- Hermione, menj vissza a szállásunkra – szólalt meg Piton nyugodtnak szánt hangon. – Kérlek – tette hozzá, mikor látta, hogy tiltakozásra nyitja a száját.

A lány – talán azért, mert szépen kérték -, engedelmeskedett, így a három férfi magára maradt.

- Játszunk nyílt kártyákkal – ajánlotta Piton Eriqnek. – Amit látott, az nem az, aminek látszik.

Harry ugyan még nem mert mindent pontosan elmagyarázni, de védelmébe vette Pitont.

- Ő nem olyan halálfaló, mint akit megölt – magyarázta.

- Maga Perselus Piton? – kérdezte Eriq, elejét véve a további magyarázkodásnak.

- Igen, de honnan ismer? – lepődött meg őszintén Piton.

- Van egy közös ismerősünk.

- A francba, hogy nem jöttem rá hamarabb! – morgott a férfi. – Maga is közülük való, igaz? A Mester pedig, akit említett, nem más, mint Felippe Lugosshy, ha nem tévedek.

- Nem téved. A Mester nem egyszer említette már magát.

Harry csak kapkodta a fejét, neki ez a beszélgetés teljesen értelmetlen volt. Úgy döntött, elege van ebből, így kifakadt.

- Nekem is elmagyarázhatná már végre valaki, mi a fene van! – ordította a kis kiválasztott.

- Inkább megmutatom – mosolyodott rá Eriq, és egy pillanatra elfordult. Mikor visszanézett, írisze piros volt, míg pupillája hosszúkássá változott. Arcán nem volt változás, de ahogy elmosolyodott, kivillantak hegyes fogai. Előzékenyen felmutatta kezeit is, amelyen a körmei meghosszabbodtak, és fekete színt vettek fel.

Harrynek minden azonnal világossá vált. Eriq egy vámpír, a Mester pedig akkor az a férfi lehet, akit Piton ismerőseként emlegetett, és akivel az új pálcáját akarja elkészíttetni.

Minden egybevágott: Eriqkel mindig este és éjjel találkoztak, előző este nem kísérte át őket a folyón, és Hermione… most már értette, miért viselkedett olyan furcsán a lány. Új ismerősük vámpír vonzereje bájolta el, amit ők ketten Pitonnal nem vehettek észre, hisz férfiak.

A vámpír vérszomjasnak tűnt jóképű arcával és furcsa szemeivel, amelyek kontrasztot alkottak. Harry már sejtette, Avery arca miért járt olyan csúnyán a közelharc során – találkozott azokkal a körmökkel.

- Ha mindenki tud mindent, akkor megkérhetnénk, hogy vezessen el minket a Mesterhez? – érdeklődött Piton udvariasan.

- Maguk is azt a bizonyos kelyhet keresik, professzor úr? – szűkült össze számítóan Eriq szeme. – Mit akarnak a vámpírok vezérétől? Azt alig hiszem, hogy szívesen beszélgetnének a régi szép időkről!

- Szeretnék készíttetni vele egy új pálcát – mondott féligazságot Piton. – Milyen kehelyről beszél?

- Ne játssza meg magát! – fenyegetőzött csak félig játékosan a vámpír. – Mostanában mindenki a kelyhet akarja. Az elmúlt hónapban már húsz halálfaló tűnt el nyomtalanul a környéken – büszkélkedett. – Pálcát akar? – váltott aztán témát. – Akkor rossz hírem van, a Mester már nem foglalkozik pálcakészítéssel. Megunta, hogy ezer éve ugyanaz a hobbija, így az elmúlt kétszáz évben kinevelt egy utódot maga helyett. Az Aszkéta hasonlóan tehetséges, vele összehozhatom, ha gondolja.

- Köszönöm, lekötelezne, de én Felippével is szeretnék találkozni – akadékoskodott Piton.

Harry inkább nem szólt bele az alkuba, mert érezte, hogy ehhez volt tanára jobban ért, és Eriq is egyre kevésbé tetszett neki. Látszott rajta, hogy keresi a gyenge pontot rajtuk, szeretne alkut kötni velük, ingyen nem fog információkat adni. Nem kellett sokáig várakoznia, hamar kibújt a szög a zsákból.

- Elvezetem magukat a Mesterhez, ha cserébe megkapom Hermionét – közölte.

- Tessék?! – robbant ki Harryből a döbbenet első hullámában.

- Én még fiatal vámpír vagyok, alig száz éves. Szükségem van egy társra, aki utánam jön a ranglétrán – magyarázta. – Hermione nagyon tetszik nekem, és úgy tűnik, vevő a személyes varázsomra. Ha kiszívom a vérét, én erősebb leszek, ő pedig segít egy kicsit megújítani a klánunk már kissé belterjes vérvonalát. Ha nem kapom meg őt, nincs találkozó, ráadásul elújságolom mindenkinek, hogy új halálfaló ólálkodik a faluban. Van már néhány kiegyenesített kasza ilyen esetre - nevetett fel. – Az itt élők nagyon vérszomjasak, néha jobban szeretik a fizikai brutalitást, mint a varázspálcával végzett tiszta munkát. Mit gondolnak, egyedül intéztem el azt a húsz halálfalót? – vigyorgott, miközben a Hold fénye megcsillant a tűhegyes fogakon, mire Harry nyelt egy nagyot.

- És a többi vámpír? – húzta az időt a beszélgetéssel, mialatt igyekezett gondolkodni, mihez kezdjenek.

- Én járok be egyedül a faluba, a többiek egy ideje nem vegyülnek a halandókkal – magyarázott Eriq. – Pont ezért hiába gondolják, hogy engem megkerülve be tudnak jutni a Mesterhez, ez teljesen lehetetlen!

- Rendben, akkor a magáé a lány. Holnap este találkozunk, addig szervezze meg a találkozót! – bólintott semleges arccal Piton.

Harry azt hitte, rosszul hall. Megőrült a férfi? Kiszolgáltatná Hermionét egy találkozóért, aminek lehet, hogy semmi haszna sem lesz számukra, inkább csak veszéllyel járhat?

Amíg mindezt végiggondolta, arra is rádöbbent, hogy még Piton sem ilyen ostoba. Hisz Mardekáros! Lennie kell valamilyen tervének, ilyen üzletbe nem menne bele csak úgy.

Miután visszaértek a házikójukba, bebizonyosodott Harry igaza, hogy a férfi nem játszik Hermione életével, de amit hallott, attól teljesen megdöbbent.

- Nem mehet oda Hermione helyett – szűrte a fogai között Harry. – Majd én megyek.

- Potter, nem kell játszani a hőst, én megyek, mert én meg tudom védeni magam. Ti pedig beszéltek Felippe-vel.

- Álljon meg a menet – pattant fel Hermione a székről. – Az én bőrömről van szó, miért ne mehetnék én?!

Mire befejezte a mondatot, mindketten ránéztek, és a lány kiolvashatta a tekintetükből, hogy mélységesen le van sajnálva, de itt nem ő dönt.

- Én semmit sem tudok a vámpírokról, ahogy Hermione sem, mert különben már régen felismerte volna Eriqet – vetett egy újabb szúrós pillantást Harry Hermionéra, mire a lány teljesen elpirult. – A legjobb az lenne, ha én mennék Eriqhez, maguk meg a Mesterhez, meg ahhoz az Aszkétához, vagy kihez. És… - emelte fel a hangját, hogy senki se szólalhasson meg -, ha fizikailag nem is, de mágiával meg tudom védeni magam. Szükségünk van a serlegre, magának pálcára, és ha nekem hozza létre Aszkéta a pálcát, akkor semmire se megy majd vele.

- Ebben igaza van – sóhajtott Hermione.

- Nem óhajtom kockára tenni egyikőtök életét sem – morogta Piton, de Harry látta, hogy meggyőzte a férfit.

- Túlságosan hamar beleegyezett, nem volt ideje átgondolni mindent – mosolygott a fiú elnézően a férfira.

- A pálcára nem gondoltam, csak a kehelyre.

- Pedig, ha valakire, magára nem jellemző, hogy ne lenne körültekintő – mondta Hermione szemrehányóan.

- Ember vagyok, tévedhetek – morogta Piton kelletlenül.

- Inkább csak nincs hozzászokva, hogy nem egyedül van, és mások életéért is felelős, jól sejtem? – kérdezte Harry, de nagyon jól tudta a választ, így nem várta meg, hogy mit mond a férfi, felállt és töltött magának egy bögre gőzölgő teát, amit épp a beszélgetés elején kezdett el főzni. A konyhapultnak támaszkodott, és mielőtt újra megszólalt volna, belekortyolt a forró italba. – Elő kellene készíteni a százfűléfőzeteket. Egyáltalán van elég?

- Három adag van, mindegyik egy-egy órára elég.

- Kérdés, hogy egy óra elég lesz-e. De akkor magammal viszem mind a hármat, és majd iszok belőle, ha szükséges.

- És én? - hőbörgött Hermione.

- Te jobb, ha kimaradsz ebből – felelte Harry rezignáltan.

- Na azt már nem!

- Granger, bármennyire is fáj – ironizált -, Potternek igaza van. Jobb, ha ebből kimaradsz.

- Nem – csapott az asztalra a lány mérgesen. – Nem érdekel, mit gondoltok, nem díszpinty vagyok, akit védeni kell. Nem fogtok kihagyni semmiből, és ha esetleg megpróbáljátok, a porig átkozlak benneteket, érthető voltam?

- Hú, Hermione, meggyőző volt, de nem – nézett Harry a lányra ártatlan szemekkel. – Rád másként van szükségünk. Te leszel a külső szemlélő, aki időben közbelép, ha gond van.

Szinte hallani vélte, ahogy a dühös lány a fogát csikorgatja. Arca kipirosodott a dühtől, és Harry azon vette észre magát, hogy arra próbál választ találni, hogy mikor változott meg ennyire Hermione. Ezelőtt soha nem látta még dühösnek, vagy legalábbis nem ennyire, és ha az is volt, visszafogta magát, de sohasem fakadt ki. Maga elé meredve próbált rájönni a megoldásra, míg arra nem jutott, hogy talán Ron halála az egésznek a kulcsa, vagy Hermione is lélekhurcoló? Felkapta a fejét, és a lány szemébe nézett, de ugyanazok a melegbarna szemek néztek vissza rá, csak most telve volt dühvel és elkeseredettséggel. Harry akkor jött rá, hogy félti őt, talán Pitont is, és nem akarja elveszíteni.

Mélyet sóhajtott, és elhessegette az a bosszantó gondolatot, hogy ez az akció akár az életét is követelheti. Inkább azon kezdett el gondolkozni, hogy mennyire megváltozott ő is Ron halála óta. Talán ő is ugyanannyira más lett, mint amilyen előtte volt? Most, hogy így belegondolt, rá kellett jönnie, hogy Hermione az életében az egyetlen támaszpont, és ha ő nem lenne, már régen összeomlott volna, vagy ami még rosszabb, érdektelenné vált volna mindenki irányába. Ha nincs Hermione, és az átbeszélt éjszakák, vajon hol tartana most? Talán ott, hogy elbujdosna, és távolról végignézné, hogy teszi tönkre magát a varázslóvilág? Végignézné, hogy dönti romba Voldemort a világot? Talán végső elkeseredettségében, ő is a Nagyúr mellett kötött volna ki, mint halálfaló? Nem, ez a variáció kizárt, de az előbbiek bármelyike megeshetett volna vele.

Ahogy belegondolt, rájött, hogy most sem azért teszi, mert szent meggyőződése, hogy neki kell megmentenie a világot, inkább csak kötelességből, és azért, hogy végre túl legyen rajta, és nyugodt szívvel elmehessen valahová, miután vége ennek az őrületnek. Persze, csak ha túléli. Túl fogja élni? Lehet, hogy nem is kellene ilyen nagy dolgokban gondolkoznia, mert Voldemort még azelőtt megöli, hogy akár bármit is mondhatna.

De, ha egyszer túléli, talán túl fogja, mert túl akarja… tényleg túl akarja élni? Hermionén kívül már senki sincs, akiért érdemes lenne. A Weasley család kitagadta, Dumbledore halott, Ron halott, Dursleyék soha nem jelentettek neki semmit. Csak Hermione maradt neki, és, ha jobban belegondol, talán Piton.

Ráemelte tekintetét a másik kettőre, és nézte, ahogy Hermione kipirult arccal veszekszik Pitonnal, aki csak nyugodt hangon magyaráz neki.

Csak ők maradtak, akikről elmondhatja, hogy a pártján állnak. A férfit ugyan nem nevezhetné barátjának, de még ahhoz hasonlónak sem, inkább csak úgy gondolja, hogy társául szegődött a viharban, de amint a hurrikán lecsendesedik, soha többé nem látja.

Hiányozna neki? Nem, dehogyis, győzködte magát. Vagy mégis szüksége lenne rá? A gúnyolódására, az igazságtalanságára, vagy… be kell vallania, a bölcsességére és emberségére, amit soha nem látott, de tudta, hogy ott van benne. Néha előtör és megmutatkozik, és ilyenkor úgy érzi, mintha nem lenne egyedül ebben a nagy világban. Ebben az óriási viharban.

- Harry – szólította valaki távolról, és meglepetésére Piton volt az.

- Ö, igen? – lepődött meg, és hirtelen azt se tudta, hol van, és mit nyögjön ki. Körbenézett, és észrevette, hogy Hermione már nincs ott.

- Nagyon elmerengtél – felelte, szokatlanul nyugodt és kedves hangon.

- Én csak… - Nem tudta, mit mondhatna. Legkevésbé sem akarta bevallani, hogy miről gondolkozott, pláne nem neki, így gyorsan elterelte a szót. – Megint Harrynek szólított.

- Mert a Potterre nem figyeltél.

- Aha, értem – motyogta csalódottan. Igazából maga sem tudta, mit várt volna, de a válasz kiábrándította. Inkább belekortyolt kihűlő félben lévő teájába, hogy elrejtse letörtségét.

Úgy tűnt, Piton nem vette észre, vagy csak úgy tett, mint aki nem akarja tudomásul venni a hangnemet.

- Tudod akkor a dolgod – szólalt meg a férfi.

- Igazából nem figyeltem – suttogta Harry szemlesütve.

- Jellemző – gúnyolódott a férfi, visszatalálva régi önmagához, ami meglepte, hiszen nemrég még majdnem kedvesen szólt hozzá. Piton fél perc alatt felvázolta, mit kell tennie, és ő csendesen figyelt. Igyekezett megérteni minden részletét a dolognak, ami hellyel-közzel sikerült is.

- Mindent értesz? – kérdezte a férfi végül, mire Harry bólintott. Lenyelte teája maradékát, és távozott a konyhából.

Miután lezuhanyozott, bebújt ágyába, és igyekezett elaludni, de még órák múlva sem jött álom a szemére. Egyik oldalán Piton szuszogott ütemesen, másikon Hermione forgolódott, aki csendesen megszólalt.

- Mi a baj, Harry, nem tudsz aludni? – kérdezte suttogva.

Harry némi gondolkodás után válaszolt csak.

- Hiányzik Ron horkolása – felelte.

- Horkoljak neked, hogy el tudj aludni? – kérdezte Hermione, és Harry hallotta a hangján, hogy mosolyog, és szinte látta maga előtt a szomorú szemeket is, bármennyire is sötét volt. – Félsz a holnaptól? – komolyodott meg a hangja.

Harry nem válaszolt, percekig hallgatott.

- Minden naptól félek, mióta az eszemet tudom – mondta csendesen. Érezte, ahogy Hermione keze megszorítja az övét.

- Itt vagyok veled, ne félj. Megvédelek mindentől – bohóckodott a lány.

Összeszorult a szíve erre a pár szóra, számára a világot jelentette ez a két mondat. Közelebb kúszott a lányhoz, és átölelte.

- Köszönöm, Hermione, hogy mellettem vagy. Nem tudom, hol lennék most nélküled.

- Én sem tudom, hol lennék nélküled – felelte a lány csendesen.

Percekig ültek egymást ölelve, míg a fiú zakatoló szíve csendesedni nem kezdett. Elnyúltak az ágyon, és Harry egy kis idő múlva álomba szenderült.

Másnap Harry igyekezett elkerülni mindenkit, amennyire ez lehetséges volt abban a kis házban. Kiment a teraszra, és belevetette magát az ott álló igen elnyűtt, koszos hintaszékbe, és maga elé meredve gondolkozott mindenen és mindenkin, nem törődve a nagy, lagymatagon kavargó hópelyhekkel.

Lassan jött el az éjszaka, és a vihar egyre erősödött, a hópelyhek már nem lustán kergették egymást, hanem szünet nélkül hullottak, és testet öltöttek az orkánként fújó szélben. Harry arcába, illetve Hermione arcába húzta a csuklyáját, és próbált nőies léptekkel haladni, de egyrészt megakadályozta az őt folyton elfújni akaró szél, másrészt nem szokott hozzá, hogy egyenes háttal, egymás elé rakott lábakkal járjon. Egy ideig próbálkozott vele - igyekezve nem észrevenni Piton szúrós tekintetét -, de hamar feladta.

Alig láttak a hóeséstől, ami megkönnyítette az ő dolgukat is, mert így legalább addig nem lepleződnek le, amíg szabad ég alatt vannak. Ha már nem lesznek, bárkinek fel fog tűnni, hogy valami turpisság van a dologban, de Piton terve szerint nem kell sokáig kihúzniuk, amint találkoznak Felippével, ő segíteni fog nekik.

Amikor megérkeztek, Harry igyekezett a lehető legbájosabban Eriqre mosolyogni, aki elégedetten biccentett oda Pitonnak. Elindult előttük, vezetve őket. Legalább egy fél órát gyalogoltak a szakadó hóban, mire megérkeztek a megfelelő barlangbejárathoz, amiben Harry felismerte azt a kis barlangbemélyedést, amibe Hermione mászott be néhány napja. Majdnem megszólalt, hogy ő nem fog beférni, mikor rájött, hogy a lány testében van, tehát most ez nem lehet akadály. Éppen lépett a barlangszáj felé, amikor Eriq egy erélyes mozdulattal visszarántotta.

- Hermione, te maradsz, Piton barátunknak egyedül kell bemennie. Te velem jössz!

Harry rémülten nézett az előtte álló Eriqre, majd a mellette álló, feszültnek látszó férfira, aki halványan biccentett. Gyorsan rendezte vonásait, ami felesleges volt, hiszen alig látták egymást az arcukba hulló hótól. A vámpír megindult mellőle, így ő kénytelen-kelletlen követte, bár megfordult a fejében, hogy ellenkezik, de Piton egy pillantással kiverte a fejéből ilyesféle gondolatait. Némán követte Eriqet, holott sejtette, hogy a vesztébe sétál.

Néhány perces séta után megérkeztek egy újabb barlanghoz, amire Harry nem is emlékezett, pedig néhány napja itt is körülnéztek. Áttuszkolta magát a bejáraton, és érdekes dolog tárult a szeme elé: alig néhány lépés után egy szűkebb vájatban, egy óriási, bevésett csarnokszerűségbe érkeztek. A csarnokból minden irányba újabb járatok nyíltak, és a közepén egy asztalszerűség volt, aminél legalább harminc vámpír ült. Harry nagyot nyelt, és rájött, hogy Piton terve ebben a pillanatban foszlott szét, hiszen ő nemhogy elbírna velük, de még elmenekülni sem tud. Az összes vörös szem rá szegeződött, és hirtelen úgy érezte magát, mintha legalább harminc Voldemorttal nézne farkasszemet.

Hátrafordult, és kísérőjére nézett, aki fejével az asztal felé intett, ő pedig remegő léptekkel megindult a vámpírok felé, és harminc szempárral kísérve helyet foglalt az egyik széken.

- Eriq, te ezt komolyan gondoltad? – horkant fel az egyik tagbaszakadt, őszülő férfi.

- A legteljesebben – hajolt meg a kérdezett, miközben hátravetette havas csuklyáját. Harry követte példáját, bár igyekezett ezt a lehető legnőiesebben tenni.

- Hogy hívnak? – szólalt meg újra a fehéres hajú vámpír.

- Hermione Granger – felelte félénken, mire látta, hogy átsuhan a férfi arcán az értetlenség, majd a megvetés.

- Még csak nem is aranyvérű, Eriq, hogy hozhattad ide?!

- Tlemans, ne üvölts – morgott a mellette ülő, fekete hajú, bájos arcú vámpírnő –, zeng tőled a barlang!

Harry még mindig nem mert megszólalni, de sejtette, hogy ez a Tlemans nagyon is jól tudja, hogy kik aranyvérűek. Ez eddig jó jel, hátha nem fogják megharapni, ha az őszülő férfi nem ért velük egyet. Talán ő lenne az a híres Mester, akiről Piton és Eriq beszélt?

- Sajnálom Corina Úrnő – hajtott fejet Tlemans a bájos arcú nőnek, Harry legnagyobb meglepetésére.

- Állj fel, Hermione – fordult hozzá Corina, miközben kezével intett. Mikor ő még mindig meredten bámulta a szépséget, az hozzátette. – Kérlek.

Harry nagy nehezen felállt, ami ugyan eléggé esetlenre sikerült, de mindenki betudta annak, hogy fél tőlük.

- Szeretnél egyáltalán vámpír lenni? – kérdezte a nő, mélyen a szemébe nézve.

Elbűvölte a Corinából áradó szépség és báj, így nem is figyelt oda a szavaira, gondolkodás nélkül bólintott. Mellette Eriq szája gúnyos mosolyra húzódott. Corina felállt, és Harry szemeitől kísérve közelebb sétált hozzájuk.

- Vedd le a talárod – parancsolta, és ő megtette.

A nő közelebb lépett hozzá, és összeszűkült szemekkel nézett rá, majd orrcimpái mozogni kezdtek, miközben szagolgatni kezdte Harry nyakát és arcát. A vámpírnő szemében felismerés villant, és ő már tudta, hogy elveszett, ez a nő pontosan tudja, hogy ő nem Hermione Granger.

Corina lassan megkerülte, egy mozdulattal térdre kényszerítette, és ugyanazzal a lendülettel pofonvágta Eriqet, aki térdre esett, pont Harry mellett.

- Te merlinátkozta idióta – sziszegte. – Ez egy fiú! Százfűlé Főzetet ivott!

Az asztalnál ülők egy emberként felmordultak.

- Sajnálom, Úrnő, nem tudtam - hebegte a férfi reszketve.

- Szégyent hozol a vámpírvérre – kiabálta Tlemans az asztal másik oldaláról.

- Tlemans, ne üvölts már – nézett a férfira Corina. – Nos, fiatalember, két módja van, hogy megtudjuk, hogy ki vagy. – A nő ismét körbe sétálta Harryt, majd egy mozdulattal felhúzta a földről. – Vagy megvárjuk, míg elmúlik a főzet hatása...

- Vagy? – kérdezte Harry rosszat sejtve.

- Vagy megharaplak, és visszaváltozol. Ha nem tetszik, amit látok, meghalsz.

- Gondolom az szóba se jöhet, hogy megmondom – húzta el a száját, de már tudta, hogy mindegy, mit mond, bajban van, mert Corina a harapást részesíti előnyben.

- Miért hinnénk neked? – kérdezte a nő, miközben megnyalta az egyik hosszú szemfogát. Harry a veszély ellenére megbűvölve figyelte a mozdulatot.

- Jól sejtem, kevés az, ha a szavamat adom – nyögte ki végül.

- Jól sejted – felelte, miközben közelebb lépett hozzá.

Harry – kissé nehezen gondolkodva - felmérte az összes menekülési lehetőségét, de jól tudta, hogy a vámpírok erőfölényben vannak. Csapdában van, és a pálcája vajmi kevés segítség ennyijükkel szemben. Elöntötte a jeges rémület, miközben tett egy lépést hátrafelé.

- Ne félj, alig fog fájni – susogta a nő a fülébe, miután nekiszorult a barlang hideg falának.

Pálcája után kutatott, de sehol sem találta.

- Ne keresd a pálcát, nálam van – mutatta fel a nő minden reményét.

Nem leplezheti le magát, hogy tud pálca nélkül is varázsolni, de ha meg sem próbálja, megölik. Tenyerét a vámpírnő felé fordította, megfeszítette minden ujját, és egy lökő mozdulatot tett, miközben az Obstructóra gondolt.

Corina több métert repült, és az asztalon kötött ki, ami egy reccsenéssel megadta magát alatta, és összeroskadt. A nő felült a helyéről, és egy mozdulattal letörölte a homlokából kicsorduló vért.

- Ezt meg hogy…? – bámult Harry kezére, ami még mindig tükrözte az előző mozdulatot: feltartva állt a levegőben, kifeszített tenyérrel. Corina Eriqre és egy szőke vámpírra nézett. – Fogjátok le, hogy megharaphassam.

Eriq és a szőke egy futó pillantást váltottak, majd bizonytalan léptekkel elindultak felé. Harry nem látott más megoldást, mint a kombinált varázslatokat, de tudta, hogy az pálca nélkül nem megy. A szőke vámpír tűnt nagyobb ellenfélnek, így felé irányította ujjait, és az hasonló ívben repült el, mint nem sokkal előtte Corina.

Eriqre már nem volt ideje, mert a férfi már mellette volt, és mindkét kezét lefogta. Egy másodperc múlva megjelent egy újabb vámpír, és a jobb kezét csuklóból begörbítette, hogy ne tudjon varázsolni. Harry hallotta a csont roppanását, de nem üvöltött fel, igyekezve megtartani a maradék méltóságát – az utóbbi időben úgyis hozzászokott a csonttörésekhez.

Corina már előtte állt, amikor megszólalt.

- Meg fogja bánni – nézett mélyen a nő szemébe.

- Meglátjuk – vigyorgott kéjesen, és közel hajolt Harry nyakához.

Egyetlen szúró érzés, majd az egész vállát betöltő fájdalom követte a harapást. Agyában zúgni kezdett valami, szemei előtt szikrák pattogtak, és rövid időn belül lábait elhagyta minden erő. Lassan elsötétült előtte a világ, miközben elkezdett visszaváltozni. Még valahonnan messziről hallotta, ahogy a vámpírok felhördülnek.

Írok egy kritikát!

Következik: Vámpír kódex