Másnap reggel Hermione kirángatta a fiúkat az ágyból, mondván, hogy hasukra süt a nap, ami még fel sem kelt.

- Ideje elkezdenünk keresni azt a bizonyos kelyhet, úgyhogy ki az ágyból lustaságok!

Harry tiltakozásul a fejére húzta a takarót, de Hermione helyből ráugrott a fiúra, aki - még mielőtt a lány megérkezhetett volna a fejére -, félregördült, aminek az lett az eredménye, hogy a földön landolt, néhány könnyebb sérüléssel.

- Engem meggyőztél – mondta Piton hirtelen a történtek után, majd felkelt ágyából, és kiment, mielőtt Hermione ugyanezt vele is megcsinálta volna. Menet közben méltóságteljesen kihúzta magát, mégis furcsa látvány volt a fiataloknak vastag, fekete hálóköntösében.

Harry - fájlalva néhány tagját – felállt, és használatba vette a konyhában porosodó kávéfőzőt. Illetve vette volna, de rá kellett jönnie, hogy nincs náluk se tea, se kávé, de még semmi ennivaló sem.

- Francba, Hermione, be kell vásárolnunk, mert semmi sincs ebben a házban! Még egy pókot sem láttam, amit megsüthetnénk reggelire – kiabált ki a konyhából.

- Jól van, nem kell ordítani – lépett mellé Hermione.

- Ja, bocs.

Néhány perccel később megjelent Piton is, immár fessen, felöltözve, kevésbé borostásan és gyűrötten.

- Szabad a fürdőszoba, már amennyire annak lehet nevezni – morogta. – Van kávé?

- Van –vágta rá Harry. – A boltban, amibe mindjárt menni fogunk.

Piton a szemét forgatta, de nem tett különösebb megjegyzést.

- Hol kezdjük tehát? – kérdezte a kehelyre célozva.

- Először is bevásárolunk mindent, mert tényleg kong ez a ház az ürességtől. Utána veszünk magának egy pálcát is.

- Azt majd én elintézem később. Kibírom nélküle egy ideig.

Mindkét fiatal várakozóan nézett rá.

- Van a környéken egy ismerősöm, aki talán tud olyan pálcát készíteni nekem, ami jobb, mint amilyen a régi volt.

- Van itt magának egy ismerőse – ismételte Harry szájbarágósan. – De olyan régen járt itt, hogy a helyre sem emlékszik. Érdekes fordulat, nemde bár? – nézett Hermionéra idétlen vigyorral.

- Tényleg nem emlékszem – tárta szét a kezét a férfi -, de ettől még lehet itt ismerősöm, nem?

- Mitől olyan különleges ez az ember, hogy pont tőle kelljen pálcát venni? – kérdezte Hermione gyanakodva.

- Attól, hogy vámpír. Most elégedett vagy? – nézett rá Piton lekezelően.

- Mitől jobb egy vámpír-féle pálca, mint egy nem vámpír-féle? – érdeklődött Harry, aki csak annyira értett a pálcákhoz, amennyit Ollivander mesélt neki még elsős korában.

- Fogalmam sincs – válaszolt Hermione őszintén.

- Attól – kezdte Piton -, hogy ő nemcsak egyszerű vámpír, hanem egy eléggé nagy varázserővel rendelkező egyed. Mondhatni egy vezérféle. Az ő hajszálával készült pálca jóval erősebb, mint egy átlagos varázspálca. Persze szeszélyesebb is, de vállalom a kockázatot.

- Ezt honnan tudja?

- Fogtam már a kezemben ilyen pálcát, és még a rezgése is más, ráadásul tényleg sokkal erősebb, hatásosabb.

- Értem – felelte Harry. – Különben nem is olyan meglepő, hogy van vámpír ismerőse. Egyesek szerint maga is az – vigyorodott el.

- Egyesek szerint? – ráncolta össze várakozóan a szemöldökét Piton, miközben tekintete ide-oda ugrált a két fiatal között.

- Hát… volt ilyen pletyka még a Roxfortban – magyarázta Harry. – De mi sohasem hittük el – fűzte hozzá bátorítóan.

- Rosszul tettétek – vicsorgott rájuk a férfi, és a Drakula filmekre oly jellemző módon meglebegtette talárját. A döbbent tekinteteket látva halvány mosoly futott át az arcán, majd folytatta: - Na, ennyit a humorérzékemről. Megyünk bevásárolni?

Harryék bólintottak, és hármasban, néma csendben elsétáltak a negyedórányi messzeségben levő boltba.

Annyi mindent vásároltak, hogy az eladó felajánlotta a házhoz szállítást, így a bolt után lehetőségük volt körülnézni egy kicsit a környéken. Megtalálták a település könyvtárát, ami a lakosság számához mérve óriásinak tűnt.

- A könyvnyomda miatt gyűjtöttek össze itt ennyi könyvet – mondta el Hermione a tényeket. – Én azt tanácsolom, itt kezdjünk el először kutatni. Biztos van valamilyen archívumuk a helyi újságokból.

- Rendben – egyezett bele Piton. – Szerintem délelőttönként a könyvtárban kutassunk, délutánonként pedig járjuk be a környéket, nyomok után kutatva.

- És a szabadon élő sárkányok? – érdeklődött Harry óvatosan.

- Azoktól felesleges félnünk – vigyorgott rá gonoszul a férfi. – Hisz itt vagy velünk te, aki híres a magyar mennydörgő elleni sikeres akciójáról; ha könnyen legyőzöd a legvadabb sárkányt, a környékbeli zöldsárkányokkal sem lehet gondod!

Harry összerázkódott az emlékek hatására, de igyekezett magabiztos képet vágni.

- Tényleg, lehet, hogy errefelé él Norbert is – merengett el Hermione.

- Ki az a Norbert? – kérdezte Piton élesen.

Harryék elpirultak a kérdésre. Nem tudták, jó ötlet lenne-e, ha elmesélnék Hagriddal közös kalandjukat a férfinak.

- Egy norvég tarajossárkány – vallotta be Hermione röstelkedve.

- Akkor nem hinném, hogy pont Romániában találkozunk vele.

- Izé… de – nyögte Harry. – Mi legalábbis ide küldtük hat éve.

- Most már értelmesen is elmondhatnátok a történetet – vesztette el a türelmét Piton.

Hermione megadóan felsóhajtott, és elmesélte, hogyan tett szert Hagrid egy sárkánytojásra elsőéves korukban, és hogyan akarta felnevelni faházában.

- De hát a sárkánytenyésztést már az 1709-es Varázslókongresszuson törvényen kívül helyezték! – hűlt el Piton. – Kissé veszélyes a sárkánytartás.

- Így igaz. Ezért beszéltük rá Hagridot, hogy Charlie Weasley segítségével küldje el Norbertet Erdélybe, ahol szabadon felnőhet, kevésbé veszélyes körülmények között.

- Most már emlékszem. Draco egy hónapon keresztül rágta a fülemet, hogy ti hárman valami sárkányt tartotok az iskolában – komorult el. – Nem hittem neki.

Harrynek csak most jutott eszébe, hogy Piton mindig kedvelte Dracot. Vajon hogyan érinthette, hogy vérfarkasként végezte? Nem merte megkérdezni, így inkább azt tanácsolta, térjenek vissza a házba.

Mikor minden rendelésük megérkezett a boltból, elpakoltak, majd kései reggelit készítettek. Evés után elmentek a könyvtárba, hogy megkezdjék a kutatást.

Egy szigorú tekintetű, szoros kontyot viselő nő volt a könyvtáros, aki felettébb bizalmatlanul méregette őket, és aprólékosan kikérdezte hármójukat szándékaikról.

- Angliai bájital professzor vagyok egy egyetemen, ők pedig legtehetségesebb tanítványaim – magyarázta Piton. – Azért jöttünk ide, mert a környék híres a gyógynövényeiről. Kutatni szeretnénk, mert az a célunk, hogy kifejlesszünk hárman egy új bájitalt a sárkányok okozta égési sérülésekre. Ehhez szükségünk lenne arra, hogy a könyvtárban is utána olvassunk a témának – hazudott folyamatosan és meggyőzően.

A nő végül biccentett, és engedélyt adott nekik a belépésre.

Délutánig fel sem emelték a fejüket a lapok közül, és akkor is csak azért hagyták abba, mert halálosan megéheztek.

Egy gyors ebéd után megmászták a legközelebbi hegyet, amelyre egy állatok által kitaposott csapás vezetett fel. A csúcsról lélegzetelállító kilátás tárult a szemük elé, de ez volt minden, aminek örülhettek. Nem találtak semmilyen utalást valamilyen régi romra, vagy erődítményre, ahol kutathattak volna a kehely után.

- Ennyi hegy között biztos van valahol egy barlang, vagy vájat, ahová Voldemort elrejthette a kelyhet – morgolódott Harry. – De az a kérdés, hogy hogyan bukkanunk a nyomára!

- Például ha a szemedet is használnád néha, nem csak a szádat – ironizált Piton, és egy sötét lyukra mutatott nem messze attól a ponttól, ahol álltak.

Közelebb sétáltak a réshez, de az ettől sem lett jóval nagyobb. A barlang szája feketén tátongott, de sem Piton, sem Harry nem volt elég kicsi ahhoz, hogy be tudjanak bújni.

- Majd én – próbálta meg Hermione a behatolást. Piton megragadta a karját, úgy támogatta, hogy el ne essen, ha odabent rossz helyre lépne. – Érzem a talajt, beljebb óvakodom – nézett vissza a lány, és miután a férfi elengedte, eltűnt a feketeségben. – Lumos! – kiáltotta, majd percekig csak neszezés hallatszott ki.

- Jól vagy? – unta meg a várakozást Harry.

- Igen, de azt hiszem, nem ezt a helyet keressük. Valaki lakhat idebent, mert egy sarokban tűzrakás nyomát találtam, meg van itt pár ruha és egy takaró – kiáltotta ki a lány, de nehezen értették szavait, mert hangja visszhangzott a zárt térben. – Kimegyek, nincs folytatása a barlangnak befelé.

Hermione egy-két horzsolás árán kimászott, majd pihegve leült a földre.

- Nagyon kevés levegő volt ott bent. Bárki is lakhat ott, nincsenek nagy igényei – mondta.

Miután visszatértek a faluba, lassan besötétedett. Úgy döntöttek, ismét a kocsmában vacsoráznak, hátha ilyen módon találkoznak valakivel, aki a segítségükre lehet.

Nagyban vacsoráztak, amikor megismétlődött az előző napi jelenet. Nyílt a kocsma ajtaja, és belépett a jóképű, barna hajú Eriq, aki újra egy korsó sört rendelt. Amikor észrevette Hermionét, melegen rámosolygott, majd újra italt küldetett neki. Cserébe a lány enyhén fátyolos szemekkel mosolygott rá, nem is figyelve két társára.

- Mi lenne, ha nem flörtölnél egy idegennel, Hermione? – kérdezte Piton halkan suttogva. – Ne felejtsd el, hogy a környéken rengeteg halálfaló lehet, akik mind a kelyhet keresik velünk együtt! – folytatta vádlón. – Így is veszélybe kerülhetünk, ha felismerik Pottert, nem kéne a szükségesnél jobban felhívni magunkra a figyelmet!

- Én nem flörtölök – sértődött meg a lány. – Kedveskedett nekem egy itallal, én pedig rámosolyogtam. Ennyi, semmi több! – durcáskodott.

Harry rosszkedvűen hallgatta a párbeszédet. Ő maga is meglepődött a lány tekintetén. Ilyen hamar elfelejtette volna Ront? Az egy dolog, hogy még szóba sem elegyedett a férfival, de előre sejtette, ha így megy tovább, előbb-utóbb az a fázis is elkövetkezik, és már előre félt tőle.

- Szerintem nem árt, ha barátkozunk egy kicsit a helyiekkel – mondta éppen a lány. – Lehet, hogy pont ő tudna értékes információkkal szolgálni nekünk a kehelyről, de meg sem kérdezhetem, mert azonnal félreértenétek! – dohogott.

- Jól van, nyugi! – elégelte meg Harry a vitát. – Senki sem gyanúsított meg semmivel, oké? Fáradtak vagyunk és ingerültek, inkább menjünk vissza a házba – ajánlotta.

Két társa bólintott, és elhagyták a kocsmát. Eriq utánuk fordult, és kecsesen egy csókot dobott az elpiruló lány után. Piton dühösen felmordult, majd gyors léptekkel kilépett az épületből.

A kissé fagyos hangulat másnap reggelre is megmaradt, így csendesen megreggeliztek, majd a könyvtárba mentek. Délután újabb túrára indultak, de most semmit sem találtak.

Este Harry már meg sem lepődött, amikor Eriq belépett a kocsmába. Pedig mindent elkövetett, hogy ne fussanak össze vele: tanácsára aznap egy órával később mentek vacsorázni, de taktikája nem vált be.

Hermione zavartan elpirult a férfi figyelő tekintete alatt, majd ijedten Harryhoz fordult.

- Te jó ég! Nézd, ide fog jönni! Most mit csináljak? – kérdezte zavartan.

Igaza volt, mert a barna hajú férfi söröskorsóját a kezébe fogva az asztalukhoz lépett.

- Jó estét, Eriq Ellen vagyok. Nem lenne baj, ha csatlakoznék önökhöz pár pillanatra? – kérdezte udvariasan.

Harry látta, hogy Piton nem éppen kedves válaszra készül, így gyorsan megelőzte.

- Foglaljon helyet – felelte, és a Hermionétől legtávolabb eső székre mutatott.

Eriq bólintott, majd leült. A fülledt helyiségben csak egy vékony inget viselt, és annak is fel volt tűrve az ujja, így kivillant jeltelen bal alkarja. Harry örült, hogy legalább nem halálfaló a férfi, de ennek ellenére nem tartotta túl szimpatikusnak.

- Önök voltak kirándulni tegnap délután fenn a hegyen, ugye? – kérdezte Hermione hódolója. Harry válaszul biccentett, mire a férfi folytatta. – Előfordulhat, hogy esetleg benéztek az Aszkéta barlangjába is? – érdeklődött tovább. Az asztalra könyökölt, és mélyen Hermione szemébe nézett.

- Igen, voltam egy barlangban – válaszolta a lány. – Nem tudom, hogy annak a bizonyos Aszkétának a barlangja lehetett-e… Egy keskeny bejáraton át jutottam be, és bent csak egy takarót, egy tűzrakást és néhány ruhát láttam, de nem nyúltam semmihez – fűzte hozzá gyorsan. – Csak kíváncsi voltam, mi lehet odabent – magyarázkodott.

- Semmi baj, csak észrevette, hogy volt valaki a barlangjában, és megijedt, hogy miért. A környéken mindenki ismeri, és senki sem háborgatja magányát. Megnyugtattam, hogy megérdeklődöm, ki kereste fel.

- Akkor megmondhatja neki, hogy nem áll szándékunkban többet megzavarni hajlékát – zárta rövidre a beszélgetést Piton. – Csak kíváncsiak voltunk, Hermione azért mászott be.

- Hermione? Nagyon bájos név – mosolygott ismét a lányra Eriq. – Köszönöm Aszkéta nevében is. Nem sok mindenkivel tartja a kapcsolatot idelentről, de én a kevés kiválasztottak egyike vagyok – nevetett.

Harry a kiválasztott szóra olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna, és lerítt testtartásáról, hogy milyen jó dolog kiválasztottnak lenni.

- Megkérdezhetem, hogy milyen ügyben járnak a faluban? – kérdezte Eriq idétlen vigyorral a képén, amit Harry legszívesebben letörölt volna onnan.

Hermione meg sem várta, hogy elgondolkodhassanak a kérdésen, már mondta is a betanult szöveget a tanár-diák kapcsolatról.

- Értem – bólogatott Eriq, továbbra is azzal az önelégült vigyorral. – Remélem jól érzik majd magukat itt, és hasznukra lesznek az itt szerzett tapasztalatok.

- Minden bizonnyal – felelt Harry mézesmázos hangon, mikor meglátta, hogy Piton szeme szikrákat szór. – És Önről megtudhatunk valamit? Egy ilyen fess fiatalember – nyomta meg gúnyosan a szavakat -, mint maga, mit keres egy ilyen lerobbant faluban?

- Ide köt a családom, a múltam, a származásom, mindenem.

- Értem – bólintott Harry.

A fogadó ajtaja nyikorogva kinyílt, és belépett rajta néhány ember, akiben a fiú rögtön felismerte Averyt, a Lestrange testvéreket és Rosiert.

- Fáradtak vagyunk, mennünk kell – nyögte a fiú Eriqnek, aki szintén a belépőket szemlélte.

Szerencsére a legtávolabbi sarokban ültek, és a jótékony homály eltakarta őket.

- Én még befejezem a vacsorámat – mondta Piton nyomatékosan, amiből Harry megértette, hogy jobb, ha nyugton marad.

A négy halálfaló fennhangon beszélgetett a csapossal, aki ugyanahhoz az emberhez küldte, mint őket, amikor ideérkeztek. Hangos vitába keveredtek, aminek az lett a vége, hogy Rosier megragadta a fogadós ingét, és majdnem áthúzta a pulton, úgy sziszegett az arcába.

Eriq felugrott a helyéről, de Piton és Harry egyetlen mozdulattal visszarántotta.

- Maradjon veszteg – suttogta neki Hermione.

- Ismerik őket? – nézett rájuk átható tekintettel.

- Nem – vágta rá Harry. – Csak nem hiányzik, hogy bajba keveredjünk. Nem biztos, hogy meg tudnánk védeni magunkat, mert sötét varázslóknak tűnnek, ha csak nem még rosszabbak.

- Halálfalók? – kérdezte Eriq gyanakvóan.

- Ki más hord ilyen undorító csuklyát? De mit keresnek itt? És egyébként is, itt honnan tudnak a halálfalókról? – terelte a szót.

- Ide is eljutnak a hírek, és erre is előfordulnak néha furcsa gyilkosságok – legyintett Eriq, majd végignézték, ahogy kivonulnak a rendbontók.

A halálfalók után tíz perccel ők is távoztak új ismerősük társaságában, aki a faluról mesélt néhány hasznos tudnivalót. A férfi elkísérte őket egy darabig, de a rozoga fahíd előtt visszafordult, és elköszönt.

- Látjátok, nem is olyan szörnyű alak – mondta azonnal Hermione, mikor hármasban maradtak. – Egész sok dolgot mesélt nekünk, és segítőkésznek tűnik!

- Akkor se tetszik nekem! Olyan nyálas a képe – mordult fel Harry. – Eddig nem tett semmi gyanúsat, de azért ne bízzunk meg benne!

- Egyetértek – bólintott Piton.

- Ebben bezzeg egyetértetek! – fakadt ki a lány. – Jellemző! De mindegy, menjünk aludni, holnap óvatosabbnak kell lennünk a halálfalók miatt. Nem szeretnék véletlenül összefutni velük!

Másnap reggeli után nem siettek azonnal a könyvtárba, hanem kiderítették, hol találtak maguknak szállást a halálfalók. Remélték, hogy még egy ideig nem tudják meg, hogy rajtuk kívül más idegenek is érkeztek a faluba, és nem foglalkoznak sokat a rejtőzködéssel, inkább a rémületkeltés fegyverét használják.

A halálfalók háza kétutcányira állt a sajátjuktól, és el kellett ismerniük, hogy ők jobban érthettek az alkudozáshoz, mert sokkal lakhatóbb bérházat sikerült kierőszakolniuk az öregből.

- Kétlem, hogy a vénember pénzt fogadott volna el tőlük – suttogta Hermione, miközben egy közeli ház mellől figyelték Averyt. – Szerintem örült, hogy élve megúszta az alkudozást!

Az volt a tervük, hogy kifigyelik a halálfalókat, merre indulnak kutatni, de alig egy órán át követték őket, és már világossá is vált számukra, hogy ugyanannyira fogalmuk sincs a kehely rejtekhelyéről, mint nekik. Látszólag céltalanul kutakodtak, és több falubelit megszorongattak egy kis „kérdezősködésre”.

Este a házukban üldögéltek a konyhában, és arról beszélgettek, min kéne változtatniuk az új helyzet miatt.

- Mivel mindenki ilyen alakban látott a faluban, már felesleges felvennem Longbottom alakját, csak nagyobb feltűnést keltenék – mondta Piton. – Ha nem vigyázunk, és meglát valamelyik halálfaló, oda az alibim a Sötét Nagyúr előtt.

- És ha csak egy kicsit változtatnánk meg? – fogalmazott nagyon óvatosan Hermione. – Például levágnánk rövidre a haját, és… és esetleg felvenne egy másik színű talárt… Ez a helyieknek nem lenne óriási váltás, de azoknak, akik ismerik, az lenne!

Harry kárörvendően bólogatott, és csak akkor igyekezett sajnálkozó arcot vágni, amikor Piton szigorúan rámeredt.

- Ezt te viccesnek találod? – szegezte neki a férfi a kérdést, mire Harry, nem tehetett róla, de felnevetett.

- Igen. Bocsánat – mentegetőzött azonnal. – De ez nem olyan nagy ügy. A haját később egy pillanat alatt vissza tudja növeszteni.

- Most halt meg a feleségem, Potter – jött a felelet, vészjósló tekintettel párosítva.

- Sajnálom – komolyodott meg a fiú. – De a gyász belül van, nem a ruhánkon. Azért, mert felvesz egy zöld talárt, még nem gyászolja kevésbé a feleségét. A fekete ruha csak egy gesztus a külvilág felé.

A tanár gondolkodott egy pillanatig, majd bólintott.

- Granger, megkérhetnélek, hogy alakítsd át a taláromat valamilyen normális, hordható színre? – fordult a lányhoz.

Hermione nem húzta ki a gyufát, és egy igen szolid árnyalatú zöldet varázsolt – pont olyat, amelyet Rara hordott a medálbeli fotóján.

- Ma nem megyünk vacsorázni? – kérdezte tíz perc múlva, amikor Pitonnak már a haja is rövid volt.

- Éhes vagy, vagy a lovagoddal szeretnél találkozni? – kérdezte mogorva hangon az idősebb férfi. Nem volt kibékülve a kialakított változásokkal, pedig a fiatalok mindent elkövettek, hogy könnyen viselhesse. A lány megdicsérte a nyakát – azaz közölte, hogy „jé, magának az is van?” -, míg Harry szolidaritásból szintén színes talárt vett fel.

- Éhes vagyok – pirult el a lány.

- Akkor menjünk!

Késő volt már, hogy útnak indultak, így a kocsmában alig akadt néhány vendég. Vacsorával még kiszolgálták őket, de a tudtukra adták, jó volna, ha igyekeznének az elfogyasztásával, mert lassan zárni szeretnének. Eriq sem volt sehol, így hamar magukba lapátolták az ételt, és már indultak is.

A kocsma előtt az utolsó pillanatban tudtak behúzódni egy kiszögellés takarásába, amikor meghallották a hangos veszekedés hangjait. Az egyik halálfaló, Avery vitázott újdonsült ismerősükkel.

Hermione kirántotta a pálcáját, hogy a férfi segítségére siessen, de Piton visszahúzta.

- Hallgassuk ki őket – parancsolta, és a lány bosszúsan engedelmeskedett, bár pálcáját nem rakta el.

- Hol van a kehely? – sziszegte Avery közvetlen közelről Eriq arcába, akit a gallérjánál fogva szorongatott.

- Miféle kehelyről beszél? – kérdezte a férfi könnyednek szánt hangon, de rosszul állt neki a hazudás.

- Tudod te nagyon jól, miről beszélek! Vigyél a vezéretek elé, vagy megöllek!

Eriq egy pillanat alatt változott meg. Lerakta a megfélemlített fiatal férfi maszkját, és egy mozdulattal lesöpörte magáról a halálfaló kezét. Avery a földre zuhant, Eriq pedig egész közel hajolt hozzá, és úgy kezdett beszélni.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el – mondta, és hangja most erősen, határozottan csengett. Felsőbbrendűnek, parancsoláshoz szokottnak tűnt, még Harry is úgy érezte, hogy a hatása alá került, és lélegzetvisszafojtva várta, mit fog mondani. – Menj vissza a társaidhoz, és tűnjetek el a falunkból addig, amíg szépen beszélek. Mert ha nem, nemcsak az én haragomat vonjátok magatokra, hanem a társaimét is, és higgyétek el, akkor itt vér fog folyni! Vér, méghozzá nagyon sok vér! – Harry nem hitt a szemének, de messziről úgy tűnt, Eriq élvezkedve megnyalja a szája szélét beszéd közben, és egyre fenyegetőbben tornyosul a földön kuporgó Avery fölé. – Sokan vagyunk, nagyon sokan, és én egy kis senki vagyok a legtöbb társamhoz képest! Ha pedig a Mesterünk is tudomást szerez rólatok, élve felfal benneteket vacsorára! – kacagott fel Eriq hátborzongatóan. – Szóval, hogy döntesz? Maradtok, és harcoltok, vagy eltűntök Erdélyből?

Averyt kemény fából faraghatták, mert kitépte magát a férfi hatása alól, és hirtelen támadott. Mugli módon elkaszálta a fenyegetőző lábát, majd pálcáját is ráfogta. Eriq dühösen hörögve rávetette magát, így nehéz volt messziről követni, mi is történik. Már Piton se tiltakozott, mikor két – pálcával rendelkező – társa odarohant segíteni Eriqnek.

Averyt együttesen letaglózta Harry és Hermione egy-egy átka, és pár perc múlva arcán csúnya karmolásnyomok díszelegtek. Mindkét szemét is elvesztette valahogy az Eriqkel folytatott közelharcban, és Harry már csak annyit fogott fel, hogy a férfi természetellenes pózban fekszik a hóban. Halálát a nyakcsigolyájának eltörése okozhatta.

A napnak még mindig nem volt vége, és a balszerencse végigkísérte Piton aznapi tevékenységét. Nem elég, hogy időlegesen megvált gyerekkorától hosszú hajától, feketén kívüli színt vett fel, félnie kellett a lelepleződéstől, de még Eriq is olyat látott, amit nem kellett volna. Éppen Avery holttestének átkutatását végezte, amikor talárja ujja szerencsétlen módon felcsúszott, és Eriq vethetett egy pillantást halálfalójelére. A férfi szemében felismerés csillant, így nem reménykedhettek abban, hogy nem vette észre. Egyedül Hermione maradt ki gyanútlanul a rövid jelenetből.

Írok egy kritikát!

Következik: A túsz