Aznap este Hermione három személyre főzött, hátha Piton is éhes lesz, bár maga sem hitte, hogy a férfi előjön.

Tévedett. Szokásos, lobogó, fekete talárját a szobában hagyva jelent meg előttük, teljesen feketében. Keresztbefonta karját, és gúnyosan végigmérte őket.

- Csak nem Rara kedvéért öltöztetek így ki? – húzta gúnyos mosolyra a száját, Harry és Hermione fekete öltözékére célozva.

A két fiatal összenézett, és rögtön megértették: nem tudja, hogy Ron meghalt. Az újságok nem említették a nevét, máshonnan pedig bizonyára nehezen szerezhette volna meg ezt az információt. Harry úgy érezte, ő nem akarja felvilágosítani a tragédiáról, ezért nem szólt egy szót sem, de úgy tűnt, Hermione sem igazán szeretné kiönteni a szívét. Így a kérdés a levegőben maradt, senki sem válaszolt rá.

Hermione egy tiszta tányért és evőeszközöket vett elő, majd intett a férfinak.

- Egyen – mondta, de inkább parancsoló volt a hangja, mint kínáló.

Piton még mindig gúnyosan mosolygott rajtuk, de Harry furcsának találta a mosolyát, olyan mű volt az egész. Rájött, hogy Piton szomorúsággal teli szeme rontja az összhatást.

- Hol hagytátok Weasley-t? Meguntátok, hogy folyton utánatok futkos, de semmi haszna sincs? – szólalt meg újra, bár jobban tette volna, ha csendben marad.

Harry keze ökölbe szorult villáján, de egy szót sem szólt. Rájött, hogy a férfi nem tud mit kezdeni a helyzettel. Bármennyire fájt neki az, amit Ronról mondott, tudta, hogy az egész csak üres gúnyolódás. Van, aki könnyekkel gyászol, és van, aki pengékkel.

Letette villáját, majd eltolta maga elől a tányérját.

- Kösz, Hermione, finom volt a vacsora, de elment az étvágyam. – Felállt, majd a férfihoz fordult. – Addig maradhat, ameddig akar. Ön dönt.

Azzal eltűnt a szobájában, ahol kezébe hajtotta fejét, és bágyadtan nézett maga elé. Néhány perccel később megjelent az ajtóban Hermione is, majd magához vett egy törölközőt, és elindult lezuhanyozni. Harry még mindig csak meredt maga elé, mikor a lány pizsamában az ágyába bújt.

Ron halála óta egy szobában aludtak, az összetolt ágyakon. Harry döntött így, mikor egy éjszaka felriadt, és a konyhába ment egy pohár vízért. Ott találta a lányt a nappali kanapéján összekucorodva, könnyek között. Ölébe vette, és bevitte a szobájába, ahol összetolta az ágyakat. Hermione nem szólt semmit, csak hálásan megszorította a kezét.

Azóta többször is örült, hogy nem egyedül alszik, és Hermionénak is könnyebb volt így. Nem egyszer ébredt arra, hogy a lány zokog mellette. Előfordult, hogy őt is álmatlanság gyötörte, és csak forgolódott éjhosszat. Ilyenkor mindig megfogták egymás kezét, és Harrynek elég volt a tudat, hogy történjen bármi, Hermione mellette van.

Bárki látta volna őket ebben a helyzetben, azt hitte volna, hogy szerelmesek, de csak ők tudták, hogy ennek semmi köze a szerelemhez, inkább a feltétlen szeretethez. Egyedül voltak a világban, jól tudták, hogy csak egymásra számíthatnak.

Harrynek ráadásul nagyon hiányzott Ginny - bármennyire is elfogadta, hogy a lánynak igaza van, fájt a hiánya.

- Jól vagy, Harry? – kérdezte Hermione, visszarántva a fiút a valóságba.

- Nem – válaszolta egyszerűen, miközben fáradtan megdörzsölte a halántékát. – Pitonnak is folyton szurkálódnia kell. – Hangja inkább fáradt és keserű volt, mint vádló.

- Nem tudhatta – mondta a lány, miközben kimászott az ágyból, és Harry elé állt, majd óvatosan a fiú vállára tette a kezét.

- Tudom, Hermione, talán pont ezért fáj ennyire. Piton lehetett volna rosszabb is, de tudom, hogy csak a gyász beszél belőle. Látszik rajta, hogy szenved. Sohasem láttam még sírni, de a kórházban én… - hirtelen elhallgatott, vállat vont, de végül kibökte -, megsajnáltam.

A lány letérdelt elé, így nem kellett kitekert nyakkal felfele néznie.

- Ugyanolyan nehéz lehet most neki, mint nekünk Ron halálakor. A legrosszabb az volt az egészben, ahogy a Weasley család ránk nézett.

- Csak rám – ellenkezett Harry.

- Ha rád, akkor rám is, ezt már tudhatnád.

Harry megfogta a lány kezét, és rámosolygott.

- Köszönöm, hogy te mellettem állsz. Meg sem érdemlem...

- Harry, Ron halála nem a te hibád volt. Ugyanannyira felelős voltam én is, és ő is. Te csak engem akartál megvédeni. Sajnálom, hogy emiatt ellenünk fordult Ron családja, pláne, hogy Ginny is ellened fordult.

- Megérdemlem – vont vállat Harry. – Igaza van.

- Nincs! – csattant fel Hermione. – Nem a te hibád, Harry, már mondtam, és ezt Ginny is tudhatná. Ha valakinek, akkor neki ki kellett volna állnia melletted.

- Ne kiabálj, légyszi, szétmegy a fejem.

- Bocsánat. De akkor is igazam van. Hozzak fejfájás-csillapítót?

- Hagyd, majd én, ne mászkálj mezítláb – mondta, és így legalább megszabadulhatott a kellemetlen beszélgetéstől.

Felállt, és a konyhába sétált, ahol Piton még mindig ott ült, kezébe hajtott fejjel. Híresen jó hallása cserbenhagyta, vagy egyszerűen csak nem akart tudomást venni a fiúról, aki hálás is volt ezért. Csendesen odasétált a bájitalos polchoz, és levett egy üvegcsét, majd felhajtotta a tartalmát. Az jutott eszébe, hogy biztosan a sok negatív gondolattól fáj a feje, ideje lenne megint okklumenciát gyakorolni, hátha a fejfájás-csillapító is gyorsabban hat. Keresett a környezetében valami fekete színű dolgot, ami most legnyilvánvalóbban Piton ruhája volt, és már el is merült a simogató ködben. Agya gyorsan kitisztult, és a feje is kevésbé fájt.

Piton eközben a halántékát kezdte masszírozni, és úgy tűnt, neki is szét akar repedni a feje. Harry gondolt egyet, és előhalászott egy újabb bájitalt a szekrényből, majd szó nélkül a férfi elé tette. Az üveg halkan koppant a faasztalon. A férfi felnézett, tekintetük egy pillanatra találkozott, és Harry látta, hogy végtelenül kimerült.

- Próbáljon meg aludni.

Választ sem várva visszasétált a szobájukba, majd egy törölközővel felszerelkezve ő is zuhanyozni ment. Percekig folyatta magára a vizet, ami egy idő után sós könnyekkel keveredett. Az önvád megint elhatalmasodott rajta, hiába használt okklumenciát. Egy idő után fel is adta, hogy visszatartsa a könnyeit, vagy az érzelmeit. Jól tudta, egyszer ki kell adnia magából, nem fojthatja el azokat örökké.

Másnap Harry nyúzottan ébredt. Tudta, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet kialudni, ilyen volt a tegnapi eset is. Rara halála rányomta bélyegét az ő hangulatára is, még akkor is, ha nem kötődött annyira a nőhöz, mint Hermione.

- Beszélnünk kellene Pitonnal, hogy mennyit tud a horcruxokról – mondta Hermionénak.

- Kétlem, hogy szót lehetne vele érteni néhány napig – válaszolta, és Harry belátta, hogy a lánynak igaza van. Jó néhány napig el kell még viselniük Piton gúnyolódását, mire kiszedhetnek belőle valami információt.

- Jobb, ha nem szólunk neki vissza, azzal csak rontunk a helyzeten – folytatta a lány, és Harry igazat adott neki, bármennyire ellenkezett a griffendéles énje. Jobb, ha most csendben marad.

Már éppen leültek reggelizni, amikor megjelent Piton is. Harry már számított egy újabb kitörésre fekete öltözékük miatt.

- Már mondtam, hogy Rara miatt nem kell feketében járnotok, nincs szüksége olyan emberek gyászára, akik nem gondolják komolyan! – Szavaiból sütött a gúny, és a keserűség.

Harry első gondolata az volt, hogy már Piton sem a régi, ha nem tud jobb okot, amiért gúnyolódhat.

- Nem miatta járunk feketében – szólalt meg Hermione csendesen.

Piton gúnyosan felvonta a szemöldökét, és felvette a legkárörvendőbb testtartását. Harry igyekezett elkerülni a lehetőséget, hogy a férfi megkérdezze, hogy kit gyászolnak, ezért inkább a lányhoz fordult.

- Lenne kedved ma gyakorolni velem? – kérdezte.

- Annyira nem, de úgysincs jobb dolgom – felelte a lány kedvetlenül.

Piton, úgy tűnt, egyenesen sértésnek vette, hogy nem figyelnek rá.

- Kit gyászoltok? – kérdezte, de a fiatalok mintha észre sem vették volna, teljesen figyelmen kívül hagyták a kérdést.

- Harry, be kellene vásárolni, fogytán van néhány dolog. Megyek veled, mert elég sok minden kell – mondta, miközben félve Pitonra pillantott, amiből a fiú rögtön megértette, hogy nem kell annyira sok minden, csak a lány nem szeretne magára maradni a férfival.

Gyorsan magukba lapátolták a reggelit, és már indultak is, mielőtt Piton bármit szólhatott volna. Ha pedig megszólalt, egyszerűen figyelmen kívül hagyták a kérdését. Harry éppen nyitotta volna ki az ajtót, amikor Piton megragadta a karját.

- Nem tűröm, hogy így viselkedjetek velem – sziszegte. – Azonnal mondjátok meg, hogy kit gyászoltok!

Harry lefejtette magáról a férfi markoló ujjait, és a legnyugodtabb hangján szólalt meg.

- Valószínűleg nem szeretnénk erre a kérdésre válaszolni, ha eddig nem tettük meg.

A férfi nem elégedett meg ennyivel, előkapta pálcáját, és a fiúra szegezte.

- Legilimens!

Harry szerencsére már használta az okklumenciát, így Piton nem tudott rögtön betörni. Már érezte, hogy nem bírja sokáig, de csak egyetlen képet sikerült a férfinak elkapnia: Ron feküdt átszúrt mellkassal egy téglarakáson. Aztán hirtelen megszakadt a kapcsolat.

Hermione kivont pálcával állt a földön fekvő férfi felett, és arca elképesztő dühről árulkodott.

- Meg ne próbálja még egyszer! – sziszegte, és Harry még azt is hallani vélte, ahogy dühösen csikorgatja a fogát. – Szedje össze magát, és mire visszaérünk, tűnjön el!

Harry gyengéden megfogta a lány karját, és elhúzta Piton közeléből.

- Maradhat – vetette oda a férfinak, majd a lány felé fordult. – Hagyd, Hermione, a vér nem válik vízzé.

Kivette Hermione kezéből Piton pálcáját, és a döbbent férfi mellkasára lökte, majd kituszkolta a lányt az ajtón. Hermione a bolt felé egész úton duzzogott.

- Hogy lehet valaki ilyen szemét?! – dühöngött.

- Nyugi, Hermione, Piton csak gyászol, és most még kevésbé beszámítható. Egyébként már megszoktam – vont vállat.

- Ez igazságtalan!

- Piton sohasem volt igazságos, ne most várd tőle – válaszolta egyszerűen.

- Ehhez akkor sem volt joga!

- Tényleg nem – hagyta rá a fiú.

- Téged miért nem zavar? – kérdezte a lány értetlenül.

- Mert nem érdekel, hogy mit művel. Már nem tudnak meghatni az aljas húzásai. Már nem tud jobban bántani, mint eddig tette, mert azt már képtelenség fokozni. Csak azt tette, amit vártam tőle.

- Hogy lehet valaki ilyen gonosz?

A kérdés a levegőben maradt, mert megérkeztek a boltba, ahol már nem akartak tovább vitatkozni a témáról.

Gyorsan elintézték a bevásárlást, ami nem bizonyult túl nagy tehernek, így Harry elmélete bebizonyosodott.

Éppen az egyik sikátorba akartak befordulni, ahonnan haza tudnak hoppanálni, amikor két csuklyás alak jelent meg előttük a semmiből.

- Á, pici Potter, már hiányoztál. Merre kószálsz mostanában? Nagyon hiányzol a Sötét Nagyúrnak – gügyögte az egyik, amelyikben Harry rögtön felismerte Bellatrix Lestrange-et.

Mindkét csuklyás rászegezte a pálcáját, így Harrynek esélye sem volt megmozdulni, és a saját pálcájáért nyúlni, ami a hátsó zsebében lapult.

- Mit akar? – kérdezte Hermione harciasan.

- Potterkét – válaszolta Bellatrix. – És a medált. Tudjuk, hogy nálad van, úgyhogy add vissza jogos tulajdonosának, Pottika!

Harry agyában kusza gondolatok ezrei kergetőztek, egyre nagyobb káoszt teremtve benne. Voldemort tudja, hogy keresi a horcruxokat, és azt hiszi, hogy nála van a medál. Piton mondta ezt neki, és ráuszította, hogy addig elterelje a Sötét Nagyúr figyelmét Raráról!

- Fogalmam sincs, miről beszél – válaszolta egyszerűen.

- Crucio – jött a felelet.

Harry térdre esett fájdalmában, kezéből kiejtette a szatyrokat, és minden izma égni kezdett az átok súlya alatt.

- Még mindig nem tudod? – kérdezte mézes-mázos hangon Bellatrix.

Míg a nő Harryvel foglalkozott, a másik halálfaló Hermionéra szegezte a pálcáját, így nem volt lehetőségük a szabadulásra. A fiú gondolt egyet, és egy nonverbális Invitoval magához hívta pálcáját, de közben felállt, hogy elterelje a nő figyelmét.

- Nem – felelte, majd ugyanazzal a lendülettel, amivel felállt, meglendítette a karját, és már szórta is az átkot a Hermione előtt álló csuklyás alakra, miközben önmagára egy pajzsot varázsolt, hiszen nem tudott egyszerre két átkot kiszórni, így Lestrange még mindig talpon volt.

A nő nem kezdte el ordibálni az átkokat, így Harrynek fogalma sem volt, hogyan védekezhetne ellene. A pajzsa nem tűnt megfelelőnek, így a felé száguldó piros csóvát átengedte, mintha ott se lett volna.

Millió kis, kés szabdalta vágás jelent meg Harry felkarján, ahol eltalálta az átok. Azonnal elejtette kezéből a pálcát, amit baljával még idejében elkapott.

Tudta, hogy most bal kézzel nem fog tudni harcolni, mert túl gyenge a sebektől, így megragadta Hermione kezét, és már hoppanáltak is haza, ahova nem tudja követni őket az az eszeveszett nőszemély.

Vére gyors ütemben folyt végig karján, átáztatva a fekete anyagot. Elindult felfele a lépcsőn, de már az ajtóban úgy érezte, nem bírja tovább. Belépett, és lerogyott az egyik konyhaszékre, miközben a karjából a kőre csöpögött a vére. Hermione letépte róla az inget, és egy gyors kötést rögtönzött a vállára, hogy elszorítsa a sebet.

A lány a bájitalos szekrényhez rohant, és remegő kézzel kutatni kezdett valami használható főzet után, nem törődve vele, hogy közben lever néhány fejfájás-csillapító, vagy számára jelenleg nem fontos bájitalos fiolát, melyek hangos csattanással széttörtek a földön, és tartalmuk szerteszét folyt a kövön, keveredve az ott folydogáló vérrel.

A zajra Piton is előjött a szobából, és egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Közelebb lépett a szédülő Harryhez, és úgy tűnt, segíteni akar, de őt ez most a legkevésbé sem érdekelte.

- Ne nyúljon hozzám – sziszegte.

Hermione szintén ezen az állásponton volt, mert minden magyarázat nélkül eltolta onnan a férfit, és a fiú kezébe nyomott három bájitalos fiolát, egyet pedig a vágásokra kezdett öntözni.

- Sajnos nincs itthon minden, ami kellene, de reméljük, ennyi pont elég lesz – mondta halkan a fiúnak, aki már alig fogta fel a szavait.

Harry egyre jobban szédült, de nem szólt egy szót sem, csak egyre fehérebbé vált. Hermione mondta neki, hogy mossa le magáról a vért, és ő fel is állt, de lábai megremegtek, és összeesett. Még annyit érzékelt utoljára, hogy Piton zuhantában elkapta.

Néhány órával később kiabálásra ébredt, amitől szét akart szakadni a koponyája. Pont annyira hasogatott a feje, mintha Voldemort megszállta volna. Kimászott az ágyból, és óvatosan felöltözött, kímélve szétvagdalt felkarját, miközben hallgatta, hogy Hermione Pitonnal ordibál. Nem jutottak el hozzá a szavak, fejében csupán maszlaggá váltak, amit nem tudott, de nem is akart kibogozni.

Elsétált a veszekedő páros mellett, ki a konyhába, a bájitalos szekrénykéhez. Hiába keresett perceken keresztül egy fejfájás-csillapítóval teli fiolát, úgy tűnt, kifogytak a készletükből. Leroskadt az egyik székre, homlokát a hideg asztallapnak támasztotta, ami jólesően hűtötte sajgó koponyáját. Használni akarta az okklumenciát, de egyszerűen felesleges volt, mert olyan üresnek és feketének érezte magát, hogy ettől jobban akarva sem lett volna képes okklumentálni.

Egy darabig üldögélt ott, míg el nem jutottak hozzá a vita részletei is. Horcruxok, medál, Voldemort. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, Hermione is ugyanazt a következtetést vonta le Lestrange támadásából, mint ő. Így legalább valaki helyre teszi Pitont, mert ő egy értelmes szót sem tudna most kinyögni. Egy idő után elhalt a kiabálás, majd egy óvatos kezet érzett a vállán.

- Harry, jól vagy? – kérdezte Hermione.

A fiú ráemelte láztól csillogó szemeit, de nem válaszolt, csak megrázta a fejét. A lány a homlokára tapasztotta a kezét.

- Lázas vagy.

Elkezdte lebontani a fiúról a kötést, aki halk nyöszörgéssel adta tudtára, hogy mennyire hasogat a karja.

- Fáj a fejem – nyögte időközben. – Nem találtam rá bájitalt.

- Tegnap, amikor bekötöztelek, eltört néhány fiola. Főzök neked egy adagot, miután Piton elment.

- Elmegy? – kérdezte a fiú, mikor megjelent a férfi az ajtóban, földig érő talárjában.

- A kisasszony szerint olyan ostoba vagyok, hogy elárultam a Sötét Nagyúrnak, hogy a horcruxok után kutatsz.

- Miért, nem tette? – nézett rá nyugodtan, de tudta, ha kicsit jobban érezné magát, dühöngene.

- Nem ment el a józan eszem – válaszolta Piton fogcsikorgatva.

- Akkor maradjon. Szeretnék néhány dolgot megbeszélni önnel.

- Hallgatom – felelte, majd keresztbefonta maga előtt a karjait.

- Nem most - legyintett ép kezével a fiú, majd fájó homlokára tette hideg kezét. – Majd akkor, ha beszámítható leszek, és én is tudok ordítani magával, mint Hermione.

A lány félszegen rámosolygott, de Pitont még mindig izzó gyűlölettel nézte. A férfi leült a fiúval szemben.

- Nem tudom, honnan jutott tudomására a keresési akciótok, de valamit nagyon elszúrtatok.

- Persze, mi sohasem csinálunk jól semmit – köpte a szavakat Harry.

- Ezt bizonyítja Weasley halála is – sziszegte Piton.

Harry elgondolkozva nézte a férfit. Teljesen más volt, mint a Roxfortban. Ösztönösen várta, hogy mondjon valami sértőt, vagy bántsa valami miatt, de most, hogy felhozta Ron halálát, annyira nem érintette rosszul a fiút. Hermione kezében viszont megremegett a kötszer.

- Ron lélekhurcoló volt – mondta Harry egyszerűen. – Percy meg az útjában állt, így megölte.

- Melyik horcruxé? – kérdezte összeszűkült szemmel Piton.

- Griffendél láncingje – jött a válasz.

Piton szeme mintha elismerést tükrözött volna egy pillanatra, de ahogy jött a különös fény, úgy el is múlt rögtön.

- Láthatnám?

- Ronon maradt, amikor elvitték az aurorok – vont vállat Harry. – Nem igazán a horcruxszal foglalkoztam, mikor haldoklott.

- Akkor innen tudta meg a Sötét Nagyúr - gondolkozott hangosan a férfi. – Egy híve visszajuttatta hozzá.

- Ezt hogy érti? Ezek szerint az a lélekdarab mégsincs elpusztítva?

- De, az megsemmisült. Viszont a tárgy könnyen visszakerülhetett hozzá, amiből Ő rögtön rájöhetett, hogy valaki kutat a horcruxai után. Ez esetben nem volt nehéz kideríteni, hogy ki – folytatta vádlón. – Oda kellett volna figyelnetek, ez a hiba az életetekbe is kerülhet!

Hermione felemelkedett Harry mellől.

- Ha tudtuk volna, eleve azt sem hagyjuk, hogy Ron viselje, időben észrevettük volna! – mondta mérgesen.

- Hagyd, igaza van, jobban oda kellett volna figyelnünk – nyugtatta Harry. – Bár, úgyis mindegy, előbb-utóbb elkövettünk volna valami hibát, és egyébként sincs olyan sok vesztenivalónk – mondta annyi keserűséggel, hogy még Piton is meglepődött.

- Inkább össze kellene magadat szedned, Potter, mert a griffendéles bátorság nem elég a Sötét Nagyúr ellen.

- Miért, maga szerint mi kellene még? – kérdezte a fiú, bár sejtette a választ.

- Tanulnod kellene. Leginkább a nonverbális varázslatokat és okklumenciát.

Harry keserűen felkacagott, mindenféle vidámság nélkül.

- Most ugye csak tréfál?!

- Nem tudom, mi találsz ennyire viccesnek abban, amit mondtam – morgott a férfi.

- Gondolja, dísznek van itt a két nagy terem? – gúnyolódott Harry.

- Hiába, ha nem gyakoroltok benne – sziszegte Piton. – Mutasd, mit tudsz.

- Maga megőrült?! – emelte fel a hangját Hermione. – Harry lázas, és nem tudja használni a jobb kezét!

- Jöjjön – intett Harry a férfinak, majd kezébe vette a pálcáját, és magára rángatott egy tiszta, fekete inget.

Fogalma sem volt, hogy miért érezné magát jobban, ha Pitonnal párbajozna, és talán bebizonyítaná neki, hogy nem henyélt az utóbbi időben. Valahogy boldog lenne a tudattól, ha megdöbbenthetné a férfit.

Az egyik terembe mentek, nem törődve Hermione heves ellenzésével, és szembeálltak egymással, majd felvették a kellő pozíciót.

Írok e kritikát!

Következik: A párbaj