Másnap reggel Harry hűvös napra ébredt. Fejére húzta a takarót, hogy aludjon még egy keveset, de nem jött álom a szemére. Sűrű ásítások közepette kikászálódott az ágyból, majd elbotorkált a fürdőszobáig.

Nem sokkal később barátai is felébredtek, majd mindhárman együtt reggeliztek. Ronnak eltűnt az összes felesleges póklába, és Hermione is kipihentebbnek tűnt, amit furcsállott is.

Átsuhant az agyán a gondolat, hogy Ron tegnap éjjel biztosan aludt, lehet, hogy az azt megelőző éjszakákat nem aludták át, hanem kettesben töltötték, Merlin tudja, mit csinálva? Vagyis sejtette, de inkább bele sem mert gondolni.

Hermione evés közben újra előhozta az előző esti témát.

- Valamit elfelejtettem mondani tegnap Rara Sötét Jegye miatt…

- Tessék?! – vágott közbe Ron. – Piton feleségének halálfalójele van? Nekem miért nem mondasz el soha semmit? Csak mert Harry a kiválasztott, nekem is jogom van tudni mindenről! – magyarázta idegesen.

Hermione szeme megvillant a hangnem miatt, de aztán nem szólt semmit, inkább engedelmesen elismételte mindazt, amit Harrynek már egyszer elmondott. Miután Ron minden kérdésére válaszolt, visszatért eredeti beszédtémájához.

- Az ápoló elújságolta, hogy Rara állapotában az elmúlt két évben nagyon lassú, de mégis észrevehető javulás történik. Nagyon reménykedik, hogy egyszer akár magához is tér, bár tudja, az agykárosodás miatt már sohasem élhetne ugyanolyan életet, mint korábban.

- Naná, nem tudna ártatlanokat gyilkolászni… - horkantott Ron megvetően.

- Ron! – szólt rá Hermione fenyegetően. – Nem tudunk semmit arról a nőről! Ne legyenek előítéleteid! Egyszerűen nem tudom kinézni belőle, hogy ártatlanokat ölt…

- És a jel a karján? – vigyorgott a fiú kihívóan.

- Lehet, hogy Piton kényszeríttette, hogy csatlakozzon Voldemort híveihez – vetette fel Harry.

Hermione csúnyán nézett rá is, majd igyekezett túllépni a fiúk hozzáállásán, és folytatta.

- Mindegy, hogyan lett halálfaló, a jel a kezén van, az aurorok pedig megkínozták. Most nagyon lassan a gyógyulás útjára lépett, amire ilyen állapot esetében eddig még nem volt precedens. Ha magához tér, rosszabb szellemi állapottal fog rendelkezni, mint Neville szülei, azaz nem tudunk majd információkat gyűjteni tőle, én mégis örülök, ha megtörténik. Úgy döntöttem, ha vége ennek az egész háborúskodásnak, és túlélem, komolyabban szeretném majd megvizsgálni a témát. Biztos akad mód egy bájital kifejlesztésére, amitől javítható az állapotuk.

- Ha lenne rá mód, Piton tudna róla, és meggyógyította volna a feleségét – ellenkezett Harry, de gyorsan hozzáfűzte –, de örülök, ha ilyen szakmát választasz majd magadnak. Jobb döntés, mint az én aurori terveim.

Ezután hagyták a témát, és gyorsan befejezték a reggelit, egy kicsit jobb hangulatban. Ronon volt a sor, hogy bevásároljon az ebédhez, aminek most Harry kifejezetten örült, mert így legalább kifaggathatta Hermionét. Ébredése óta két dolog is foglalkoztatta.

- Ron miért ilyen mogorva ma veled? – kérdezte először.

- Talán a tegnapi eset miatt. Gyengének mutatkozott előttem, ez dühítheti. Vagy nem tudom, már hetek óta nem a régi. Vagy én vagyok érzékenyebb mostanában - ütötte el egy mosollyal a témát.

- Csak nem vagy terhes? – tette fel azonnal az elméjébe tolakodó kérdést Harry.

A lány hirtelen felpattant, és dühösen meredt a fiúra.

- Harry James Potter! – kiáltott fel elvörösödve. – Már a feltételezés is sértő. Azt hiszed, nem vagyok tisztában a megfelelő varázsigékkel? És különben is, mi közöd lenne hozzá, ha az lennék?

- Hangosabban Hermione, Voldemort még nem hallotta meg! Egyébként annyi közöm van hozzá, mint neked Ginnyhez és hozzám – mondta, miközben megfogta a lányt, és visszahúzta a kanapéra. – Szóval? Ezek szerint összejöttetek már? – kérdezte kajánul a lánytól.

- Persze, együtt járunk – válaszolta Hermione kicsit – szándékosan - értetlenül.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam.

- Tudom, de tartom magam ahhoz, hogy semmi közöd hozzá.

- Neked sem volt Ginnyhez és hozzám, mégis leordibáltad a fejem. Most én akarok ordibálni veled – nevetett. – Tehát?

- Miért kérdezed, ha tudod?

- A te szádból akarom hallani – mondta immár teljesen komolyan.

Hermione kezébe rejtette égővörös arcát.

- Ezek szerint igen. Elmondtad már neki, hogy mi történt az esküvőn?

- Az kéne még! Ha megtudja, hogy lefeküdtem egy véla fiúval... – fakadt ki a lány.

Harry ekkor vette észre, hogy a bejárat ajtaja most csukódik be. Ron elejtette a kezében hozott szatyrokat, és arca eltorzult a dühtől. Megindult Hermione felé, és a blúzánál fogva rángatta fel a kanapéról, úgy üvöltött az arcába.

- Te megcsaltál egy vélával?

- Nem, Ron… - tiltakozott a lány erőtlenül, miközben megpróbálta magát kiszabadítani Ron karjaiból. – Akkor még nem jártunk, és én…

Úgy tűnt, a szavak nem jutnak el a fiú agyáig, de még a lány szeméből kibuggyanó könnyek látványa sem. Ron hirtelen elengedte a lányt, majd kézháttal akkora pofont kevert le neki, hogy Hermione a kanapéra esett, és orrából szivárogni kezdett a vér.

Harry eddig tehetetlenül nézte barátait, de ekkor már úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Magához hívta pálcáját, és egy egyszerű nonverbális varázslattal harcképtelenné tette Ront, aki ezután némán fetrengett a földön, az átokkal küzdve. Ezután az arcát szorító lányhoz fordult, aki még sírni is elfelejtett meglepetésében. Meg akarta vigasztalni, miközben egy zsebkendőt nyújtott felé, de a lány felpattant, és berohant a szobájába.

Ronnal ekkor furcsa dolog történt: megtörte magán az átkot, pedig a pálcáját sem mozdította. Felállt, és már rohant is volna Hermione után, ha Harry ezt meg nem akadályozza. A fiú dühösen megfordult, majd kirohant a lakásból, maga után úgy becsapva az ajtót, hogy az majdnem tokostól kiszakadt a helyéből.

Harry egy intéssel helyrerakta az omladozó falat és ajtót, majd a lány szobája felé vette az irányt.

- Hermione, beszélhetnénk? – mondta, miután kopogott, de nem kapott választ.

- Hagyj békén – kiabálta a lány bentről.

- Hermione, kérlek…

Az ajtó halk kattanással kinyílt, majd megjelent Hermione még mindig az ütéstől vöröslő arccal. Az orrát már sikerült helyreállítania.

- Sajnálom, nem kellett volna felhoznom a témát.

- Nem a te hibád, hogy Ron megütött! – sírta.

- Közvetve az enyém volt. Ráadásul megakadályozhattam volna – mondta bűnbánó arccal.

- Hol van most? – kérdezte a megszeppent lány.

- Nem tudom, elviharzott.

- Csak ne csináljon semmi hülyeséget…

Harry teljesen elhűlt.

- Ezek után is képes vagy érte aggódni?!

Hermione besétált a szobájába, és leült az ágyára, de nyitva hagyta az ajtót, jelezve Harrynek, hogy bemehet.

- Szeretem – mondta a lány csendesen. – De ezt sohasem fogom neki megbocsátani!

Ezek után Ronnal alig lehetett bírni, egyre agresszívabbá vált Hermionéval, de ugyanúgy Harryvel szemben is. Mindenre volt valami negatív megjegyzése, amit a többiek nem tudtak mire vélni. Harry egyszerűen nem értette, hogy hogyan tudta Ront ennyire kiforgatni magából az, hogy Herminonénak nem ő volt az első. Ráadásul meg sem hallgatta a lány magyarázatát, aki hiába próbálkozott. Harry egy kicsit meg tudta érteni Ront, mert ő sem túlzottan örült volna neki, ha Ginny megcsalja, vagy akár más férfi hozzáérjen, de tudta, a tettlegességig sohasem ment volna el.

Lassan közeledett a karácsony, de Harry úgy érezte, mintha háborús övezetben lakna. Semmi hangulata nem volt a szeretet ünnepéhez, pláne így, hogy barátai nemcsak egymást marják, hanem őt is.

Karácsony előtt egy héttel Hedvig Ginny levelével tért vissza az Odúból, amiben a Weasley család meghívta őket az ünnepekre. Harry úgy érezte, jót tenne neki is és barátainak is a családias légkör, ezért rábeszélte őket, hogy ott karácsonyozzanak.

Az Odún kívül kaptak még egy levelet, amit Hagrid küldött. Harryt – amikor meglátta a borítékon Hagrid nehézkesen írt betűit -, elöntötte a lelkiismeretfurdalás. A roxforti incidens óta - amikor betörtek a kastélyba -, nem találkoztak a férfival, akit minden figyelmeztetés nélkül hagytak ott kunyhójában. Még akkor sem köszönt be hozzá, amikor elment meglátogatni Ginnyt. Vajon haragszik rájuk, vagy végtelen jóindulatában nem is sejti, mennyire rászedték?

A levél elolvasása után kissé megkönnyebbült. Hagrid azt ajánlotta, tarthatnának egy kis közös előkarácsonyt Roxmortsban, ha ráérnek, és elviselnék egy kicsit a társaságát. A levélből érezni lehetett, hogy Dumbledore halála óta még mindig magányos.

A megbeszélt napon ajándékkal megrakodva Roxmortsba hoppanáltak. Harry és Ron lángnyelv whiskyt, vagy valami egyéb különleges alkoholfajtát akartak venni, de Hermione a sarkára állt, és megakadályozta a képtelen ötletet. Helyette meleg bundakesztyűt és egy különleges állatokról szóló könyv díszkiadását vették meg.

Hagrid fullasztó öleléssel üdvözölte őket, miután beléptek a Három Seprűbe, ahová a találkozót megbeszélték.

- Hogy vagy? – kérdezte Hermione együttérzőn. Ő sem érezte túl fényesen magát, mégis igyekezett lelkiekben támogatni a férfit.

- Tűrhetően, köszönöm – motyogta a vadőr. – De hiányoztok. Nem elég, hogy Dumbledore meghalt, a diák is nagyon kevés Roxfortban. Nincs ott senki, akit úgy igazán barátnak nevezhetnék… Hisz még Aragog is meghalt – Ron megpróbálta visszatartani az öklendezést, miközben Hagrid szipogni kezdett a hősiesen visszatartott könnyek miatt -, aki diákkorom óta hű társam volt. A nebulók közül sincs a közelben senki, akivel jóban vagyok, ti külön utakon jártok, a régiek közül pedig szinte senki sem él már, vagy életben van ugyan, de olyan állapotban, hogy jobban járna, ha meghalna…

Harrynek az utolsó mondatról Rara jutott eszébe, így hirtelen ötlettől vezérelve rákérdezett.

- Hagrid, te tudtad, hogy Piton nős? – kérdezte, mire Hermione majdnem felnyársalta a tekintetével. Kegyetlen dolog volt pont az ő nevét felemlegetni a férfi előtt.

- Hogyne tudnám! – kérte ki magának a vadőr. – Én voltam a kis Rara tanúja az esküvőn…

- Te? Hogyhogy? – lepődött meg Harry.

- Rara különleges lány volt. Nagyon szerette az állatokat, így hét évig, amíg idejárt, sokat időzött nálam. Összebarátkoztunk a közös szenvedélyünknek köszönhetően.

- Nem is tudtam, hogy te mardekárosokkal is barátkozol – köpte a szavakat Ron.

- Mardekárosok? – nézett Hagrid egy pillanatig értetlenül. – Rarára gondolsz? De hisz ő hollóhátas volt! Ráadásul ritka okos boszorkány, de nem volt túl népszerű a többi diák között. Mindig is különc volt, az állatokat jobban szerette, mint az embereket. Hogy őszinte legyek, az emberek nem is érdekelték különösebben. Jobban megsiratta az állatok szenvedését, kimúlását, mint barátai tragédiáit. Akkoriban Tudjukki már javában ereje teljében volt, de őt ez nem érdekelte, úgy viselkedett, mint aki teljesen érzéketlen. De emlékszem, egyszer még Pitont is megátkozta, amikor ok nélkül belerúgott egy diáktársa macskájába.

- Akkor hogyan jöttek össze? – érdeklődött Hermione.

- Nem az iskolában, az biztos. Miután Piton végzett, Rarának még hátra volt egy éve. Sohasem említette, hogy közük lenne egymáshoz. Mindig is vonzódott a sötét dolgokhoz, így iskola után tévútra tért, és elhitte Tudjukki nézeteit. Alig két évvel azután, hogy végzett Roxfortban, megtartották az esküvőt, akkor találkoztam vele utoljára.

- És mikor állt be halálfalónak? – kérdezte Ron.

- Tessék? – ugrott fel Hagrid. – Rara nem állt halálfalónak! Hisz huszonegy éves korában szörnyű baleset érte, és azóta kórházban fekszik, magatehetetlenül!

- Nem is tudsz róla? – lepődött meg Ron. – Az a liba beállt halálfalónak, és nem baleset…

- Ron Weasley! – kiáltott rá Hermione. – Ez most mire volt jó? Miért bántod Hagridot? Sok évig azt hitte…

Hagrid döbbenten pillantott hol az egyik, hol a másik diákra, majd lassan felfogta szavaik értelmét. A karácsonyi hangulatának végképp vége szakadt.

Harrynek csak kicsit sikerült megmentenie a helyzetet. Átadta ajándékukat a majdnem sírva fakadó Hagridnak, és megmutatta az ajándék könyvben, hogy hány fejezet foglalkozik csak a sárkányokkal, majd Grópról faggatta.

Órákkal később, hazafelé a fiúnak meg kellett állapítania, hogy ez a karácsony nem úgy kezdődik, ahogy titkon reménykedett benne. Megtudtak ugyan pár információt Piton feleségéről, de cserébe óriási fájdalmat okoztak Hagridnak Ronnak köszönhetően, aki érzéketlen tuskóként megint nem tudta, miként is kell viselkedni. Harry legszívesebben jól kiosztotta volna a fiút, de ezt Hermione megtette helyette, így hagyta az egészet. Még most is, hazatérésük után fél órával is a veszekedésüktől visszhangzott a ház.

Szerencsére Ron többet meg sem kísérelte megütni Hermionét, inkább csípős nyelvét használta, így nyugodt szívvel kettesben hagyhatta őket. Előre félt, mi fog történni az Odúban, ha ott is ilyen jelenetet rendeznek majd. Még arra is gondolt, hogy vissza kellene mondania a meghívást, de aztán úgy döntött, mindenképpen szeretne találkozni Ginnyvel.

Még egy nehéz döntést hozott meg a sötét szobában. Karácsony után – miután lecsengett ez a nagy felhajtás a szeretet körül -, válaszút elé állítja barátait. Vagy normálisan viselkednek, vagy menjenek haza, és ő majd egyedül kutat tovább a horcruxok után. Sejtette, hogy Ron nélkül Hermionéval semmi problémája sem volna, de szeretett volna a fiúnak is adni még egy utolsó lehetőséget.

Erősen reménykedett abban, hogy a karácsony helyre teszi barátait is.

A veszekedés ezalatt elhalt, majd hallotta, hogy valamelyikük elhagyja a lakást. Megnyugodva elővette könyvét, és egy kis gyakorlásra koncentrált, majd lefekvés után átgondolta az elmúlt időszak eseményeit.

Mivel barátaival egyre kevesebbet beszélgettek mostanában, unalmában még többet tanult és olvasott. Már gondolkodás nélkül sikerült neki a pálca nélküli Vingardium Leviosa, az Invito, a Pironito, és hasonló bűbájok. Leginkább az Invitóra koncentrált, mert arra lehet a legjobban szüksége, bármikor. Mikor már teljesen biztos volt benne, hogy gondolkodás nélkül magához tudná hívni a pálcáját egy hangos Invitóval, elkezdte némán gyakorolni. Álmából felébresztve is tudta, hogy hogyan működik a varázslat, annyit gyakorolta.

Rájött egy óriási nagy igazságra, amire eddig oda sem figyelt: a szorgalom, tehetséggel párosítva elképesztő dolgokra képes. Például a nonverbális, pálca nélküli varázslatokra.

Elgondolkozott rajta, hogy barátainak vajon miért nem sikerül elsajátítaniuk még a pálca nélküli varázslást sem, és arra jutott, hogy valószínűleg ő is kapott abból a hatalmas erőből, azon a bizonyos, sokat emlegetett éjszakán, ami Voldemortnak is van. Tehát, ha úgy vesszük, saját erejével kell szembenéznie a Sötét Nagyúrnak.

Ezekre a gondolatokra elégedetten elmosolyodott, majd lassan álomba szenderült.

Karácsony előtt egy nappal némán indultak útnak az Odúba, és egy szó sem hangzott el közöttük, még akkor sem, miután megérkeztek. A Weasley család vidáman fogadta a három morcos vendéget.

Harry legnagyobb meglepetésére ott volt a családdal Percy is, de sejtette, hogy nem a családszeretete miatt jött haza. Szúrta is a szemét a fiú, de nem tett rá különösebb megjegyzést, mert nem akarta bántani Mrs. Weasley-t.

- Még mindig nem kérsz a Rend segítségéből? – kérdezte aznap este Mr. Weasley.

- Hanyagolhatnánk a témát? – mordult fel Ron, aki láthatóan már nagyon unta, hogy mindenki ezt kérdezi.

- Fiam, ne beszélj így apáddal – szidta meg édesanyja.

Ron nem szólt vissza, de szeme egy pillanatra a boszorkányra villant.

- Tényleg nem szeretnénk felhozni ezt a témát, ha nem muszáj – erősítette meg barátját Harry, jóval kíméletesebben, majd csendben folytatta a vacsorát.

Harry az egész étkezés alatt Ginnyt leste, akivel még eddig nem sikerült tíz percet sem kettesben maradnia. Ha valamikor, most aztán nagyon vágyott a lány közelségére, megnyugtatására. Ronnal elhidegülő barátságuk gonoszul ült a szívén, és úgy tűnt, a helyzet a családi légkör ellenére sem változik, inkább csak rosszabbá válik. Harry látta, hogy Ron egyre feszültebb lesz, miközben hallgatja Percy idegesítő beszámolóját a Miniszériumról.

- A miniszter úr alkalmazkodik a helyzethez, és több aurort vett fel idén, mint az eddigi években. Majdnem kétszer annyi embert képeznek ki, mint tavaly, ráadásul a mostani aurorok is részt vesznek egy két hónapos harci kiképzésen, ami bárkinek javára válna - magyarázta, e szavaknál célzatosan a trió tagjaira sandítva.

- Ez elismerésre méltó – dünnyögte Mr. Weasley, de Ron arcán megfeszültek az izmok, lecsapta kanalát, és felrohant az emeletre.

Az egész család utána nézett, de senki sem indult el, hogy megkérdezze, mi baja. Percy furcsállotta, a többiek meg pontosan tudták, hogy mi borította ki ennyire. Harry azon gondolkozott, hogy vajon mivel lehetne Ront visszafordítani azon az úton, amin elindult. Egyre furcsábban viselkedik, amit egy darabig betudhatott a Hermionéval való kapcsolata kudarcának, de ahogy jobban belegondolt, rá kellett jönnie, hogy ez már jóval azelőtt kezdődött. Felrémlett agyában az az eset is, amikor magának a Mágiaügyi Miniszternek szólt be. Eldöntötte, amint alkalma adódik, beszélni fog Ronnal erről az egész helyzetről, és megpróbálja helyretenni a fiút.

De először inkább Ginnyvel akart beszélni. Jobban mondva nem csak beszélni, hanem mást is, amit talán nem az Odú keretein belül kellene megtenniük.

Vacsora után meglátogatta barátnőjét, aki egy mozdulattal kitessékelte Hermionét a szobából, és nekiesett a fiúnak: csókolta, ahol érte. Harry sem sokáig bírt magával, így egy perc alatt felismerhetetlenül összegabalyodtak.

Két óra múlva csendesen beszélgettek egy paplan alatt, amikor kiabálásra lettek figyelmesek. Harry rögtön tudta, hogy Ron kiabál, a másik fél úgy tűnt, Percy lehet. Magára kapta nadrágját, majd a pólóját, és már rohant is a barátja szobájába.

Éppen feltépte az ajtót, amikor meghallotta Hermione sikítását is, és még láthatta, hogy egy zöld csóva ütközik Percy mellkasának. Gyorsan felmérte a helyzetet, és látta, hogy Ron átkozott, de fogalma sem volt, hogy mi lehetett az átok, és pláne nem tudta, hogy miért tette. Hermione csak állt ott, mozdulni képtelenül, amikor Ron pálcája felé fordult. A fiú arca ijesztő, torz vigyorra húzódott. Látszólag teljesen kivetkőzött magából.

Harry teljesen össze volt zavarodva, nem értette, hogy a fiú miért akarja bántani Hermionét, de nem várta meg, hogy kimondhassa az átkot. Megragadta a lány karját, és húzni kezdte a lehető legtávolabb a furcsán viselkedő Rontól, amikor meghallotta barátja hangját.

- Adava Kedavra – ordította, de a csóva tehetetlenül vágódott az ajtó mellé, ahol pár pillanattal később a megrettent Ginny és édesapja jelent meg.

Mindenki arcára rá volt írva a döbbenet, de Harry gyorsan kapcsolt, magához hívta pálcáját egy mozdulattal a szomszédos szobából, de az túl lassan érkezett. A fiú semmit sem értett, csak annyit tudott, hogy Ron veszélyt jelent mindenkire, aki csak a környezetében van, és meg kell állítania.

Egy futólagos pillantást vetett Percyre, aki mozdulatlanul feküdt a fal mellett, miközben kimeredt szemekkel bámult egy pontot a plafonon. Harry gyomrát egy szörnyű érzés szorította össze: Ron megölte a saját bátyját! Nem volt ideje gondolkozni, mert amikor elhajolt egy újabb átok elől, kezébe csúszott a pálcája. Az első átkot kimondta, ami eszébe jutott. A legkevésbé sem érdekelte, hogy nonverbálisan is képes rá.

- Obstructo! – üvöltötte, amitől az átok jóval erősebbé vált.

Ront a varázslat mellkason találta, aki annak erejétől a szoba egyetlen ablakának csapódott, és mivel az elég gyenge tákolmánynak bizonyult, megrepedt a rá nehezedő nyomástól, és a fiúval együtt a mélybe zuhant.

Harry akkor jött rá, hogy mit is tett, mikor Ron kiáltása elhalt az éjszaka csöndjében. Ész nélkül rohanni kezdett le a lépcsőn, majd ki a kertbe, hogy segítsen barátjának összeszedni magát, vagy meggyógyítsa, ha megsérült.

Óráknak érezte azt az időt, míg odaért barátjához. Ron a kert lehető legrosszabb pontjára esett. Így most természetellenes pózban feküdt egy téglakupacon, mellkasából pedig egy hegyes vasrúd állt ki, száján kibuggyant egy csepp vér, amit sűrűn követte a többi.

Harry letérdelt mellé; a fiú kapkodta a levegőt, küszködve a szájába gyűlő, egyre jobban habzó vérrel. Pillanatról pillanatra nehezebben, hörögve szedte a levegőt, Harry pedig tehetetlenül nézte barátja kínlódását.

- Ron! – kiabálta kétségbeesetten.

A fiú nem mozdította a fejét, talán képtelen volt rá, csak a szemét fordította Harry felé, ami egy pillanatra vörösen felizzott, majd kihunyt belőle az idegen szín.

- Voldemort… - hörögte.

- Valaki jöjjön már segíteni! – ordította Harry a könnyeivel küszködve.

- Az én hibám – suttogta a vérrel küzdve barátja. – A láncing…

- Miről beszélsz, Ron?! – kérdezte kétségbeesetten, miközben egyre rosszabbul érezte magát. Lelkét fojtogatta a bűntudat, hogy barátja itt fog meghalni. A kérdés a levegőben maradt, Ron nem válaszolt.

Teste nem mozdult többé, szemének csillogását felváltotta a tompa tudatlanság.

- Ne, Ron, kérlek ne menj el… – suttogta sírva Harry, majd egyre hangosabban folytatta. – Neee!

Kétségbeesetten kutatni kezdett elméjében a megfelelő varázslatok után, amivel még megmenthetné barátját. Vagy tíz, most már felesleges varázsigét küldött a mozdulatlan testre, mire felfogta, hogy nincs tovább. A lelkét markoló érzés hirtelen mintha össze akarta volna roppantani. Megölte barátját, aki a világon mindennél többet jelentett neki. Ron meghalt, mégis képtelen volt elfogadni, percekig szorongatta a fiú véres ingét, de barátja nem mozdult többé.

Keze valami keményet érzett Ron pólója alatt, aminek percekig nem tulajdonított jelentőséget. De aztán óvatosan felemelte a vékony anyagot, és meglátott valamit, aminek soha nem lett volna szabad ott lennie.

- A láncing… - suttogta elkeseredetten, és könnyei újra kicsordultak dühében. Ronon rajta volt az egyik horcrux, ki tudja, hogy mióta.

Rohanó lépteket hallott maga mögül, de képtelen volt hátra nézni, megbénította a tehetetlen önvád, a mardosó bűntudat. Az egész az ő hibája! Miért nem vette észre hamarabb, hogy Ron változása a Griffendél kriptája óta tart?! Miért nem tűnt fel neki, hogy legjobb barátja egy horcruxot visel?!

Ron meghalt, mielőtt rájöhetett volna.

Erőtlen sikítást hallott maga mögül, mire megfordult, és szembe találta magát Hermionéval, Ginnyvel, és Mrs. Weaselyvel.

Az idős boszorkány tehetetlenül rogyott fia mellé, kövér könnycseppeket eresztve annak vértől vöröslő, mégis sápadt arcára.

Harry felállt, majd elindult Hermione és Ginny felé, akinek némán csorogtak arcán a könnyek. Ron húga az anyja mellé térdelt, és zokogva borult bátyja halott testére.

Harry átölelte Hermionét, és csendesen sírt vele. Képtelen volt felfogni, hogy ez megtörténhetett. Üres tekintettel nézett maga elé, de könnyeitől nem látott tovább néhány centiméternél.

Még órákkal később sem tudatosult benne, hogy mit tett; másnap arról sem tudott volna beszámolni, hogy mivel töltötte ezt az időt.

Amikor megjelentek az aurorok, még mindig azt várta, hogy Ron feláll a téglahalomról, és elkiáltja magát, hogy semmi baj, csak viccelt. Erőtlenül rázta a fejét a gondolatra, hogy barátja meghalt. Nem, nem halt meg, nyugtatta magát, de egyre jobban elhatalmasodott rajta a pánik.

Fekete űr töltötte ki a szívét, lelkét, de még az elméjét is, ami nem volt hasonlítható az okklumencia nyugodt feketeségéhez. Fojtogató, a bűnösségét sugárzó köd ereszkedett az agyára.

Írok egy kritikát!

Következik(Dracy kedvenc fejezete): A lélekhurcolók