Amikor visszatértek Piton házába, mindenki csendben maradt és visszavonult a szobájába. Hermione úgy döntött, itt az ideje, hogy elkészítse a riasztó érméket, amiket korábban ígért Harrynek.

A fiú érdeklődve nézte a bonyolultnak tűnő varázsigéket és mozdulatokat, amelyek nyomán az egyszerű pénzérmékből riasztó vált.

- Látod? Már kész is – tette a fiú elé, miután végzett. – Többet készítettem, hogy másoknak is adhassunk. Ha forróvá válik, baj van. Akkor elővesszük, és megnézzük, W vagy D betű van-e rajta, és már tudjuk is, hogy hová kell sietnünk! Ráadásul címezhető is, és több betűt is rá tudsz írni – jelentette ki büszkén.

- Köszönöm – ölelte meg Harry a lányt, majd Hedvig segítségével el is küldött egyet Lupinnak. A baglyot előzőleg barnára varázsolta, amiért hűséges állata morcosan megcsipkedte az ujjait, de aztán engedelmesen kézbesítette a csomagot.

- És most? – kérdezte Hermione. – Mit csináljunk?

- Gyakoroljunk valamit, amit itt bent a szobában is lehet. Nem szeretném ma zavarni Pitont.

- Rendben, akkor próbálkozz a pálca nélküli varázslással, addig én utána olvasok, mire készülhet Voldemort.

Már sötétedett, amikor Harry leóvakodott a konyhába, remélve, hogy üresen találja, de nem volt szerencséje. Piton az asztalnál ült, háttal neki, fejét a kezére hajtotta. Óvatosan vissza akart osonni a lépcső felé, amikor a férfi megvető hangsúllyal utána szólt.

- Ennyire ijesztő a társaságom, Potter? – kérdezte, de nem fordult hátra.

Harry ezek után inkább mégis bement a konyhába, és kiszolgálta magát egy pohár vízzel. Csak félve pillantott házigazdájára, de a látvány sokkolta.

Piton arca nyúzott volt, szeme véreres, előtte az asztalon egy szinte teljesen üres üveg állt.

- Jól van? – érdeklődött Harry óvatosan.

- Nem – jött a velős válasz.

- Szeretne egyedül maradni? Mert akkor én…

- Maradj! Ülj le – utasította a férfi. – Kérsz? – nyújtotta felé az üveget.

- Igen – válaszolta Harry, miközben arra gondolt, hogy amit megiszik, legalább az sem volt tanára gyomrába vándorol, hisz ott már van elég.

Piton meglepetésében felvonta a szemöldökét, de aztán felkelt, tiszta poharat vett elő, majd egy tele üveget.

Miután visszatelepedett az asztalhoz, jócskán töltött a pohárba, majd kihívó tekintettel a fiú elé helyezte. Harry úgy gondolta, gyerekes lenne elfogadnia a nyílt kihívást, így csak óvatosan kortyolt az italba. Régebben Ronnak és az ikreknek köszönhetően volt már dolga Lángnyelv whiskyvel, és tudta magáról, hogy nem sokat bír inni belőle, mielőtt teljesen kiütné magát.

Percekig némán kortyolgattak egymással szemben, mikor Harry észrevette, hogy volt tanára őt figyeli.

- A saját emlékeimet élte át Dumbledore – szólalt meg hirtelen.

- Tessék? – lepődött meg Harry. Nem értette, miről van szó, de azt érezte, hogy Pitonnak most beszélgetésre van szüksége, így érdeklődő arcot vágott.

- Múltkor kérdeztétek, milyen méreggel védte a Sötét Nagyúr a medált. A mérget én készítettem, mint tudod, és a saját, legszörnyűbb emlékeimet tápláltam bele, így értem el, hogy senki se bírja önszántából mind meginni.

Harry visszaemlékezett a kínra, ami az eset alatt elöntötte Dumbledore arcát, és szánni kezdte a férfit. Milyen élete lehetett, ha már fiatalon ennyi negatív élménye volt? Hisz utána is jócskán kijutott belőle.

Fél órán keresztül csak némán iszogattak együtt, mindketten saját gondolataikban elmerülve.

- Én öltem meg a feleségemet – jelentette ki Piton, megtörve a csendet.

- Igen, tudom – bólintott a fiú. – Én pedig Ront. Nem szándékos volt, de mégis az én hibám.

- Én viszont hülye voltam – kortyolt nagyot a férfi a poharából. – Nem azért, mert megöltem a feleségemet, amikor már lélekhurcoló volt. Sokkal korábban. El tudod azt képzelni Harry, hogy tizenhét évig úgy látogattam a feleségemet a kórházban, hogy ott lógott a nyakában a Sötét Nagyúr medálja? Mégsem tettem semmit, nem vettem le a nyakáról. Ha ezt megteszem, nem változik át, és békében halt volna meg.

- Nem volt mindig a nyakában – ellenkezett Harry. – Az ápoló azt mondta, csak néha akasztotta rá. Talán ezért vált ilyen lassan lélekhurcolóvá.

- Azért vált lélekhurcolóvá, mert én mindenáron meg akartam menteni! – csapott dühösen az asztalra. – Évekig kísérleteztem egy gyógymód után, amivel fel tudom ébreszteni. Tudtam jól, hogy hiába tér magához, már nem lesz olyan, mint régen, mégis ezzel foglalkoztam minden szabad időmben! És mi értelme volt? Ha nem tér magához, nem indul el a Sötét Nagyúrhoz, és nem kell megölnöm!

- Ezek szerint be is adta neki, amit kifejlesztett? – lepődött meg Harry, miközben részvéttel a szívében nézte a férfi belső vívódását, de fogalma sem volt, mit tehetne. – Mikor, hogyan?

- A kúrát már tavalyelőtt elkezdtem. Lassan haladtam, mert az elmúlt időszakban csak titokban osonhattam be a kórházba… de azért mindig bejutottam, kivéve, amikor… találkoztunk – húzta el a száját vádló tekintettel, majd kivett egy medált a zsebéből.

Harry azonnal látta, hogy az a medál van nála, amelyet megszereztek akkor tőle.

- Örülök, hogy végül visszajutott magához – motyogta a fiú, bűntudatot érezve, hogy valaha is elvette tőle.

- A kórházban találtam Rara ágya mellett. Gondolom, ti hagytátok ott, miután nektek már értéktelen volt – mondta Piton két hatalmas korty között. Úgy tűnt, italba próbálja fojtani bánatát.

- Azért hagytuk ott, mert oda tartozott – ellenkezett a fiú.

- Így is mondhatod, ha jobban esik – gúnyolódott Piton minden igazi él nélkül. – Sokat kellett dolgoznom azért, hogy megszerezzem, mert annál a tolvajnál volt. De alighogy megszereztem tőle, ti vettétek el!

- Honnan tudta, hogy Mundungusnál volt? – érdeklődött Harry.

- Onnan, hogy egy rohadt tolvaj! Kirámolta a Black házat, amikor gyászoltad azt a bolhás kutyát.

- Hé, ne nevezze így Siriust! – ugrott fel dühösen Harry. A férfi most túl messzire ment.

- Jól van, bocsánat! – visszakozott Piton. – Nekem mindig egy bolhás kutya marad, de majd ezentúl jobban figyelek az érzéseidre – nevette el magát, amiből tisztán látszott, hogy már részeg.

Harry morcos tekintettel visszaült az asztalhoz, és ő is ivott egy kicsit.

- Én azt hittem, Mundungusnál van a horcrux, mert Regulus Blacket hittem a tolvajának.

- Regulus? – nevette el magát Piton. – Ő, amint ellenszegül a Sötét Nagyúrnak? Ezen nevetnem kell! Olyan gyáva volt, hogy sohasem tett volna ilyet. Azért is halt meg: gyáván megfutamodott a halálfalók közül, annyi esze sem volt, hogy színleljen, mint én. Meg is ölték, nem volt túl szép látvány.

- Ott volt?

- Persze. Akkor már, mint Dumbledore kémje. De azt mondtad, tudtál arról, hogy annál a Mundungusnál van egy medál. Miért nem tettél semmit? Az a dolgod, hogy megsemmisítsd a lélekdarabokat, mielőtt túl késő lenne! – fenyegetőzött.

- Még hogy nem próbáltam megszerezni! – nevetett fel Harry keserűen. – Betörtünk az Azkabanba, hogy megtudjuk, hol lehet, de kiderült, maga megelőzött minket!

- Tényleg? – mosolyodott el Piton. – Megszívattam a kis túlélőt? Ez tetszik – nevetett részegen, de Harry nem tudott rá haragudni érte.

- Igen, megszívatott – adott inkább igazat neki. – Amikor összefutottunk a kórház előtt, ezért vettem el a medált. De rögtön látszott rajta, hogy ez egy másik. A felesége hordta régen, igaz?

- Igen. A sors fintora, hogy a Sötét Nagyúrtól kaptuk nászajándékba azzal a felkiáltással, hogy ajándékozzuk meg sok kis hű halálfalóval; hát nem jött össze. Rara csalódott az eszmékben, ahogy én is. De nem mondtuk el egymásnak, külön utakon jártunk. Ő az aurorokhoz fordult, egy horcruxszal a nyakában, én Dumbledore-hoz, hogy segítsen. Én jártam jobban, Rarát agyonkínozták, még mielőtt elmondhatta volna, hogy kezükbe akarja adni a Nagyúr pusztulását – nevetett megint keserűen. – Azok az ostobák! Most mind nem így lennénk itt, ha adnak egy esélyt Rarának: talán a szüleidet sem ölik meg, és akkor nincs az a sebhely a homlokodon, olyan lennél, mint a többi ember, nem lennél ilyen különleges – gúnyolódott.

- Bár úgy lett volna – suttogta Harry maga elé halkan, de nem eléggé ahhoz, hogy Piton ne hallja meg.

- Ó, sejtem, hogy mennyire bánod, hogy kiválasztott lettél – húzódott gúnyos mosolyra a szája.

Harry nem szólt egy szót sem, csak mélyen a férfi szemébe nézett, aki láthatóan zavarba jött a helyzettől. Lesütötte a szemét, és a pohárban álló borostyánszínű folyadék által vetett sárga fényeket figyelte.

- Egy családnak jobban örültem volna, mint egy hegnek, ami nem csak ronda, de ezen keresztül szimbiózisban élek a Föld legundorítóbb lényével. Ráadásul, bárki, aki rám néz, egy olyan embert lát, aki nem vagyok. Hát nem csupa olyan dolog, amit szerethetek?! – fakadt ki a fiú, de képtelen volt megállni, folytatnia kellett, valami kényszerítette, talán a megivott alkohol, talán az, hogy korábban Piton is kibeszélte fájdalmát. – Milyen jó, hogy mindenki elvárja tőlem, hogy mentsem meg a világot, mikor a saját barátaimra sem tudok vigyázni! De tudok örülni, amikor a fejemre olvassák, hogy miért nem halott még Voldemort, vagy eleve el sem hiszik nekem, hogy visszatért.

A fiú egész lényéből áradt a keserűség, de rájött, hogy túl messzire ment. Ezt nem Pitonnak kellene elmondania, és pláne nem most, amikor megvan a férfinak is a saját problémája.

- Sajnálom – nyögte ki végül, mintegy zárszóként. – Ez nem a maga baja.

Piton érdeklődve fürkészte Harryt, és úgy tűnt, hirtelen kijózanodott, amit a fiú képtelenségnek tartott, hiszen ilyen mennyiségű whisky után egy elefánt is részeg lenne jó pár óráig. Mégis, a férfi tekintete tiszta volt és éles, nem pedig az ittasakra jellemző révedt, vagy bamba.

- De téged mindenki istenít, hogy legyőzted a Sötét Nagyurat, és persze mindenkinek a bálványa vagy. Ne mondd, hogy ez téged zavar – mondta Piton meglepően sok haraggal a hangjában.

- Odaadnám egy rendes családért – válaszolt Harry őszintén. – Lehet, hogy úgy gondolja, hogy mindez áldás, de nekem teher.

Nem is akarta tudni, hogy mit válaszol Piton, mert biztos volt benne, hogy nem hiszi el egy szavát sem, ezért inkább felállt, és elindult a lépcső felé. A férfi mellett elhaladtában még jó éjszakát kívánt.

Piton viszont megragadta karját, hogy maradásra bírja. Nem tartotta erősen, csak éppen annyira, hogy Harry ne menjen el.

- Ne próbáld velem elhitetni, hogy ennyire szörnyen érzed magad amiatt, hogy mindenki téged tart a világ megmentőjének – sziszegte ingerülten.

- Nem akarok elhitetni magával semmit – kezdte egyre dühösebben, majd kirántotta karját Piton szorításából. – Soha nem is akartam magától semmit. Eleinte mit nem adtam volna azért, hogy hagyja abba a rajtam való gúnyolódást, később beértem volna azzal is, hogy tudom, miért teszi ezt velem. Ma már csak annyit tudok erre mondani, hogy bárcsak élnének a szüleim, és maga jogosan mondhatná, hogy milyen öntelt vagyok. Mindig egy olyan ember alapján ítélt meg, akit soha nem is ismertem. Gondolja, ezek után bármit el szeretnék hitetni magával?! Ugyan már! A legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondol.

Harry a lépcső felé vette az irányt, és eldöntötte, hogy akkor sem áll meg, ha Piton megint elkezdi köszörülni rajta a nyelvét. Már nem érdekli, egyáltalán nem. Túl sok sérelem érte a férfi irányából ahhoz, hogy ne váljon rájuk immúnissá.

A tizedik, vagy tizenegyedik lépcsőfoknál járhatott, amikor Piton utána szólt, de nem értette, mit mondott, mert sebhelyébe hirtelen belehasított a fájdalom. Egyensúlya pillanatok alatt felborult, még reflexből a korlát után kapott, de nem érte el, zuhanni kezdett hátrafelé. A szemére boruló kíntól nem látott, a homlokában tomboló, kínzó érzéshez képest eltompult minden más fájdalom, amit a lépcsőfokok okoztak. Gondolatai elködösödtek, és próbált okklumenciát használni, de mindent vörös színben látott, még a rajta lévő talárt is.

Pupillái kitágultak, és szeme előtt megváltozott a világ, peregni kezdtek az idegen képek, amik nem az ő agyából származtak.

Egy égő ház, ami furcsán ismerősnek hatott, körülötte kiabáló emberek, akikre a lángok vörös-sárga csíkokat festettek. Ennek ellenére tisztán kivehette a vörös hajzuhatagokat, a kétségbeesetten sikoltozó Weasley család néhány tagját: Fredet, Billt és az édesanyjukat.

A kép pillanatok alatt megszűnt, és kitisztult a látása. Reszketett a homlokát, hátát, karját és lábait betöltő fájdalomtól, de ez érdekelte a legkevésbé. Piton egy pillanat alatt ott termett mellette, letérdelt, végigtapogatta, nem tört-e el semmije, majd erről megbizonyosodva felemelte, hogy hátát a falnak vethesse. Valamit magyarázott, és kérdezett, de egy szó sem jutott el hozzá, túlságosan kitöltötte agyát a gondolat, hogy megtámadták a Weasley családot. Minden lelki erejét összeszedte, és okklumentálni kezdett, hogy átlássa a helyzetet. Így, sérülten semmit nem tehet, és ha oda is hoppanálna, semmi értelme, csak bajt hozna mindenkire. Miután ezt végiggondolta, rájött, hogy mit kell tennie: magához hívnia pálcáját és azt az érmét, amit Hermione még délelőtt csinált.

Két egyforma mozdulatot tett, miközben elsuttogott két Invitót. Piton értetlenül nézett rá, de most ez érdekelte a legkevésbé. Mikor odaért hozzá a pálcája és az érem, rögtön beleégetett két jelet: W? Türelmesen várt, míg megérkezett a válasz egy egyszerű jel képében: -.

Megnyugodva eresztette le kezeit, és ránézett a még mindig őt bámuló férfire.

- Mi történt, Potter? – kérdezte ingerülten.

- Voldemort megint megpróbált megtéveszteni – mondta Harry csendesen, próbálva legyűrni reszketését.

- Mióta tudsz pálca nélkül varázsolni?!

- Néhány hete. Hermione tanított meg rá – motyogta a fiú, mikor rájött, hogy lelepleződött.

- Hermione is tud pálca nélkül varázsolni? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd hirtelen hozzátette. – Akarom mondani Granger.

Harry elmosolyodott.

- Szerintem nem bánja, ha Hermionénak hívja, és én sem bánom, ha Harrynek szólít. – Egyébként nem tud.

- Kétlem, hogy bármikor is Harrynek tudnálak szólítani – ellenkezett Piton meglepően komoly tekintettel.

- Ehhez képest már megtette. De biztosan csak nyelvbotlás volt – sóhajtotta lemondóan a fiú, majd megpróbált feltápászkodni, de egyszerűen képtelen volt. Minden tagja fájt, égett, le akart szakadni, vagy szimplán megválni tőle, így tehetetlenül visszaroskadt a neki kijelölt falszakasz elé.

- Nézd Potter, velünk már annyi minden megesett, hogy kétlem, hogy fátylat tudnánk borítani a múltra. Mindig úgy gondoltam, olyan vagy, mint az apád: arrogáns és öntelt. Ma mégsem tudtam beleilleszteni a rólad alkotott képbe azt, hogy kölcsönadtad nekem a köpenyed. Potter soha nem tette volna meg, ezért sem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzád.

- Sehogy, holnapra úgyis elfelejti, annyit ivott – legyintett Harry. – Apám is odaadta volna a köpenyt, nem hiszem, hogy ennyire rossz ember lett volna.

- Te tényleg nem ismerted őt – csóválta a fejét Piton. – Soha nem adta volna ide nekem.

- Ugyan már, a felesége temetéséről volt szó, nem egy éjszakai kiruccanásról, amiből nekem bármi hátrányom származhatott volna – ellenkezett a fiú.

- Őt ez soha nem érdekelte volna azok után, hogy megöltem Dumbledore-t, úgy gondolta volna, hogy nem érdemlem meg, hogy eltemessem Rarát.

- De maga nem tehet róla, hogy Dumbledore olyan, amilyen – kiáltott Harry, aztán halkan hozzátette: -Volt. Csak volt.

- Szerintem az sem érdekelte volna, ha megnézi azt az emléket, legfeljebb kihasználta volna, hogy sakkban tarthat vele – mondta Piton kíméletlenül.

Harrynek rosszul estek ezek a szavak, mert a szíve mélyén tudta, hogy a férfinak talán igaza van: James tényleg nem tett volna egy lépést se Pitonért, még akkor sem, ha tudta volna, hogy nem az ő hibája. Egy elhatározást született meg benne, majd anélkül, hogy egy szót is kimondott volna, magához hívta Dumbledore emlékét. A kéklő-ezüstlő fiolát Piton kezébe adta.

- Soha nem voltam olyan, mint az apám, és nem is leszek. – Sajgó, remegő izmaival nem törődve felállt, és elindult felfelé a lépcsőn. Két lépést sem tudott megtenni, lába felmondta a szolgálatot. Piton egy pillanat alatt ott termett, és elkapta a zuhanó fiút.

- Pot… Harry!

A férfi magához ölelte a reszkető testet, és felvitte a szobájába. Miután letette az ágyra, ráparancsolt, hogy maradjon. Lesietett a laborba néhány bájitalért, majd Harrynek adta, aki hálásan elfogadta őket. Miután a férfi magára hagyta, átöltözött és bebújt a paplanja alá, miközben csendesen figyelte a másik ágyon szuszogó Hermionét. Szerencséje volt, hogy nem ébredt fel a zajra, most nem szívesen magyarázkodott volna.

Fura gondolatok jártak a fejében: az egyetlen ember, akit most a családjának nevezhetne, az Hermione. Weasley-ék teljesen ellene fordultak – érzése szerint jogosan, és Dursley-éket sohasem hívhatta igazán családnak. Csak a lány maradt, aki mellette állt, jóban-rosszban, mint egy igazi barát.

Sohasem fogja megérteni, miért döntött úgy, hogy mellette marad, de hálás volt ezért. Ha egyszer a Weasley család rájön, hogy pontosan mi történt Ronnal, még jobban fogják gyűlölni, mert hagyta, hogy ez megtörténjen. Soha nem lesz már olyan a kapcsolatuk, mint volt, de nem is akarja; nem érdemli meg a szeretetüket. Még Ginnyét sem. Ha egyszer vége lesz ennek a háborúnak, és ő véletlenül túléli, bocsánatot kér a lánytól, és nem zavarja soha többé. Ginny ettől többet, jobbat érdemel, bármennyire is fáj.

Másnap reggel mindenki csendben ült a reggelinél, hallani lehetett az odakint sivító szél hangját és az evőeszközök csörömpölését. Harry nem tudta, hogy mire számítson Pitontól a tegnap éjszaka után, de sejtette, hogy semmi jóra.

Miután befejezték az étkezést, Harry felállt, és a konyhába akarta vinni a tányérját, de a tegnapi esés után még nem működött igazán jól a keze, így az kicsúszott ujjai közül, és a földre esett, ahol darabokra tört.

- Mi a baj, Harry? – kérdezte Hermione aggódóan.

- Semmi, csak tegnap kicsit bevertem a kezem – füllentette.

- Mi lenne Potter, ha nem titkolnál el mindig mindent mindenki elől?! – torkollta le Piton.

- Akkor Voldemort már halott lenne, és nem kényszerülnék rá – vágta rá Harry gondolkodás nélkül, de aztán rájött, hogy a férfi a pálca nélküli varázslatokra célzott.

- Mi van Voldemorttal?! – értetlenkedett a lány.

- Tegnap egy fals látomással tőrbe akart csalni, szerintem azt hitte, hogy alszom. A lépcsőn mentem felfelé, amikor elkezdett fájni a sebhelyem, és leborultam – sóhajtotta megadóan.

- Honnan tudod, hogy nem volt igazi? – kérdezte Hermione érdeklődve.

- Az érmén keresztül megkérdeztem Lupint. Ha csak egy nappal később készíted el, nem is tudom, mi lett volna!

A lány elgondolkozott egy pillanatra, valószínűleg mérlegelte az eshetőségeket, végül kicsit nyugodtabban bólintott.

- Ennek ellenére Potter, értékelném, ha elmondanád, mire vagy képes – szúrta közbe Piton gúnyosan, majd felcsillant a szeme. – Vagy megmutathatnád!

- Mire kíváncsi? – kérdezte Harry megadóan.

- Mindenre – felelte kárörvendően.

Harry nem vitatkozott, inkább tett egy nem túl feltűnő kézmozdulatot, és koncentrálni kezdett a férfi zsebében lévő pálcára. Az apró fadarab egy pillanat alatt a kezében landolt, mielőtt még Piton észrevehette volna.

- Ez minden, amit tudok – válaszolt a fiú, majd visszaadta a férfi pálcáját.

- Tűrhető – fanyalgott a tanár, majd Harryre emelte a pálcáját. – Legilimens!

A fiú úgy döntött, nem várja be a varázslatot, inkább kitér előle.

- Mi van, Potter? Azt hiszed, hogy a Sötét Nagyúr megkímél majd? – gúnyolódott.

- Legalább tőle tudom, hogy mire számítsak – köpte a szavakat.

Annyira elege volt már abból, hogy Piton gúnyolódik vele, megtámadja, aztán normálisan beszélget vele. Egyszerűen képtelen volt kiigazodni a férfin. Ha eddig nem is érdekelte, hogy mit csinál vele, most mégis rosszul esett, hogy azok után, ahogy tegnap beszélgettek, rajta tölti ki a haragját. De mit is várt ettől az embertől?! A mugli mondás szerint is, a kutyából nem lesz szalonna; Pitonból se jó ember.

A férfi leeresztette a pálcáját.

- Mi a fene van veled, Potter? Gondolod, hogy néhány ember halála feljogosít arra, hogy játszd a sértődöttet?

- Nem játszom a sértődöttet – fonta keresztbe karjait maga előtt. – Csak utálom, ha úgy bánnak velem, mintha egy játékszer lennék, vagy egy kés, amivel el kell vágni Voldemort torkát.

- Ó, te szegény, hogy sajnállak – gügyögött Piton.

- Nem kell a sajnálata, már mondtam. Inkább hagyjon békén. Eddig is megvoltam maga nélkül, ezután is meg leszek, és ne merjen sajnálni, e nélkül is eléggé gyűlölöm magát – azzal otthagyta a megrökönyödött Pitont, és kimenekült a hűvös teraszra.

- Senki se kért, hogy szeress – jött mögüle a férfi hangja. – Nem vagyok senkid, csupán egy csónakban evezünk.

- Akkor megköszönném, ha békén hagyna. Vagy legalább ne gúnyolódjon velem folyton. Tudom, hogy a maga szemében csak egy taknyos kis kölyök vagyok, de ha nem tűnt volna fel, már régóta felnőttem – mondta csendesen, majd suttogva hozzátette. – Soha nem is voltam gyerek igazán.

- A Sötét Nagyurat nem érdekli, hogy mennyit tudsz, eltipor, mint egy csótányt – sziszegte Piton. – Tanulnod kell, hát nem érted?

- Akkor tanítson – mondta Harry eltökélten. – De azzal semmit nem ér el, ha az önbecsülésemet a porba tiporja. Lehet, hogy van, akit ez ösztönöz, de engem a legkevésbé sem.

- Mert nem vagy Mardekáros.

- Nem, én Griffendéles vagyok, ezt már megbeszéltük.

- Rendben, Potter, tanítalak, ha nem nyafogsz, mint egy kislány!

- Minő megtiszteltetés, de azt hiszem soha nem fogunk egy lépéssel sem tovább jutni, úgyhogy hagyjuk.

- Sajnálom, ha beletiprok a rózsaszín lelkecskédbe, de legalább megszokod, hogy az élet nem fenékig tejfel.

Harry gúnyosan felkacagott, minden őszinteség nélkül.

- Eddig aztán az volt…

- Ezek szerint neked egy család sem elég, a rajongó barátok, a griffendél fogójának dicsősége – sziszegte Piton. – Mi kellett volna még a boldogságodhoz, te idióta?

Harry szomorúan lehajtotta a fejét, de nem válaszolt; nem Pitonnal fogja megosztani gyerekkora legnagyobb baját. Csak a szeretet hiányzott az életéből, semmi más; csak az, ami nélkül félembernek érzi magát.

- Potter válaszolj! – Piton megragadta Harryn az inget. – Mit akarsz még?

A fiú szemei csillogtak a visszatartott könnyektől, de megállta, hogy Piton előtt akár egy könnycsepp is kicsorduljon a szeméből. Lefejtette magáról a férfi kezét, miközben fogai között szűrte a szavakat.

- Csupán tartozni szerettem volna valakihez, aki szeret is, és nem csak egy púp vagyok a hátán, vagy egy eszköz a kezében.

Nem várta meg a férfi válaszát, felrohant a szobájába. Elege volt a napból, pedig még csak most kezdődött. Tudta, sürgősen össze kell szednie magát, a nyavalygással nem megy semmire, sajnos ebben igaza van Pitonnak.

Írok egy kritikát!

Következik: Piton gyermekei körében