Harry fél órát töltött egyedül a szobában, és amikor úgy érezte, készen áll bármire, ami mélg ezen a napon érheti, visszament a nappaliba.

Meglepetésére Hermione és Piton egymással szemben üldögéltek egy asztalnál, és elmélyülten beszéltek valamiről.

- Zavarok? – köszörülte meg óvatosan a torkát.

- Igen – mondta Piton, de most látszott rajta, hogy csak megszokásból kötözködik.

- Nem, dehogy Harry! – mosolygott rá Hermione. – Gyere, ülj le, neked is közöd van ahhoz, amiről szó van – nézett megrovóan a férfira, aki erre szintén biccentett, hogy leülhet.

- Holnap kirándulni megyünk – közölte Piton, majd, mivel nem mondott mást, a lány átvette tőle a szót.

- Miután meséltél a látomásodról, aggódni kezdtem a szüleim miatt – vallotta be. – Hónapok óta nem találkoztunk, és ha Ron családjával próbálnak meg minket sakkban tartani, akkor könnyen elővehetik őket is!

- De azt mondtad, biztonságba helyezted a szüleidet! – lepődött meg Harry.

- Persze, utána olvastam a témának, és a tőlem telhető legjobb védővarázslatokat helyeztem a házra, ahová nyár elején költöztek. Mugli módszerekkel is igyekeztem a lehető legjobban elrejteni őket, de ha Voldemort akar valamit, a legjobbakat fogja bevetni a megtalálásuk érdekében. Ennyire azért nem bízom a saját képességeimben! És ha már itt van Piton professzor, aki nálam nagyobb tapasztalattal rendelkezik a sötét varázslatok és kivédésük terén, megkértem, hogy segítsen a szüleimet jobban elrejteni, és ő volt olyan kedves, hogy igent mondott – magyarázta Hermione.

Pitonnak az arcára volt írva, milyen szívesen egyezett bele, de a kedves szó elhangzásakor szinte az asztalon koppant az álla. Harry magában vigyorgott, mikor ezt észrevette. Valószínűleg nem sok olyan alkalom lehetett eddig a férfi életében, amikor a kedves szó és a neve egy mondatban szerepelt.

- Nagyon megtisztelő, Miss Granger, hogy ennyire megbízik bennem– sóhajtotta végül. – Én az ön helyében nem árultam volna el egy halálfalónak a szüleim lakhelyét.

Hermione elpirult, de felszegte a fejét, úgy válaszolt.

- Bízom önben, és remélem, nem fog csalódást okozni. És köszönöm szépen, hogy hajlandó eljönni a szüleimhez, akik muglik, úgyhogy remélem ez nem jelent gondot.

- Az én apám is mugli volt – felelte Piton, majd magukra hagyta a fiatalokat, és a bájitallaborjába sietett.

- Ezt nem úgy mondta, mint aki büszke rá – mondta Hermione zavartan.

- Nem hinném, hogy az a baja az apjával, hogy mugli - nyugtatgatta Harry a lányt. – Inkább az, ahogy viselkedhetett vele meg az anyjával.

- Harry, te tudsz valamit, amit én nem? – lepődött meg a boszorkány.

- Nem – hazudta a fiú. – Csak könnyen el tudom képzelni, hogy egy vegyes házasságban lehetnek gondok a származással kapcsolatos kérdésekben – improvizált gyorsan valamit, mert nem akarta elmesélni azt a jelenetet, amit régen Piton emlékeiben látott.

- Értem – bólintott Hermione, de látszott rajta, hogy nem hisz a fiúnak, csupán van annyi esze, hogy ne faggatózzon. – Azt hiszem, felmegyek, és összecsomagolok. Piton azt ajánlotta, az út egy részét mugli módon tegyük meg, mert veszélyes lenne egyenesen a szüleimhez hoppanálni, ráadásul ti nem is tudjátok az úti célt. Így legalább három napig elleszünk. Aztán arra gondoltam, hogy készítek a családomnak is valamilyen riasztó érmét, amit varázserő nélkül is aktiválhatnak, ha bajba kerülnek. Ez kiteszi a mai napomat – mosolyodott el, majd ő is magára hagyta Harryt.

Harry a napot egyedül, gyakorlással töltötte. Hermionét nem akarta zavarni a szobájukban, így a nappaliban maradt. Olyannyira elmerült az összpontosításban, hogy észre se vette, mikor lépett be Piton a helyiségbe.

- Ha négy varázsige kombinációját akarod alkalmazni, akkor rosszul próbálod – szólalt meg.

Harry dühösen felmordult, de aztán mégis viszonylag nyugodt hangon kérdezte meg.

- Akkor maga szerint hogyan csináljam?

- Állj ide mellém, és megmutatom – ajánlotta a férfi.

A pálcamozdulatok, amiket tett, sokkal kifinomultabbak voltak, mint amit Sötét Varázslatok Kivédése órán látott tőle. A férfi észrevehette meglepetését, mert magyarázni kezdett.

- Amit az iskolában tanítanak, annak a fele szemfényvesztés: felesleges mozdulatok, felesleges varázsigék. Csak arra jók, hogy a kis pisisek is érezzenek egy kis sikerélményt, had higgyék azt, hogy ők is értenek a varázslatokhoz. Ha elsőben minden igét nonverbálisan kezdenének el tanítani, lassabban érnének el sikereket, mégsem kéne mindent kétszer megtanítani a diákoknak. Elég lenne azokat kiválogatni, akiknek semmiképpen nem megy nonverbálisan, és azokat külön tanítani a verbális igékre.

- Most pont fordítva megy – állapította meg Harry. – Csak azok állnak neki a nonverbális varázslásnak, akiknek megfelelő az RBF osztályzata.

- Pontosan. És lehet, hogy valaki nagyon ügyes a verbális igékhez, a nonverbálishoz mégsem ért majd egy cseppet sem, vagy fordítva – morogta Piton. – De térjünk vissza a varázsigék kombinálásához. Mi volt a legtöbb, amit kihoztál magadból? Látom, négy különböző igét szeretnél egyszerre alkalmazni. Ezek szerint hárommal boldogulsz?

- Nem minden esetben, de igen – büszkélkedett Harry.

Piton csak megvetően elhúzta a száját, és legyintett.

- Ha csak beszélünk róla, akkor én itt felesleges vagyok. Mi lenne, ha gyakorolnánk is? – kötözködött.

- Akkor álljunk neki – lelkesedett fel Harry. – Mutassa, mit tegyek!

Az órák repültek, és csak akkor hagyták abba a gyakorlást, amikor egy felettébb éhes lány mérte őket végig megrovóan.

- Reggelig gyakorlás lesz, semmi vacsora? Ha én nem főzök, akkor megáll az élet? – kérdezte, de Harryt nem tudta becsapni. Szemében büszkeség sugárzott: büszke volt arra, hogy két lakótársa félretette kiállhatatlan stílusát, és végre értelmes dolgokkal foglalkozott, ráadásul együtt.

Ha tudta volna, mi mindenben téved! Amíg ő a szobába bújva az érméivel kísérletezett, nem hallatszott fel hozzá az a rengeteg ordítás, sértegetés, acsarkodás, ami végigkísérte a gyakorlatokat.

Piton szidta Harryt, ahogy csak tudta, míg a fiú minden vádat megkontrázott, de közben nem hagyták abba a munkát, és meg kellett hagyni, nem volt eredménytelen közös ténykedésük. Harry nem csak tanult pár szép új szót az agykapacitása és az értelmi képessége jellemzéséhez, de a varázslatok kombinálásában is új távlatok nyíltak meg előtte. Annyit tanult egyszerre, mint régen egy nap alatt, amikor még heteken keresztül Hermione játszotta a kiképzőt bérelt lakásukban. És mindezt csak annak köszönhette, hogy már nem vette olyan komolyan tanára stílusát és a beszólásait.

Harry bűnbánóan elsietett vacsorát készíteni, és meglepődve vette észre, hogy keze remeg a sok megerőltető gyakorlat után. Most döbbent rá, mi hiányzott az elmúlt napokban. Piton feleségének halála óta alig gyakorolt, pedig ez volt az egyik legjobb módja annak, hogy újra rendesen talpra álljon, és teljes értékűen vegye fel a versenyt Voldemorttal.

Piton vacsoránál meglepő dolgot művelt.

- A mai nap után, miután most végre tisztában vagyok Potter képességeivel, meg kell, hogy dicsérjelek – fordult Hermionéhoz. – Szerintem a lehető legtöbbet kihoztad belőle, amikor tanítani kezdted abból a könyvből, amit a Fonó soron adtam. Egy évnyi Sötét Varázslatok Kivédése tanítása után nem gondoltam volna, hogy ennyire tanítható – fűzte hozzá.

- Hé, ez a valaki itt van! Nem kéne úgy beszélnie, mintha egy tárgy volnék! – sértődött meg Harry, pedig jól estek neki a férfi szavai.

Válaszul Piton gúnyosan felnevetett, majd felállt az asztaltól. Úgy tűnt, az ő hangulatának is jót tett a több órás gyakorlás és a megszokott veszekedés.

- Jó éjt. Reggel találkozunk, addig aludjatok is egy kicsit, mert fárasztó utunk lesz. Hozzatok sok meleg holmit, mert hideg van odakint! – mondta, majd elment a hálószobája felé, két döbbent griffendélest hagyva maga mögött.

A vonaton nyugalom volt, ebben a cudar időben nem sokan vállalkoztak utazásra, így a fülkében nem is volt rajtuk kívül senki más.

Hermione és Piton mugli sakkot játszott egymással, míg Harry csak bámulta a havas tájat az ablakon keresztül. Gondolatai elkalandoztak, most éppen egy másik vonatúton járt az esze, amit Godric’s Hollow felé tett meg Hermionéval és Ronnal. Akkor még hárman voltak, most pedig újra hárman vannak, de milyen más is ez a csapat! Piton és ő, amint együttműködnek – azaz igyekeznek nem többet vitatkozni, mint ami elviselhető - ezt sem gondolta volna még a nyáron.

Kívülállóként figyelve a játékot, Pitont is más szemmel tudta nézni. Hermionéval sem volt kedvesebb, mint vele, de most, hogy szavai nem a fiú irányába szóltak, jobban el tudott gondolkodni a belső mondanivalóján, ami átütött a gúnyon. Miközben kárörvendően nevetett és megjegyzéseket tett Hermione egy-egy nem a legjobban sikerült lépésére, észre kellett vennie, hogy ha furcsa módon is, de tanítja a lányt. De ami ennél is meglepőbb volt, az a szavak mögül néha felszínre bukkanó cinizmus, ami szinte már-már humor volt.

Mikor elnevette magát Piton egyik beszólásán, két döbbent szempár szegeződött rá.

- Bocs – mentegetőzött rögtön. – Csak elképzeltem, amit Piton mondott!

A férfi szeme megvillant, amikor Harry Pitonnak hívta, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult.

- Mit is?

- Hát azt, hogy ha Hermionénak ennél is gyengébb lenne a memóriája, akkor reggel a fejére húzta volna a… a fehérneműjét… nem máshová – vörösödött el, de azért nevetett.

- Nem éppen ezt mondtam – húzta ki magát hidegen Piton, de szája széle gyanúsan remegett.

- De az értelme ez volt – nevetett tovább Harry, mire Hermione is elmosolyodott, pedig ő volt a beszélgetés szenvedő alanya.

- Ha így tettem volna, bizonyára már szólt volna valamelyikőtök – nevette el magát.

- Ki tudja…? - válaszolta Harry.

A jókedvük csak lassan múlt el. A parti befejezése után nem kezdtek új játszmába, így csend telepedett a fülkére. Ahogy egyre sötétedett a délutáni égbolt, Piton kedve is annál gyászosabb lett. A fiatalok nem lepődtek meg ezen: a férfi hangulatváltásai teljesen természetesnek tűntek gyászában. Inkább azon csodálkoztak, hogy néha sikerült feledtetniük vele a szomorú gondolatokat.

Miután leszálltak a vonatról, egy szállodához siettek. Időközben nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és jéghideg szél süvített a házak között. Alig várták már, hogy fedél legyen a fejük felett.

- Két egybe nyíló szobát szeretnék kivenni – szólalt meg hivatalos hangon Piton, miután odaléptek a recepciós pulthoz.

- Milyen névre? – kérdezte egy hógolyónak öltözött termetes asszonyság.

- Én Steve Stevenson vagyok, ők pedig a gyermekeim, Ginewra és Ronald – mondta Piton kíméletlenül.

- Rendben, itt írja alá, kérem. Az önöké a hetvenes és a hetvenegyes szoba, a negyedik emeleten, jó éjszakát kívánok! – bájolgott a nő, majd átadott két kulcsot.

- Köszönjük ezt a felesleges kegyetlenséget – támadt rá Hermione a liftben, amikor végre hármasban maradtak.

- Mégis mi zavar? Az, hogy a gyerekeimnek mutattalak be benneteket? Jobb lett volna, ha a feleségemként mutogatlak, Potter meg a fogadott fiunk lenne? – gúnyolódott.

Hermione elpirult a gondolatra, de aztán dühösen kiosztotta a férfit.

- Tudja jól, hogy nem a családi állapot zavar minket, hanem az átmeneti nevünk! Milyen jogon nevezett el minket olyan emberekről, akik közül az egyik meghalt, míg a másik szóba sem áll velünk?

Piton nem válaszolt azonnal, mert az első emeleten megállt a lift, és újabb utasok léptek be melléjük. Mégis, látszott az arcán, hogy nem bánta meg tettét.

- Apuci, megígérted, hogy ma este még elmehetek moziba a lányokkal – kezdett el csicseregni bájos hangon Hermione, mogyoróbarna szemeit a kővé dermedt Pitonra szegezve. – Na, apuci, légyszi, légyszi…

Harry úgy érezte, csak azt kapja Piton, amit megérdemel, így a lány segítségére sietett.

- Én is elmegyek fater – közölte. – Randim van a csajommal. Te addig kötögess a szobában, ígérem reggelre visszaérek. Ne aggódj, még nem csinálok neked unokát, óvatos leszek! – fejezte be. – Ugye nem gond?

Pitonra már nem csak két szempár szegeződött várakozóan, hanem még plusz három - a többi utas a liftből.

- Menjetek csak – nyögte ki a halálra vált férfi végül. – De előtte beszédem lenne veletek a szobában - itt jelentőségteljes pillantást vetett a többi utasra –, négyszemközt.

- De bácsi, három embernek hat szeme van – szólt be egy pöttöm kislány az anyja szoknyája mellől.

- Már nem sokáig - vicsorgott rá Piton, egészen közel hajolva a rémült gyerekhez.

A liftajtó kinyílt, így az újdonsült család végre kiléphetett. A kislány bömbölve sírni kezdett, míg anyja a mellette álló nő felé fordulva megjegyezte:

- Az én férjem horgolni szokott. Ha tudná, milyen szép csipketerítőink vannak… - a mondat többi része elveszett Harryék számára, mert bekanyarodtak egy folyosóra.

- Ez mire volt jó? – állt meg paprikavörös fejjel Piton, a falnak szegezve „fogadott gyermekeit”.

- Szemet szemért – válaszolta Hermione.

- A bosszú csúnya dolog, de jót tesz az önbecsülésnek – fűzte hozzá Harry, majd félresöpörve Pitont továbbindult a folyosón.

A férfi egy pillanatig dermedten állt, majd a fiatalok nyomába szegődött.

- Azt azért elmondhatnátok, mit jelent kötni – szólt utánuk. – Bár muglik között voltam kisgyerek, erről a hobbiról sohasem hallottam.

- Jobb is nekünk – motyogta maga elé Harry.

Miután az éjszakát nyugodtan átvészelték, reggeli után elindultak, hogy megtegyék útjuk utolsó, mindössze egyórás szakaszát.

Hermionét ritkán lehetett ilyen izgatottnak látni. Amint besétáltak a széles, családi házakkal övezett utcába, alig bírt magával. Nem jelezte előre érkezését, így a ház csendesnek és kihaltnak tűnt messziről.

Ahogy közelítettek a bejárati ajtó felé, elhaladtak egy résnyire nyitott ablak előtt, ahonnan fúró csikorgása hallatszott ki, majd olyan hang, mintha valaki hisztérikus hangon próbálna sírni, de tele van a szája.

- Itthon vagyok – mosolyodott el örömében Hermione, és rátenyerelt a csengőre.

A fúróhang elhalt, csak a panaszos szipogás hallatszott nyomában, majd egy ajtó becsapódott.

Egy kopasz fej kukkantott ki óvatosan az ajtón, majd egy pillanat múlva Joseph Granger egy szem lányával a nyakában ugrált.

- Rosary! Flammy! – kiabált be a lakásba örömében, miközben még csak véletlenül sem engedte el lányát.

Piton utálkozva nézte a látványos – és számára valószínűleg ízléstelen – szeretetkitörést, csendesen meghúzódva a háttérben. Néhány pillanat múlva megjelent Hermione édesanyja is, aki szintén a lány nyakába ugrott.

Az emeletre vezető lépcsőn egy borzas hajú, fiatal, nyúlánk lányka sétált le, aki szélesen elmosolyodott, amikor meglátta Hermionét.

- Flammy! – kiáltott a lány, és megölelte a felé szaladó húgát. – Nagyon hiányoztál!

Harry talán csak egyszer találkozott a családdal, így azok ugyan felismerték, de nem sok dolgot tudtak róla, és viszont.

Rámosolygott a félénk Flammyre, aki szendén visszamosolygott ugyan, de semmi különösebb jelét nem adta, hogy folytatni szeretné az ismerkedést.

Hermione gyorsan bemutatott mindenkinek mindenkit, igyekezett senkit sem kihagyni a sorból, bár Pitont Steve Stevensonként és aurorként mutatta be, elkerülendő a kényes témákat.

- Nem is tudtam, hogy Grangernek van húga – suttogta Piton halkan Harrynek, mire az elmosolyodott.

- Lassan tizenhat éve. Egyébként nem sok embernek dicsekedett el vele, csak néhányan tudunk róla. Még én se találkoztam vele, csak Hermione mesélt róla, bár nem túl sokat.

Piton halványan bólintott, majd visszakérdezett.

- Nincs varázsereje? – kérdezett újból, mire Harry tagadólag megrázta fejét.

- Hermione azt mondta, egy Vingardium Leviosára sem képes, de nagyon okos, még őt is túlszárnyalja. Legalábbis állításai szerint.

Piton elkínzott képet vágva megforgatta a szemét.

- Belőle még egy is sok – dünnyögte.

- Hé, bántotta magát valaha is Hermione, hogy így beszél róla? – kérdezte Harry felháborodva.

- Nem – húzta el a száját. – Csak ne vágna fel folyton azzal a sok eszével.

- Irigykedik? – nevette a fiú.

- Tessék? Mondtál valamit, Potter? – nézett rá lekezelően.

- Nem, Mr. Stevenson, csupán arra próbáltam rámutatni, hogy maga sem tökéletes – vigyorgott, majd motyogva hozzátette. – Távolról sem. Nagyon, nagyon távolról sem.

- Potter… – kezdte, de a feléjük közeledő Joseph miatt nem folytathatta a szidást.

- Uraim, kérnek egy teát, vagy esetleg kávét? – kérdezte kedélyesen.

Harry illemből elfogadott egyet, majd a lehető legtávolabb húzódott Mr. Stevensontól, és inkább Flammyt kezdte faggatni.

- Te miért nem vagy most iskolában? – kérdezte először.

- Kicsit megfáztam, a héten itthon kell maradnom – válaszolta a lány csendesen.

- Értem. Milyen iskolába jársz?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombázta Harry a megszeppent lányt, aki illemtudóan válaszolt, de soha nem mondott többet, mint amit a fiú kérdezett.

Hermione szakította félbe őket, leült melléjük egy székre, és mesélni kezdett Flammyről, aki ettől vészesen pirulni kezdett. Harry mindent megtudott, ami a lány beiskolázását illeti, azt is, hogy két évvel fiatalabb Hermionénél, és a születésnapja napok múlva lesz. A sok információ Harry egyik fülén bement, és a fele azonnal távozott is a másikon. Összességében aranyos lánynak tartotta Flammyt, de túlságosan magának valónak, visszahúzódónak.

Már jócskán a délutánban járt az idő, amikor felállt, és közelebb sétált a beszélgető felnőttekhez, akik érdeklődve néztek rá, mint egy kis kíváncsi gyerekre, aki hallgatni akarja a nagyok beszélgetését. Harry nem törődve a mosolygó szülőkkel és a még mindig kissé haragos Pitonnal, melléjük állt.

- Tudok valamiben segíteni? – kérdezte tőlük, mire Joseph a vállára tette a kezét.

- Nem, fiam, ezt bízd a felnőttekre.

Harry mérgesen lesöpörte a férfi kezét a válláról, majd Piton felé fordult, kérdő arccal.

- De tudsz, Potter - mondta Mr. Stevenson.

Harry hálás volt, amiért Piton nem kezeli úgy, mint Mr. Granger: gyereknek. Bár lehet, hogy csak meg akarja bosszulni az előbbi viccelődését.

Elindultak az emeletre, hogy körbenézzenek, mire lesz szükségük a védőbűbájokhoz, amikor Harry a bejárati ajtó ablakán keresztül meglátott az út túloldalán egy ismerős foltot. Egy mozdulattal megragadta Pitont, és az ajtó elé rántotta, hogy ő is megnézhesse, majd dühösen a férfihoz fordult.

- Mit keres itt Lucius Malfoy?!

Írok egy kritikát!

Következik: Vérszőke farkas