|
16. A lélekhurcolók
2006.09.03. 09:56
Hosszú ideig tartott, amíg az aurorok mindenkit sikeresen kifaggattak a történtekről. Mrs. Weasley több üvegnyi nyugtató főzet hatására tudta csak megtenni vallomását. Harry fakó hangon, üres tekintettel és vörösre sírt szemekkel válaszolgatott a kérdésekre. Olyan élénken éltek benne a baleset, a gyilkossága mozzanatai, hogy hamar kiderült, nem tudott volna másként cselekedni az adott helyzetben.
Az aurorok végül balesetnek nyilvánították Ron halálát, de Harry bűntudatát ez egy kicsit sem csökkentette. Úgy érezte, az lenne a legkevesebb, amit megérdemelne, hogy az Azkabanba zárják.
Miután az aurorok elmentek, elvíve Ron holttestét is, Harry kapott még egy újabb hatalmas pofont az élettől. Mr. Weasley – családjával egyetértésben - magából kikelve zavarta el az Odúból, mert soha többé nem akarta látni. Harry úgy érezte, teljesen jogos a kívánságuk, megérdemli a történtek után.
- Belerángattad a fiamat ebbe az egészbe! – ordította Arthur Weasley.
Harry, bármennyire is fájt, bólintott, és némán magához hívta az összes holmiját, majd kiment: csendben, egy szó nélkül, szemében égő könnyekkel. Csak Ginnyre vetett egy utolsó, kétségbeesett pillantást, de a lány elfordult, és anyja vállára hajtotta a fejét. Ez a lehető legnagyobb büntetés volt számára, de minden porcikája azt mondta, megérdemelte.
- Megérdemlem – suttogta magának, kilépve az Odú rozoga ajtaján.
Egy könnycsepp szántotta végig arcát, de már képtelen volt tovább sírni.
- Csak azt kapom, amit megérdemeltem – motyogta.
Éppen elhoppanálni készült a kora hajnali sötétségben, amikor megjelent az ajtóban Hermione is, az összes holmijával. Csendesen odasétált a fiú mellé, megfogta a kezét, és együtt, szó nélkül a lakásukhoz hoppanáltak.
Egymás kezét fogták még akkor is, mikor beléptek az ajtón. Harry nem merte elengedni a biztos kapaszkodót, ami most az életet jelentette számára. Egy életet, kettő helyett. Egy barát, kettő helyett.
Órákig sírtak hangtalanul a kanapén, egymásba kapaszkodva, mintha mentőövet szorongatnának. De Harry jól tudta, hogy nincs mentőöv, visszafordíthatatlanul megtörtént minden.
Ron halott, az ő hibájából!
Úgy hasított belé újra meg újra a gondolat, mintha pengét forgatnának a szívében. A sírás mégis lassan álomba ringatta őket, hogy másnap reggel kimerülten, fáradtan ébredjenek.
.o]}{[o.
Néhány nap alatt ráncokat írt arcukra a bánat. Mire elmondhatták magukról, hogy kilábaltak a Dumbledore halálát követő szomorúságból és gyászból, teljesen kikészültek Ron halálától. Harryhez közel állt a volt igazgató, de barátja halálát képtelen volt feldolgozni, ahogy Hermione is. Csak lézengtek a lakásban egy szó nélkül.
A karácsonyuk teljesen szertefoszlott, egyikőjük sem volt ünnepi hangulatban.
Harry karácsony után egy héttel a ládájában keresett magának tiszta ruhát, amikor keze beleakadt egy kis csomagba: Ron karácsonyi ajándékába. Akkor akarta odaadni neki, miután visszatértek az Odúból. Ha tudott volna még sírni, most néhány könnycsepp gördült volna le arcán, de már túl volt azon a ponton, amikor képes volt rá.
Kibontatlanul visszatette, úgy érezte, ehhez még nem elég erős, de kivette Hermione ajándékát. Ezt a könyvet még akkor vette neki, amikor nemrég a városban járt bevásárolni a mindennapokra. Semmi tudomány sem volt benne, csak idézetek híres emberektől.
Kisétált a nappaliba, és fájó ürességgel a szívében megajándékozta a szomorú lányt. Hermione köszönetképpen erősen magához szorította, majd véletlenszerűen felütötte a könyvet. Miután elolvasta az így kiválasztott idézetet, könnyek peregtek le az arcán, de elmosolyodott – ha nem is vidáman, mégis bíztatóan. Harry érdeklődve a lap fölé hajolt, mert kíváncsi volt, mi váltotta ki ezt a reakciót barátnőjéből.
A könyvben ez állt:
Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik,
de minden nap születik valami, amiért érdemes élni, és küzdeni.
(Herakleitosz)
Harry gyengéden magához ölelte a lányt, és együtt emlékeztek Ronra. Lelkük mélyén megszólalt valami: az nem lehet, hogy a fiú hiába, a semmiért halt meg!
Hermione volt az, aki lassan megtörte a csendet.
- Ma lesz Ron és Percy temetése – suttogta, és a Reggeli Próféta egy friss számát tartotta elé.
Harry gyorsan átfutotta a főoldal cikkét, aminek címlapja öles betűkkel szenzációt ígért.
Gyilkosságsorozat egy varázslócsaládnál
A W. család lakásában szörnyű események zajlottak le karácsony napján. Két testvér összeveszett a szeretet ünnepén, aminek egyikük, az idősebb testvér, P. W. áldozatul is esett. Meg nem erősített forrásokból kiderült, hogy R. W. egy sötét varázslattal - az Adava Kedavrával, a halálos átokkal - gyilkolta meg testvérét. Az ügy felettébb különös, mert a családban eddig egyetlen ismert halálfaló sem fordult elő, a gyilkos bal alkarja is jeltelen volt. A helyzet pikantériáját az is fokozza, hogy édesapjuk magas beosztásban dolgozik a Mágaiügyi Minisztériumban.
Ha azt hiszik, ezeket az eseményeket nem lehet fokozni, tévednek! A család egy karácsonyi vendége a dulakodás helyszínére sietett, és miközben R. W.-t igyekezett megállítani, szerencsétlen módon kilökte az ablakon. A fiatal férfi szinte azonnal meghalt, testét az aurorok megvizsgálták.
A vendég kilétét szigorúan titkosan kezelik, csak annyit tudhatunk, hogy felmentették a gyilkosság vádja alól. A testvérpár temetésére ma kora délután kerül sor.
Szerkesztőségünk úgy tudja, hogy az eseményekhez valamilyen módon köze van Harry Potternek, a Kiválasztottnak is, akiről az utóbbi hónapokban – Albus Dumbledore halála óta – szinte semmit sem hallani. Forrásaink szerint Potter Tudjukki elleni csatára készül, azért menekült el a világ figyelő tekintete elől. A Minisztérium cáfolta értesüléseinket.
Teofil Tanenberg
- Nem tudnak semmit, mégis ez a főcím – mordult fel Harry. – Csak legyen vér és tragédia… Tudod, mikor lesz pontosan a ceremónia?
- Igen, utánanéztem. Ugye elmegyünk? – kérdezte a lány remegő hangon.
- Igen.
- És ha Mrs. Weasleyék ránk támadnak? Nem szeretném, ha botrányba fulladna Ron temetése.
- Majd az utolsó pillanatban érkezünk, és nem megyünk Weasleyék közelébe. Most úgysem tudnék a szemükbe nézni.
.o]}{[o.
A dupla temetés sokkoló élmény volt. Percy és Ron koporsója egy-egy emelvényen állt, amíg a Búcsúztató megemlékezett róluk.
- Két fájóan fiatal ember értelmetlen halála, amely ennek a szörnyű kornak… - kezdte a beszédet, és hamarosan Harry és Hermione elmerült az emlékeiben. Visszagondoltak az elmúlt több mint hat évre, amikor Ron része volt életüknek, a mindennapjaiknak. Harry magához vonta barátját, úgy állták végig a szertartást.
A beszéd után mindenki virágot helyezett el a sírokon, majd odament a gyászoló családhoz részvétet nyilvánítani. Harryék utoljára maradtak, de úgy érezték, nekik is oda kell menniük.
- Mr. és Mrs. Weasley, nagyon sajnálom a történteket - motyogta a fiú szemét lesütve, félve fogadott családja reakciójától.
- Sokra megyünk a sajnálatoddal – kiáltotta Bill haragosan, miközben családtagjai egyetértően bólogattak. – Ha nem tanítod az öcsémet sötét varázslatokra, ez sohasem történik meg.
- De én nem tanítottam Ronnak… - döbbent meg a fiú, de Ginny beléfojtotta a szót.
- Ne hazudj Harry, tisztában vagyok azzal, mire vagy képes! – sírta.
A fiú rájött, Ginny többször is látta, ahogy nonverbálisan, illetve pálca nélkül varázsol. Ezek után könnyen elhiheti, hogy képes egy ilyen varázslatra is. Csak a lányon múlik, hogy ezt az információt a történtek után kinek adja tovább!
- Ginny – kezdte, de most Mrs. Weasley szavai állították meg.
- Menj el, nem szeretnénk többet látni! – közölte. – Ha a törvény szerint ártatlan is vagy, azért mi még nem fogunk megbocsátani. Két fiunk élete szárad a lelkeden, akik hiába haltak meg! Nem Tudjukki ölte meg őket, hanem te! Melyik oldalon állsz te egyáltalán ebben a csatában?
- Gyere Harry – fogta meg Hermione a kezét, és elhúzta a család vádló pillantásai elől.
A lakásban másra sem tudott gondolni, csak a megvető tekintetekre és a vádló szavakra. Tudta, hogy igazuk van, de ettől nem lett könnyebb. Muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, így a hálószobába ment, és összecsomagolta Ron holmijait, hogy hazaküldhesse a családjának.
A pakolás közben a polcon észrevett két apró kristályfiolát. Elgondolkodva vette kézbe őket, egy darabig gondolkoznia kellett, hogy mik azok, és hogyan kerültek oda. Mikor eszébe jutott a megoldás, kisietett a nappaliba Hermionéhoz.
- Erről hónapok óta elfeledkeztünk! – mutatta a lánynak. – Dumbledore emlékei Roxfortból!
- Nem tudom Harry, van-e jogunk megnézni őket – ellenkezett Hermione.
- Amikor legutolsó órámon voltam nála, ezek az üvegek még nem voltak a szekrényben. Mi van, ha sejtette végzetét, és azért készítette oda, hogy megnézze valaki? Lehet, hogy így üzen halálából nekünk!
- Nem tudom…
- Jó, akkor egyezzünk meg. Rendelünk egy merengőt, és belenézünk az emlékekbe. Ha úgy ítéljük meg, hogy semmi közünk a tartalmához, kijövünk, de ha a horcruxokról van szó…
- Rendben – bólintott fásultan a lány. – Néhány órán belül itt is lehet egy merengő, ha most megrendeljük.
Aznap este lerakták a kőtálat a nappali asztalára, majd kinyitották az egyik üvegcsét, és beleöntötték a tartalmát. A szürke emlékszálak lustán kavarogtak, szinte hívták a párost, hogy merüljenek el bennük.
Először Harry elmagyarázta, mi várható, ha az emlékben lesznek, hisz Hermione még sohasem tett ilyet, aztán belemerültek a Merengőbe. Rövid zuhanás után Dumbledore roxforti irodájában találták magukat.
Albus Dumbledore fáradtan megigazította szakállát, majd előredőlt székében, és egy könyvbe mélyedt. Hermione lassan – mint aki fél, hogy meghallják - mögé osont, hogy megnézze, mit olvas, amikor erőteljes kopogás hallatszott a bejárat felől.
- Gyere be – szólt ki az igazgató, mire Perselus Piton viharzott be. – Ülj le, hosszú lesz, amit mondani szeretnék – mutatott egy kényelmes karosszékre az asztala előtt.
Piton leült, és várakozóan az öreg varázslóra függesztette tekintetét.
Dumbledore egy darabig nem szólalt meg, csak elgondolkodva szemlélte ujján a gyűrűjét, amiben a kő már repedt volt – Harry rögtön felismerte benne az egyik lélekdarabot.
- Perselus, meséltem már neked arról, mitől halhatatlan Voldemort – kezdett bele, mire Piton bólintott. – Azt is mondtam, hogy ezeknek a horcruxoknak a megsemmisítése nem egyszemélyes munka. Én vállalom a könnyebb felét, de rád vár a nehezebb – tette hozzá.
- Rendelkezzen velem – emelte fel fekete szemeit a bájitaltan tanár.
Harry mondani akart valamit Hermionénak, de ő ajkaira tapasztotta ujját, hogy maradjon csendben, így újra a beszélgetésre figyelt.
Dumbledore lehúzta ujjáról a gyűrűt, és szórakozottan játszani kezdett vele, de tekintete mélységes szomorúságról árulkodott.
- Amit meg kell tenned, az a lehető legnagyobb áldozat. Nem is szép tőlem, hogy ilyet kérek hűségedért cserébe, de nincs más választásom: Voldemortnak pusztulnia kell. Te életed során megszoktad az elutasítást, a magányt, így tetted után talán nem is lesz olyan nagy a változás. Ha csak azt nem számítom, hogy minden auror meg akar majd ölni - suttogta Dumbledore sápadtan. Csak most látszott, mennyit öregedett az elmúlt rövid időszakban.
- Mit kell tennem? – kérdezte Piton, de látszott szemében az aggodalom.
- Ez itt egy horcrux – mutatta fel megfeketedett kezét az igazgató, amire már visszahúzta a gyűrűt. - Hónapok óta viselem, azóta küzdök a hatása ellen. Tom mindig is ragyogó koponya volt, így a lélekdarabjait is elmés módon védi. Gondoskodott róla, hogy egyetlen személy ne tudja megsemmisíteni az összeset. Én ezt az egyet vállalom, a többi újabb áldozatot fog majd követelni, előre sajnálom, bárki is lesz az - komorodott el még jobban. – A horcruxot csak úgy lehet végleg megsemmisíteni, ha hordani kezdi valaki. Nem kell, hogy mindig rajta legyen, elég, ha néha magához veszi egy időre. Minél többet viseli valaki, annál hamarabb fejti ki hatását. A szakirodalomban ezt a személyt lélekhurcolónak nevezik. Először apró, külső változások figyelhetők meg. A hurcoló sápadtabb lesz, majd egyre ingerlékenyebb, erőszakosabb. Elérkezik az a fázis is, amikor saját szerettei ellen fordul, már teljesen kivetkőzik magából. A végstádium az, amikor semmivel sem törődve Voldemort felé indul, hogy önként visszaszolgáltassa neki a tulajdonát. Aki az útjába áll, gondolkodás nélkül megöli. Ha nem akadályozzák meg, és eljut Voldemorthoz, akkor ő a lélekhurcoló halálával járó ceremóniával újra vissza tudja rakni lélekdarabját a tárgyba, esetemben a gyűrűbe.
- Mióta hordja? - suttogta Piton kérdőn.
- Hónapok óta. Rajtam még nem látni a változást, egyedül a kezem esett áldozatul. Vagyok olyan jó varázsló, hogy egy darabig ellen tudok állni Voldemort átkának, de ez eléggé kiszívja az életerőmet – mosolyodott el zavartan. – Ha más hordaná, már rég vége lenne az egésznek, ez csak a lélekhurcoló varázsképességeitől és akaraterejétől függ.
- És ha leveszi a gyűrűt?
- Már mindegy, esetemben a lélekdarab már bennem van. Ha meg akarjuk semmisíteni, meg kell, hogy ölj!
Piton ijedten felugrott Dumbledore utolsó szavaira, amitől hátrazuhant a fotel, amiben addig ült.
- Nem! – kiáltott fel, miközben iszony jelent meg az arcán.
- Megígérted, hogy megteszed, amit kérek tőled. Meg kell, hogy ölj, amint eljön az ideje. Ha ügyesek vagyunk a, halálommal nem csak egy horcruxot semmisítünk meg, hanem te is megerősíted pozíciódat a halálfalók között, így jobban tudsz kémkedni, és segíteni Harrynek, miután én már nem leszek – mondta az igazgató nyugodt hangon, mélységes szomorúsággal a hangjában.
- De én ezt nem akarom! – kiáltotta kétségbeesetten a tanár. Harry még soha sem látta ilyennek Pitont.
- Megígérted, most már nem visszakozhatsz! – pillantott az igazgató ellentmondást nem tűrő, szigorú tekintettel bájitaltan tanárára.
- Nem teszem meg – sziszegte a férfi, majd elindult az ajtó felé, és már éppen a kilincsen volt a keze, mikor az igazgató újra megszólalt.
- Tedd meg értem, tedd meg Raráért – kérlelte Dumbledore, majd könyörgőre fogta. – Kérlek, Perselus…
Piton szemében valami furcsa fény csillogott, amikor visszafordult az igazgatóhoz. Szomorúság, mélyen ülő, sohasem változó magány, elkeseredettség.
- Nem kérheti tőlem, hogy öljem meg az egyetlen embert, aki jelent nekem valamit, akibe kapaszkodok ebben a világban. Ne kérjen tőlem ilyet – suttogta rekedten, de látszott rajta, hogy tudja, nincs más választása.
- Lélekhurcoló vagyok, Perselus, előbb-utóbb meghalok, de ha Voldemort öl meg, akkor kárba vész a munkám. Ha te teszed meg, elpusztul egy újabb horcrux.
Piton nem válaszolt, csak halkan kinyitotta az ajtót, és eltűnt mögötte. Harry még láthatta, amint a férfi szeme megtelik könnyekkel, mielőtt bezárta maga mögött az ajtót.
Miután mindketten kiléptek a Merengőből, Harry szólni sem tudott a döbbenettől.
- Most már tényleg nem értek semmit – mondta Hermionénak, miután lerogytak a kanapéra. Az emlék hatására úgy érezték, nem bírja el őket a saját lábuk.
- Ez egy bizonyíték arra nézve, hogy Piton saját kérésére ölte meg Dumbledore-t, Harry – közölte a lány. – A kezünkben van az élete. Ha megmutatjuk a hatóságoknak, valószínűleg felmentik a vádak alól.
- Ha pedig megsemmisítjük, örök Azkaban vár rá – fejezte be a gondolatát Harry sötéten.
- De mi nem teszünk ilyet! – kiáltott fel Hermione. – Ne mondd, hogy képes lennél rá!
- Ne aggódj, nem teszek semmit - egyelőre. A fiola nálunk marad egy darabig. Ha megmutatnánk az auroroknak, fény derülne a horcruxokra, amit nem akarunk. Piton kénytelen lesz tovább menekülni.
- De…
- Semmi de! Vállalta a következményeket, amikor megölte az igazgatót – mondta, miközben saját maga sem hitte el, amit mond. Jól ismerte saját bőrén, hogy Albus Dumbledore-nak nem lehet nemet mondani, mindig eléri, amit akar.
- Emlékszel, amikor Hagridból kiszedtük, hogy Piton veszekedett a Tiltott Rengetegben az igazgatóval? – kérdezte Hermione. – Piton akkor valami olyasmit mondott, hogy nem bírja végigcsinálni, ki akar szállni, de Dumbledore nem engedte. Fogadni mernék rá, hogy akkorra már megígérte, hogy megöli, és visszakozni akart, sikertelenül!
- Lehet… és van mégvalami: amikor betörtünk Roxfortba, az igazgató portréja azt kérdezte tőlem, megsemmisítette-e már Piton a horcruxot, mert az ő feladata volt. Azt hittem, ez csak értelmetlen zagyvaság, pedig csak nem emlékezett a saját halálára - fűzte hozzá Harry, miközben agya lázasan járt, ahogy különböző lehetőségeket vetett fel és utasított el pillanatok alatt.
- Harry… ezek szerint Ron azért volt olyan durva, mert hordta a láncinget – sápadt el a göndör hajú lány. – A lélekdarab elkezdte átvenni felette az uralmat! Ő is lélekhurcoló lett! Az Odúban már a végstádiumban lehetett, talán azért ölte meg Percyt, mert nem engedte elmenni!
- Akkor mégsem halt meg hiába! Megsemmisítette a láncinget, Voldemortnak eggyel kevesebb lélekdarabja maradt – jutott a fiú eszébe, de összefacsarodott szíve a gondolatra. – Hallottad Dumbledore-t: ha nem általam hal meg, Voldemort öli meg! De miért hordta a láncinget? Miért kellett ennek így történnie?
Hermionét teljesen kikészítette a gondolat.
- Fogalmam sincs Harry – suttogta, majd sápadt arccal a fürdőszobába rohant. Érzékeny gyomra nem bírta a sokkot, így visszaöklendezte vacsoráját.
.o]}{[o.
Csak másnap reggel érezték magukat elég jól ahhoz, hogy folytatni tudják a megkezdett beszélgetést. Addig Harry – alvás helyett – átgondolta még egyszer a történteket.
- Most már emlékszem, hogy Ronon a nyakánál el volt repedve a láncing, amikor… - suttogta, miközben mardosó bűntudat gyötörte a lelkét. – Ezt vehetjük bizonyítéknak arra nézve, hogy addigra már átszállt belé a lélekdarab.
- Értem - motyogta Hermione, miközben vörös, duzzadt szemeit a fiúra függeszette. – És arra találtál magyarázatot, miért?
- Igen, azt hiszem. De nem fogsz örülni. Emlékszel, hogy az esküvőn beszélgettünk Lunával? Meghallotta véletlenül, hogy a horcruxokról beszélünk, és kiderült, hogy ő is olvasott már róluk egy könyvében. Olyan dolgokat említett, ami felkelthette Ron figyelmét.
- És ezt csak most mondod? Lehet, hogy ha elolvassuk azt a könyvet, hamarabb rájövünk mindenre, és Ron még most is életben lenne!
- Nem, Hermione, sajnálom. Ez egy olyan Lunás könyv, tudod! Megvan nekünk is, Ron hozta el Piton házából. Beleolvastam, de csupa hülyeséget írnak benne - mentegetőzött, a vámpírok, a fokhagyma és a rossz lehelet közti összefüggéseikre gondolva. A horcruxos részt eszébe sem jutott megnézni.
- De a sok hülyeség között könnyen megbújhat egy igazság is! – ellenkezett a lány. – Hozd ide azt a könyvet!
Harry levette a polcról az Ezer titok és talányt, majd a tartalomjegyzékben kikereste a horcruxokról szóló részt. A lap sarka be volt tűrve, így tudhatták, hogy Ron titokban elolvasta.
A horcruxok elegáns ékszerek, mégsem terjedt el széleskörű használatuk. A középkorban a fiatal hölgyek szépségük és bájuk megőrzése érdekében gyakran készítettek saját horcruxot. Ez egy olyan ékszer, amit nem lehet boltban kapni, csak mágiával létrehozni.
Íme a recept:
Végy egy embertársadat, aki nem hiányzik majd senkinek, vagy úgyis meg akarsz szabadulni tőle. Öld meg, majd a vérét keverd bele a már előre elkészített Lélekkötő bájitalba. Idd meg, és közben végezd el az alábbi ábrán részletesen elmagyarázott varázslatot. Ha mindent jól csináltál, a lelked egy darabja máris átköltözött a kiválasztott karkötőbe vagy nyakláncba.
Ha rendszeresen hordod, örök szerencse kísér utadon. Senki sem tud ellenállni vonzerődnek, a kívánt boszorkány vagy varázsló a lábaid előtt fog heverni. Ha harcba keveredsz, gyilkos erőd legyőzhetetlenné tesz, nem lesz senki, aki túlélne veled egy csatát.
Mellékhatásként megfigyelhető még a víz alatti légzés és a seprű nélküli repülés is.
A horcruxkészítést a varázstörvények szigorúan tiltják, így kérjük, ne kísérelj meg létrehozni egyet!
Harry azt hitte, rosszul lát. Egy ponyvakönyvbe leírják, hogyan készíthető el egy horcrux? Hiába van tele fals információkkal…
- Hogy hihette el mindezt Ron? – szipogott Hermione. – Miattam kezdte el hordani! A láncing nélkül nem mert elhívni randevúra, de az meghozta a bátorságát! Észre kellett volna vennem, hogy mindig furcsán magabiztos!
- Nem te tehetsz róla! Én sem figyeltem eléggé. Már az a pofon felhívhatta volna a figyelmemet.
Harry közelebb húzta magához Hermionét, aki egyre jobban sírt, könnyei végigcsorogtak arcán, majd lecseppentek a blúzára. A fiú szemei is elfátyolosodtak, de nagyobb volt a dühe, mint a szomorúsága. Dühös volt saját magára, a világra, mindenkire, bármire.
Ron sohasem ártott a légynek sem, miért pont neki kellett meghalnia, miért nem Harrynek? Őt nem hiányolták volna.
Az önvád mindkét fiatalt letaglózta. Ron halála túl friss volt, így nem tudtak örülni annak sem, hogy legalább egy lélekdarabbal kevesebb. Ron – akaratán kívül ugyan, de – egy lépéssel közelebb segítette őket Voldemort pusztulásához.
Írok egy kritikát!
Következik: A monogram rejtélye
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
