszerűen csak nem tudok dönteni – jött a bizonytalan felelet.

- Nem vágysz vissza a varázslóvilágba? – kérdezte a férfi meglepetten. – Hiszen ott ünnepelt hős vagy.

- Ne jöjjön itt nekem a „Potter a hős” dumával – pattant fel a székről, de rögtön megbánta a tettét, mert lábai alig bírták el. Ugyanazzal a mozdulattal vissza is ült, de továbbra sem nézett Pitonra, tekintetét makacsul Fawkes tollára szegezte. – Ha félvámpír leszek, csak még jobban egyedül maradok. Itt viszont nem fogadnának be, mert nem vagyok aranyvérű, csak félvér.

- Itt mindenképpen befogadnának, csak Tlemans ilyen megrögzött vérmániás.

- Most arra próbál rábeszélni, hogy maradjak vámpír?

- Nem, csak látom, hogy nem akarsz félvámpír lenni.

- De dolgom van – felelte Harry elgyötörten.

- A jóslat?

Bólintott, majd hirtelen ököllel a nemrég helyrehozott asztalra csapott, mire az ismét beszakadt.

- Miért mindig nekem kell ilyen átkozottul hülye helyzetbe kerülnöm?

- Potter, téged úgyis szeretni fog mindenki, ha félvámpír vagy, nem tudom, mire most ez a felhajtás – morgott Piton.

Harry ráemelte tekintetét a férfira, a szeméből kicsorduló érzelmek válaszoltak helyette, de ő mélyen hallgatott. Nem volt kedve magyarázkodni, de a szívét kiönteni sem, mert úgy érezte, ez a legkevésbé sem tartozik Pitonra. Egyébként sem szerette sajnáltatni magát soha, hát nem most fogja elkezdeni.

- A kérdés az, hogy a rossz megoldást válasszam, vagy a még rosszabbat – mondta inkább a lelkizés helyett. – Lenne egy kérdésem – fordult hirtelen Felippéhez. – Ha most döntök, örökre úgy maradok? Azt sejtem, hogy ha vámpír maradok, nem lehet belőlem később félvámpír. De a fordítottja lehetséges?

- Furcsa kérdés, még nem hallottam, hogy valaki ilyet kérdezett volna – ráncolta homlokát a Mester. – De azt hiszem, lehetséges, hogy félvámpírból később vámpírrá válj. A lényeg az, hogy aki újra kiszívja a véred, az különösen óvatosan bánjon veled, nehogy túl sok véredet elvegye, mert akkor meghalsz. Nem hinném, hogy aki egyszer a félvámpírságot választja, az később megváltoztatná a véleményét, hacsak nem vágyik az örök halhatatlanságra.

- Ezek szerint félvámpírként ugyanolyan halandó maradok, mint eddig – gondolt bele Harry.

- Igen, és nem a válaszom – magyarázott Felippe. – Nem élsz majd tovább, mint egy egyszerű varázsló, de bizonyos hatásokra ellenállóbb leszel, míg másokra fogékonyabb. A fényérzékenységről már beszéltem, ez veszélyes lehet rád nézve, viszont cserébe sok betegségre szinte immunissá válsz. Tested erősebb és ellenállóbb lesz, majd beletelik egy kis időbe, míg megfelelően kordában tudod tartani magad. De jól sejtem, hogy voltaképpen már döntöttél? Sajnálom, hogy nem maradsz köztünk, de megértelek.

Harry egy darabig értetlenül bámult a barna hajú férfire, de rá kellett döbbennie, hogy igaza van, tényleg döntött. Minden kérdése a félvámpírságra vonatkozott, mert nem akar itt maradni, a világtól elvonulva. Dolga van, amit el kell végeznie. Ha azon túl van, és életben maradt, majd leül, és számba veszi a lehetőségeit. Hisz még lehet vámpír, ha azt akarja!

- Igen – mondta ki hangosan is, kissé összeszedve határozottságát. – A félvámpírságot választom, mi fog most történni velem?

Piton egyetértően bólintott, majd ő is várakozva Felippéhez fordult, hogy mesélje el, mi a teendő ilyen esetben.

- A visszaváltozás jóval tovább fog tartani, mint a vámpírrá válásod – kezdett bele a vámpírvezér. – A tested mutálódni fog, jelenleg még nem rendelkezel egy félvámpír fizikai adottságaival. A körmöd átmeneti lesz az emberi forma és a mi körmünk között, ez a változás nem lesz túl feltűnő a külvilág számára. A szemfogaid vissza fognak húzódni, éppen csak egy kicsit lesznek hosszabbak, mint eredetileg voltak. – Felippe beszéde alatt Harry idegesen végighúzta nyelvét a fogain, és döbbenten érzékelte, hogy szemfogai tényleg hosszúak és hegyesek. Ezt eddig hogy nem vette észre? – Bőröd még fehérebb és érzékenyebb lesz, csontjaid megerősödnek, izmaid és a testfelépítésed alkalmazkodik új életviteledhez. Félvámpírként hajlékonyabb lesz a tested, olyan dolgokat is végre tudsz majd hajtani vele, amiről eddig álmodni sem mertél, bár a vámpírok képességeitől messze elmaradsz. Szemed nem lesz állandóan vörös, de ha erős érzelmi hatás alatt állsz, elő fog fordulni, hogy átváltozik. Pupillád megnyúlik, de ez sem lesz olyan látványos, mint a miénk.

- Ennyi? – sápadt el Harry.

- Azt hiszem, ez pont elegendő – bólintott Felippe. – Fájdalmas folyamat lesz, ráadásul hetekig eltart, de utána erősebb leszel, és jóval alkalmasabb küldetésed beteljesítésére. Perselus gondjaira bízlak, majd ő ápolni fog, ha szükséged van rá. Utána beszélnünk kell, mert – bár nem szoktunk belefolyni a varázslók dolgaiba -, úgy érezzük, Voldemort már túl messzire ment. Igyekszünk a segítségedre lenni az ellene folytatott harcban.

Harry szeme felcsillant, és faggatózni kezdett volna, de Felippe beléfojtotta a szót.

- Erre most nincs idő, meg kell kezdeni a szertartást, különben késő lesz. A küldetésed várhat, és nyugdt lehetsz, Voldemort egyelőre még nem képes arra, hogy végrehajtsa a varázslatot, amire készül.

Harry először ellenkezett volna, de aztán rájött, hogy hinnie kell ennek a férfinak, ha ezer év bölcsességével rendelkezik, és Piton barátja.

- Mit kell tennem? – kérdezte inkább. – Meg kell innom valamilyen bájitalt a visszaváltozáshoz, vagy valami másra van szükség?

- Corina volt az, aki vámpírrá tett, ő itta ki a véred. Hogy megfordítsuk a folyamatot, neked is meg kell ízlelned az ő vérét, amely immár keveredett a tiéddel.

- Tessék? – döbbent meg a fiú, sápadtan a hírtől. – Szívjam ki a vérét, mint egy vámpír?

- Ne feledd, hogy most te is az vagy! – rótta meg dühösen a vámpírvezér. – Nem kell kiszívnod Corina minden vérét, és ne aggódj, nem fog baja esni tőle, hamar túl lesz majd a fellépő gyengeségen. Elég, ha pár kortyot iszol belőle.

Felippe intett, mire a vámpírnő kényszeredetten közelebb lépett, de közben majd felnyársalta Harryt a szemével, mintha nem is az ő hibájából történt volna minden.

- Miután ittál belőle, ne tégy semmit, onnantól minden az én dolgom – mondta a férfi, majd intett, hogy lásson hozzá a vérszíváshoz.

Harry nagyot nyelt, és közelebb lépett Corinához. A nő kisugárzása most is hatással volt rá, és ahogy nézte a kecses nyakat, már nem is érezte olyan nagy áldozatnak azt, amire készült, amiről először azt hitte, nem lenne képes rá. Corina engedelmesen behajlította térdét és kilazította ruhája nyakrészét, hogy kényelmesen a nyakához férjen.

A fiú egészen közel hajolt hófehér bőréhez, és belélegezte illatát. Nyelt egyet idegességében, majd fogait a nyaka hajlatához érintette.

- Harapj! – hallotta Piton erélyes utasítását a háta mögül, így növelte a nyomást, és végre áthatolt fogaival a puha bőrön. Ajkait a sebre zárta, és megszívta azt. Száját elöntötte a langyos vér fémes íze, és nyelni kezdte, először undorodva magától, majd kissé mohóbban, mikor rádöbbent, hogy voltaképp ízlik neki ez a fajta lakoma. Csak akkor hagyta abba a vérszívást, amikor megérezte Piton karját a vállán, és akkor is nehezen.

Felemelte fejét, és a jelenlevőkre nézett, miközben kézfejével megtisztította száját. Corina megigazította a ruháját, és - megvető tekintettel - sietve elhagyta a termet. Senki sem állt útjába, rá már nem volt szükség.

Felippe Lugosshy Harry elé állt, két oldalról vállára rakta kezeit, majd valamilyen ősi nyelven kántálni kezdett. Hangja először határozottan szállt, a fiú érezte, ahogy teste ellazul, alig bírta el a lába. A vámpírvezér szeme égővörös színével szinte világított, és ahogy előrehaladt varázslatában, egyre erősebben szorította Harry vállát, míg fekete körmei a fiú húsába nem mélyedtek. Szinte transzba esett, szemei kifordultak, hangja egyre jobban elfulladt, míg az utolsó szavakat már suttogva ejtette ki. Mikor végzett, elengedte Harryt, majd egy székhez lépett, és fáradtan beleroskadt, miközben szeme visszaalakult a normális állapotába, és arcvonásai is kisimultak.

Harry is úgy érezte, mintha ólomlábakon állna, Piton támogatta el egy székig.

- Végeztünk? – kérdezte.

- Igen – bólintott a férfi. – Most még beszélhetünk, egy napig viszonylag nyugalmad lesz, csak később kezdődik az átalakulás fájdalmasabb része. Addig elmesélhetnéd, mi járatban vagytok Erdélyben.

Harry úgy érezte, nem kell titkolóznia, és Piton sem tiltakozott, amikor beszélni kezdett.

- Van a környéken valahol egy kehely, amire szüksége van egy varázslathoz Voldemortnak. Szeretném hamarabb megtalálni, mint a halálfalók, hogy biztonságba helyezzem, vagy ha az egy lélekdarab, akkor megsemmisítsem – mondta határozottan.

- Igen, hallottam, hogy Voldemort érdekes módját választotta a halhatatlanságnak. Horcruxokat készített, amikre nem tud vigyázni – nevetett fel gúnyosan. – Ha tudná, mire vágyik! Én tudnék mesélni…

- Ez a kehely, amit keresünk, lehet, hogy egy horcrux – vetette közbe Piton.

- Kétlem, Perselus, kétlem. Mi vigyázunk rá több mint három évszázada… Ha ezen idő alatt Voldmort a közelébe ment volna, hidd el, tudnék róla. Nem, erre a kehelyre másért van szüksége, egy varázslathoz, amivel még sohasem próbálkozott egyetlen épeszű varázsló sem, de ki mondta, hogy Voldemort normális? – kacagott fel.

- És ön ismeri ezt a varázslatot? – csillant fel mohón Harry szeme.

- Pontosan nem, de tudom, hol van leírva. Egy ősrégi vámpírmester jegyezte fel kódexébe, amelyet azóta utódai írtak tovább.

- Hol van most ez a kódex?

- Biztos helyen – váltott fagyosba Felippe hangja. – Volt egy társunk, aki mohóbb volt a megengedettnél, és ki akarta sajátítani. Csúfos véget ért, akkor határoztam úgy, hogy a kódexet őriztetni fogom.

- De ha hozzáférhetetlen, akkor a Sötét Nagyúr honnan tud a varázslatról? – értetlenkedett Piton.

- Társunk, Walsher árulhatta el neki, mielőtt elporladt. Ha szerencsénk van, nem volt képes halála előtt teljesen és pontosan elmondani a varázslat részleteit – fűzte hozzá Tlemans, aki idáig némán figyelte az eseményeket.

- És a kehely? Biztonságban van?

- Igen, sárkányokkal őriztetjük. Nem hinném, hogy létezik ember, aki akaratunk ellenére megszerezhetné, még a híres Harry Potter sem, aki, úgy hírlik, sikeresen felvette a versenyt egy magyar menydörgővel.
Harry Pitonra nézett, és próbálta leolvasni arcáról, hogy mire gondol, de mint mindig, most sem járt sikerrel. Mit tegyen most? Beszélni akart Hermionéval, aki otthon aggódhat értük, de legalább nem kell félvámpírként élnie.

Mit tehet ilyen helyzetben, és a vámpírok vajon mennyire hajlandóak együttműködni? Hol lehet a kehely nagyobb biztonságban: náluk, vagy mostani rejtekhelyén? Van-e esélye arra, hogy megnézhesse a vámpírkrónikát, hogy pontosan tisztában lehessen azzal, mire készül Voldemort?

Írok egy kritikát!

Következik: Varázspálcák