Harry reggelre, ha frissnek és egészségesnek nem is érezte magát, azért nem panaszkodhatott. Bár gyenge volt, nem okozott gondot egyedül felöltöznie, majd a konyhába sétálnia, amíg Hermione a fürdőszobában volt.

A konyhában meglepő kép fogadta: Perselus Piton, a férfi, aki gúnyos és gyilkos megjegyzéseiről híres, most a konyhapultnak támaszkodott, egy üres Lángnyelv Whiskys üveg mellett. Szeme fátyolos volt, de nem látszott részegnek, csak kialvatlannak.

Harry nem szólt semmit, csak elvette az üveget, és a kukába hajította.

- Ezt honnan szerezte? – kérdezte. – Kiment a lakásból?

- Nem, a legalsó polcon volt, a konyhaszekrényben.

A fiúnak erre felrémlett, hogy karácsonyra még Ronnal vették ezt az üveg italt Hagridnak, ám ajándékozási akciójukat Hermione észérvekkel, és egy kis kiabálással megakadályozta. Az emlék hatására keserű mosoly futott át arcán – akkor Ron már lélekhurcoló volt és arrogáns, mégsem vettek észre semmit.

- Kifizetem az árát – tette hozzá Piton, miközben a fiút szemlélte.

- Ugyan, úgysem volt rá szükségünk. Mi nem alkoholba fojtjuk a gyászunkat – tette hozzá, és várta megjegyzésére a visszavágást, de az elmaradt. – Miért nem feküdt le aludni? Sok megbeszélnivalónk van, ahhoz nem árt a tiszta fej – folytatta felbátorodva.

Piton csak egy tétova mozdulatot tett kezével, ezzel igyekezett mindent egyszerre kifejezni. Hogy jobb volt itt az üveg társaságában, hogy ne firtassák a kérdést, hogy most ne vele foglalkozzanak.

- Nézze, nem tudom, hogy mondtam-e már, de nagyon sajnálom, ami a feleségével történt. A mostani dolgot, és a múltban történteket úgyszintén. Sajnálom azt is, hogy elvettük akkor ott a kórház előtt a neje medálját, de azt hittük, az a horcrux. Most azonban jó lenne, ha gyorsan látogatást tenne a fürdőszobában, és rendbe szedné magát, még mielőtt Hermione meglátja, milyen állapotban van. Nekem elhiheti, azonnal rá fog jönni mitől, és akkor nem ússza meg az újabb alapos fejmosást – nevette el magát zavartan.

- Észrevettem, mennyire felvágták a nyelvét mostanában – közölte a férfi, jó ideje először megszólalva. – Jobb lesz, ha megyek – állt fel, és a szobája felé távozott.

Egy perc múlva Hermione lépett be a helyiségbe nagyokat szippantva a levegőből.

- Mi történt? – kérdezte gyanakodva.

- Semmi – vigyorgott Harry, kissé élvezve a helyzetet, hogy valamiféle bajtársiasság alakult ki közte és Piton között. Ez az érzés valószínűleg egyoldalú, de talán lesz még jobb is a kapcsolatuk. Ő hajlandó félretenni a régi sérelmeket, hogy hagyjon helyet az újaknak. Erre a gondolatra megint elmosolyodott.

Reggelit készített, míg Hermione kicsit összetakarított a tegnapi felfordulás után. Piton tíz perc múlva csatlakozott hozzájuk. Kitisztította ruháját, és látszólag zuhanyozott is. Arcáról eltűnt a borosta, és tekintetéből is a korábbi bágyadtság.

- Jó reggelt – köszönt, mire Hermione majdnem kiköpte az éppen kortyolt kakaót.

- Jó reggelt – biccentett mégis, bár kissé gyanakodva figyelte a férfit.

- Reggeli után beszélünk – közölte Piton. Úgy tűnt, hozzá van szokva, hogy utasításokat osztogat, és nem köt kompromisszumokat. Fel sem merült benne, hogy ez itt a páros lakása és ő a vendég – szimplán közölte, mit fognak tenni.

Reggeli után leültek a nappaliban egymással szemben. Piton egy fotelben, Harryék a kanapén. Zavart csend ereszkedett a szobára.

- Nos – kezdte Piton –, elmondom, mit gondoltam. Mivel egy a célunk, javasolom, hogy ezentúl működjünk együtt. Megosztjuk egymással a szerzett információkat, és egyesítjük erőinket – itt gúnyosan elhúzta száját, így jelezve, mi a véleménye a vele szemben ülők képességeiről –, hátha együtt többre megyünk. Azt előre közlöm, hogy nem tűrök ellenvetést, és nem a kompromisszumkészségemről vagyok híres.

- Márpedig egyezségek nélkül nincs együttműködés – közölte Harry, és úgy érezte, most ki fog derülni, van-e mardekáros énje. Üzletet készült kötni, és mindenre képes volt a sikerért cserébe.

Piton felvonta a szemöldökét, úgy tűnt, kezdi élvezni a beszélgetést.

- És mit tudsz ajánlani, hogy belemenjek akármilyen kompromisszumba? – kérdezte kihívóan.

- Én vagyok a kiválasztott. Csak én ölhetem meg Voldemortot. Ezt mindannyian tudjuk – vágta ki.

- Honnan? - lepődött meg a bájitaltan tanár.

- Trelawney professzortól tudom, hogy akkor kihallgatta a jóslatot. Ezt halála előtt Dumbledore is beismerte. Azt is tudom, hogy valószínűleg elmondta Voldemortnak, amit hallott. De Ő két éve mégis meg akarta szerezni a Minisztériumbeli példányt, amiből – talán rosszul, de – azt a következtetést vontam le, hogy akkor nem a teljes jóslatot adta tovább. Jól gondolom? – nézett érdeklődve.

- Ez most részletkérdés – tért ki Piton a válasz elől. – A lényeg: a jóslat szerint neked kell megölnöd a Sötét Nagyurat. De bennemm ha nem is annyira, mint tehetné, de még mindig bízik, így könnyen megszervezhetek egy találkozót akár vele, akár Naginivel. Véleményem szerint az a kígyó olyan ravasz és öreg, hogy tanácsos lenne minél hamarabb elválasztani gazdájától. Mivel a Sötét Nagyúr már úgyis tisztában van azzal, hogy a horcruxaira vadászol, felesleges titkolóznunk, lehet Nagini a következő célpont. Míg vele végzünk, talán a serleg nyomára is bukkanhatunk.

- Rendben, ezzel egyetértek – bólintott Harry. – Kezdjük Naginivel. Őt is meg kell ölni, mint a lélekhurcolókat?

- Ő nem egészen olyan, mint a többiek – kezdett magyarázni a férfi. - Az ő esetében nem volt egy tárgy, amibe a Sötét Nagyúr belerakta lelke egy darabját, majd hordani kezdte, hanem azonnal a kígyóba került a lélekdarab. Emiatt bár szinte szimbiózisban él urával, és feltétlen hűséggel tartozik neki – gondolj csak arra az álmodra, amikor Nagini fejében voltál, mert a Nagyúr is ott volt -, mégis valahol mélyen megmaradt az az egyszerű kígyó, aki egykoron volt a művelet előtt. Nem kizárt, hogy Nagini másként viselkedik, mint a többi lélekhurcoló, így előre azt sem tudhatjuk, mi történik vele, ha a lélekdarab elpusztul benne.

- Értem. Ezek szerint megint majd akkor és ott derül ki, mit kell tennem – húzta el a száját Harry.

- Tennünk – helyesbített Piton. – Én is ott leszek.

- És mi van Voldemorttal? Azt mondta, még megbízik magában. Kár lenne egy ilyen akcióval elveszíteni ezt a kegyet.

- Kegyet? – nevetett fel keserűen. – Még senkit sem hallottam, aki kegynek nevezte volna, hogy térden csúszhatok-mászhatok a Nagyúr előtt!

- Maga választotta – ellenkezett Harry kíméletlenül, amire Piton nem felelt, csak fintorgott.

- Mivel azt mondta, hogy el kellene költöznünk, gondolom, tud valami jobb helyet, ahova mehetnénk – szólalt meg Hermione, hogy elterelje a beszélgetést a kényes témáról.

- Természetesen hozzám – vágta ki Piton, mire Harry elejtette a kezében tartott kakaóval teli bögrét, aminek tartalma folydogálni kezdett a padlón.

- Muszáj? – lehelte, miután két pálcaintéssel eltakarította a maradványokat.

- Tudsz biztonságosabb helyet? – sziszegte a kérdezett.

- Nem – fintorgott Harry, de gyorsan hozzátette, mielőtt a férfi közbeszólhatott volna. – De ez nem azt jelenti, hogy magánál biztonságban lennénk.

- Ezek szerint nem bízol bennem – mondta láthatóan a dühkitörés határán álló férfi.

- Micsoda éleslátás – gúnyolódott Harry, amivel meglepte Pitont.

A férfi széttárta kezeit.

- Nincs jobb ötletem.

- Nekem sem – szólalt meg újra Hermione.

- Ha nem fog megjelenni Voldemort feje a kandallójában, megfontolom – tette hozzá Harry is.

- Nincs kandallóm – vont vállat a férfi.

- Annál jobb – válaszolta Harry, aztán eljutott az agyáig, hogy mit is mondott a férfi. – Miért?

- Mert nincs szükségem hívatlan látogatókra.

- Akkor csak ne csatlakozzon a hálózatra – értetlenkedett a fiú.

- Akkor meg minek kandalló? – tette fel az döntő kérdést, majd válaszra sem várva kiosztotta a parancsait. – Holnap reggel megyünk.

- Várjon már! – ellenkezett Harry. – Miért nem vehetünk másik lakást, és azt is ugyanígy ellátnánk védővarázslatokkal. Fontos magához menni?

- Potter, az én házam leggyengébb varázslata is kétszer olyan erős, mint ennek a lakásnak a legbonyolultabbja.

Harry elhúzta a száját.

- Megfontolandó, de akkor az új házra is tudna olyan védővarázslatokat tenni – ágált még mindig.

- Hízelgő, hogy úgy gondolod, képes vagyok rá, de el kell, hogy keserítselek, azokat a varázslatokat nem én hoztam létre.

- Akkor ki? – kérdezte Harry teljesen megütközve.

- Dumbledore – sziszegte.

- Rendben, meggyőzött. Holnap reggel összepakolunk, és délután mehetünk – mondta a fiú, már csak azért is, hogy ne Pitonnak legyen igaza. Az említett morgott, de nem ellenkezett.

Harry otthagyta a nappalit, a szobájába ment, előkotort egy pergament, majd kanyarított egy levelet, végül Hedvig lábára kötötte, és elküldte.

Néhány órával később már az egyik kávéházban ült, kissé elváltoztatva, szőke, félhosszú hajjal, egy kényelmetlen szemüvegben, fekete farmerban és ingben. Éppen megrendelte a kávét, amikor Lupin megjelent, majd leült mellé. Harry jól megfigyelte a férfit, aki most sem változtatta el különösebben magát, csak a szokatlan rövid haja maradt meg.

- Miért nem változtatja el magát? – kérdezte Harry gyanakvóan.

- Mert úgy nagyobb feltűnést keltenék, mint így.

- Ezt nem értem.

- Egyszerű. Ha valaki követ, tudni fogja, hogy tiktos találkára megyek, ha elváltoztatom magam, és nem nyilvános helyre megyek. Így legalább nem tartják annyira fontosnak. Viszont, ha téged felismernének, az én munkámnak is vége lenne – mondta Lupin csendesen.

- Értem. Csak gondoltam megkérdezem, hogy van-e valami hír Voldemort felől – motyogta Harry.

- Nem sok új dologgal tudok szolgálni, csak a szokásos. Egyre dühösebb, és keres valamit. De fogalmam sincs, hogy mit.

- A horcruxait – mondta a fiú teljesen semleges hangon.

- A mijeit? – nyögte Lupin.

- Lélekdarabok, amiket sötét mágiával hozott létre bizonyos tárgyakban. Ettől válik halhatatlanná. Addig nem lehet teljesen megölni, amíg akár egyetlen egy horcruxa is létezik. Mi ezek után kutatunk. Dumbledore is, és Ron is azért halt meg, hogy elpusztíthasson egyet. – Beleszürcsölt a kávéjába, mintha a világ legtermészetesebb témájáról beszélne, majd a holtsápadt Lupinra nézett.

- Merlinre, miért most mondod el?

- Mert Voldemort már tud róla, úgyhogy már nekem is mindegy. Most jött el az az idő, amikor bárki segítségét szívesen veszem. Immár nem titkos a terv, mert lelepleződtünk.

- Rendben, mesélj ezekről a horcruxokról.

Harry elmondott mindent, amit csak tudott. Elmondta a lehetséges horcruxokat, Naginit, a serleget, az elpusztított lélekdarabokat, Rarát, Dumbledore-t, Ront. Még Ginnyt is megemlítette, aki csak azért nem halt meg, mert a napló még egy kezdetleges lélekdarab volt. Lupin mindezt csendben végighallgatta, de látszott rajta, hogy a rosszulléttel küzd.

- Ezek szerint Piton szívességet tett Dumbledore-nak, hogy megölte – merengett a férfi.

Harry csak egyetértően bólogatott, mert Pitont még nem akarta leleplezni, csak ha már nincs más lehetőség.

- Ron pedig nekem esett áldozatul – fintorgott.

- Harry, nem a te hibád, nem tudhattad.

- Észre kellett volna vennem, hogy megváltozik. Észre kellett volna vennem a láncinget.

Lupin óvatosan megfogta a fiú egyik kezét.

- Bármennyire szeretnénk, sajnos nem mindig tudunk irányítani magunk körül mindent,. Ron halála nem a te hibád, hanem Tudjukkié. Nézd, Harry, Ron nem akarná, hogy magad hibáztasd.

- De én öltem meg, és ezt a családja is tudja, és a fenébe is, igazuk van – dühöngött csendesen.

- De ők nem tudják, amit már én is tudok, hogy Ron egy nagyobb cél érdekében halt meg.

- Ez aztán megvigasztalná őket – szólt Harry epésen. – És jogosan nem, mert én sem érzem magam jobban tőle.

- Majd később megérted, hogy sokat könnyít a gyászon, hogy Ron nem a semmiért halt meg. Emlékszem, mikor meghaltak a szüleid, nem vigasztalt semmi, de később könnyebb volt őket elengedni, mert tudtam, hogy a halálukkal téged védtek. Semmi sem pótolta a hiányukat, egyszerűen csak könnyebb volt.

- Talán igaza van, de ez még akkor sem megy.

Órákig beszélgettek a kávézóban, míg rájuk nem sötétedett. Harry utána egy kicsit könnyebbnek érezte magát, mintha valami nehéz súlyt hagyott volna ott a kávézóban. Kiléptek az utcára, és néhány szóval elváltak.

- Az öregfiúknak is elmondhatja, de ne tegyenek semmit nélkülem. Ez parancs – mondta Harry határozottan.

- Ejha – füttyentett Lupin, majd bohókásan tisztelgett – Igenis, értettem! Hol találunk meg?

- Majd én keresem, minden másnap.

- Hedvig kissé feltűnő jelenség.

- Feketén és barnán már nem annyira – kacsintott a fiú, majd dehoppanált.

Miután megérkezett, a lépcsőházban visszaváltoztatta magát. Mikor megérkezett a kis lakásba, Piton fogadta, nem kis dühvel.

- Mi a fenét képzelsz magadról, hogy csak úgy eltűnsz?

- Tessék?! – hüledezett Harry. – Börtönben lakom?

- Bármikor elkaphatnak, te idióta.

- Miért, szőke Harry Pottert keresnek? Tudtommal a feketére buknak – ironizált, mire Piton csak felhúzta a szemöldökét, nem értve a célzást. – Ne nézzen már ennyire felelőtlennek, hogy a saját alakomban mozdulok ki itthonról.

Piton már kicsit nyugodtabban szólalt meg. Harrynek átfutott az agyán egy abszurd ötlet, hogy a férfi érte aggódott. De gyorsan elhessegette a gondolatot, hiszen ha valakiért aggódna, az biztos nem ő lenne.

- Hol voltál?

- Lupinnal kávéztam – válaszolta flegmán.

- Mire volt ez jó? – értetlenkedett Piton.

- Egyrészt információszerzésre, másrészt bevontam a Rendet a keresésbe, mert mi nem boldogulunk.

- Mi?! – kiáltott a szoba ajtajában megjelenő Hermione.

- Te megőrültél? – dohogott Piton. – Kockára teszed az életemet, az eddigi munkámat, mindent?

- Ki beszél itt magáról? Nem azt mondtam, hogy mindent elmondtam neki, csak a horcruxokról beszéltem. Magát nem kívántam leleplezni, de fontosnak tartottam bevonni a Rendet, mert Voldemort valami nagy dologra készül. És mi hárman nem vagyunk túl nagy akadályozó erő. Szóljon, ha nem így gondolja – nézett a férfira kihívóan.

- Azért megbeszélhetted volna velünk – ellenkezett Hermione.

- Csak úgy jött, nem gondolkoztam rajta különösebben. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell gyónnom egy Rendtagnak, és én Lupinban bízom a legjobban. Másrészről már úgyis mindegy, mert Voldemort tudja, hogy tudom. Akkor már mindegy, ha a Rend is tudja, mert háború készül, és ezt már nem lehet megfékezni.

Hermione úgy tűnt, fontolgatja azt, amint mondott, végül megenyhülve szólalt meg.

- Igen, ebben igazad van, de legközelebb szólj, ha valakit bevonsz.

- Arra semmi szükség, mert pár napon belül már mindenki tudni fogja. Nem lesz kinek elmondani az egészet – morgott Piton, de úgy tűnt annyira nincs ellenére a segítségnek, pláne így, hogy az ő szerepe még mindig nem derült ki. – Ettől függetlenül hálás lennék, ha ilyen döntéseket nem egyedül hoznál meg, hanem bíznál a segítségemben.

- Sajnálom, ha bántja az önérzetét, hogy döntéseket hozok, de csak annyit mondhatok, hogy le is út, fel is út. Itt maga nem tanár, és mi nem vagyunk a diákjai, ezt ne felejtse el – mondta szigorúan, majd kajánul vigyorogva hozzátette. – Ráadásul itt áll az a két ember, aki bizonyítani is tudja Dumbledore iránti hűségét, úgyhogy ehhez tartsa magát.

- Bizonyítani? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi.

- Egyrészt csak mi tudjuk ezt, másrészt Dumbledore emléke mindezt alátámasztja.

- Emléke? – értetlenkedett Piton. – Ti megszereztétek azt az emléket?

- Emlékeket. A másikat még meg se néztük – jutott Harry eszébe. – Dumbledore irodájában találtam, amikor betörtünk a Roxfortba.

- Ti betörtetek a Roxfortba? Hogyan?! – hüledezett.

- Gyorsan, és egyszerűen, a lehető legmardekárosabb módon, egyébként hosszú történet – legyintett Harry. – Mindenesetre nálunk van az életbiztosítása, úgyhogy mi lenne, ha elfogadná, hogy nem vagyunk pelenkások, és el tudjuk dönteni magunk is, hogy mi a rossz és mi a jó?

Piton nem szólalt meg, csak vicsorgott, mint egy sarokba szorított vad.

- Nézze – kezdte Harry, miközben levetette magát az egyik fotelba -, nem áll szándékomban visszaélni az emlék adta előnyömmel, csupán szeretném megértetni magával, hogy nem vagyunk se a diákjai, se felelőtlen kölykök, akik nem tudják, hogy a tűz éget. Már eléggé megégettük magunkat ahhoz, hogy tudjuk, igenis nem babra megy.

Piton vicsorgása megszűnt, de arcán még mindig megfeszültek az izmok.

- Nekem úgy tűnt, nem nagyon tudjátok, mibe keveredtetek.

- Mióta tudom, hogy varázsló vagyok, tudom, hogy mibe keveredtem, és tisztában vagyok vele, hogy a titkolózásnak milyen ára van. Kezdve Siriusszal, folytatva Ronnal. Ha Dumbledore időben elmondta volna a jóslatot, Sirius még élne, ha időben szólt volna a lélekhurcolókról, Ron is élne, úgyhogy ne mondja nekem, hogy nem tudom, mit csinálok! – dühöngött, miközben felugrott a fotelból, majd berohant a szobájába, megkereste az első fekete dolgot, és az okklumenciába menekült.

Néhány perccel később Hermione utána ment.

- Harry, tényleg nem kellett volna beszélned róla Lupin professzornak, mielőtt nem szóltál nekünk – mondta a lány szomorúan. – Azt hittem egy csapatban játszunk.

- Valakinek el kellett mondanom, hogy Ron miért halt meg, mert nem bírom egyedül. Muszáj volt valakinek beszélnem róla. Mióta Voldemort tud róla, hogy a horcruxokat keresem, bajban vagyunk, és attól tartok, nem csak mi leszünk, hanem azok is, akik közel állnak hozzám. Ki tudja, hogy kit fog legközelebb megtámadni. Talán a Weasley családot, talán Dursley-éket. Fogalmam sincs, de én nem lehetek ott mindenhol. Muszáj a Rend segítségét kérnem. Nem tudom, hogy fognak értesíteni, ha valaki bajba kerül, de majd megoldjuk valahogy.

- Tudom Harry, hogy igazad van, csak rosszul esett, hogy nem szóltál – mondta Hermione csendesen, majd nyugtatásképpen a fiú térdére tette a kezét. – Nekem van egy ötletem. Mi lenne, ha küldenénk Lupin professzornak egy olyan érmét, mint amit a DS edzésekhez használtunk? Csak azt írná rá, hogy W, mint Weasley, vagy D, mint Dursley, és te tudnád, hogy ki van bajban. Rendben?

- Ez jó ötlet, köszönöm Hermione. És tényleg sajnálom, hogy nem szóltam előre.

- Elnézve, de legközelebb tényleg szólj – mosolygott rá. – Ha Piton professzornál leszünk, megcsinálom neked azokat az érméket.

- Köszi – mosolygott vissza.

- Azt hiszem, aludnunk kellene, holnap hosszú napunk lesz.

A két fiatal csendesen az ágyba bújt, és gyorsan álomba szenderült, míg a másik szobában Piton kezére hajtott fejjel próbált töprengeni, és végiggondolni mindent.

Írok egy kritikát!

Következik: Ház a domboldalon