Hermione két nap múlva saját felelősségére tényleg elhagyta a kórházat. A hoppanáláshoz gyenge volt, így inkább mugli közlekedési eszközöket vettek igénybe.

- Most pedig azonnal feküdj le – parancsolta Harry ellentmondást nem tűrően, miután bezárták maguk után a lakás ajtaját.

- Megyek, csak először megkeresem a könyvem – vánszorgott a lány a polc felé, de Harry a szobába zavarta, és maga vitte utána az olvasnivalót. Addigra Hermione már ágyba bújt.

- Tonks üzeni, holnap este találkozhatsz Lupinnal. Leírta egy papírlapra a címet. Mivel nyilvános helyen lesztek, megkért, hogy mondjam meg neked, változtasd el magad egy kicsit – jutott a lány eszébe. – Mit szeretnél Lupintól?

- Csak friss információkat Voldemortról és a halálfalókról.

A nap további része csendesen telt számukra. Harry annyira fellelkesült, hogy sikerült neki egy pálca nélküli varázslat, hogy nem is törte le annyira a tény, hogy nem is egy horcruxot szereztek meg.

Egész nap a pálca nélküli varázslást gyakorolta, de a feladatra használt toll csak halványan mozdult meg, ami ugyan eredmény volt, de ahhoz képest, hogy a medál a kezébe repült… Mindennek ellenére nem csüggedt, mert tudta, hogy meg tudja csinálni.

Másnap estére már annyit elért, hogy a tollpihe a kezébe repüljön, később a pálcájával próbálkozott, ami szintén megmozdult, de csak araszolgatott felé. Elhatározta, hogyha megtanulta a pálca nélküli varázslást, akkor mindezt megtanulja nonverbálisan is. Optimistán állt a dolgokhoz, hiszen nem volt vesztenivalója, legfeljebb kevés ideje, de ez a legkevésbé sem érdekelte.

Fél ötkor végre abbahagyta a gyakorlást, de már unta is az örökös invito szajkózását, és látta, hogy Ron is kezdi már unni az animágiát. Vagyis annak sikertelenségét.

Harry néhány változást eszközölt magán, hogy senki ne ismerje fel, de a szemüveggel megint gondban volt, mint legutóbb is. Akkor átalakította ugyan, de az nagyon kényelmetlennek bizonyult.

- Hermione, nem tudsz valami varázslatot a szememre? – kérdezte a lány felé fordulva. – Tudod, hogy ne kelljen szemüveget hordanom.

A lány megrázta a fejét.

- Nem, nem tudok, de utánanézek. Gyere ide, megcsinálom én a szemüvegedet, hogy jó legyen.

Harry közelebb ment, és átadta a szemüvegét, amit vissza is kapott néhány változtatással.

Tíz perccel később London egyik sikátorába hoppanált, de már hosszú, összefogott barna haja volt, sötétbarna szeme, és ovális lencséjű szemüvege. Pontban ötkor érkezett a megbeszélt kávézóba, rendelt magának egy erős teát, majd csendesen iszogatni kezdte, amikor megjelent Remus, de egészen megváltozott.

Haja teljesen rövid volt, és a bajuszát is leborotválta. Egészen fiatalosan nézett ki így, ezzel az új külsővel.

- Szia – ült le Harry mellé.

- Jó estét, jól néz így ki. Nem mondta, hogy elváltoztatja magát – mondta Harry, de a végét már suttogta.

- Egy szikrányit sem változtattam magam, ez itt a borotvám eredménye – mutatott bajusza helyére. – Ez pedig az olló nyoma – mutatott a fejére.

- Akkor is jó, fiatalodott vagy tíz évet – nevetett a fiú. – Meséljen, van valami hír a nagyvilágból? Mi kicsit el vagyunk szigetelve mostanában.

- Hallottam híreteket – fintorgott Lupin. – Nem tudom, mibe keveritek magatokat, de ilyen rövid idő alatt mindkét lány a Szent Mungóban… Nem túl jó arány, nem gondolod? – mondta csendesen, miközben szájához emelte a pincér által hozott kávéját.

- Nagyon jól tudja, hogy legszívesebben mindenkit eltiltanék ettől az egésztől, mert ez az én keresztem, de egyszerűen nem boldogulok egyedül – felemelte a kezét, hogy a férfi ne szólhasson közbe. – Tudom, és igazuk van, hogy segítséget kellene kérnem, de nem tehetem. Túl nagy a veszélye, hogy Voldemort már tud róla, mit csinálok. Ha megbizonyosodok arról, hogy tényleg tudja, akkor segítséget kérek, de addig egyedül kell boldogulnom, a barátaimmal, érti?

Remus elégedetlenül megcsóválta a fejét, mint aki érti, de nem ért vele egyet.

- Tudod, hogy bennem megbízhatsz… - kezdte Lupin.

- Tisztában vagyok vele, de tiszteletben tartom Dumbledore döntését, miszerint nem mondom el senkinek. És higgye el, nem viccből kérte ezt tőlem.

- Dumbledore sem akarná, hogy veszélybe sodord magad!

- Nem tudhatta, hogy meg fog halni, de azt tudta, hogy az ilyesmit csak a legnagyobb csendben lehet csinálni, vagy sehogy. Nem akarok háborút robbantani, de ha beszélek, minden oda fog vezetni. Így is előbb utóbb az történik majd, de nem akarok mészárlást, elég ha ez az egész csak rám terjed ki, és nem az egész varázslóvilágra.

- Annyira megbízhatatlannak tartasz, hogy szerinted bárkinek elmondom?

- Hát nem érti, hogy nem erről van szó? – fakadt ki Harry. - Ha észreveszi, hogy valamiben mesterkedünk, lőttek az egésznek! Ez az utolsó esélyünk, és nem szeretném, ha minden rajtunk múlna, de tudom, hogy nem véletlenül csak nekem mondta el Dumbledore!

- Rendben, te tudod. Inkább térjünk rá arra, amiért ide jöttünk – mondta Lupin. – Mire vagy kíváncsi?

- Minden fontos lehet, úgyhogy semmit se hagyjon ki – mondta Harry határozottan. – Milyen fontos események történtek mostanában?

- Én csak annyiról tudok, hogy Tudjukki mostanában nagyon dühös mindenkire, és egyesével löki a halálfalóit Greyback elé, ami nem túl jó hír. Azok, akik vérfarkassá válnak, nem fordulnak ellene, hanem az ő táborát erősítik továbbra is. Próbálok káoszt szítani közöttük, de legtöbbjük így is hűségesen kitart a Nagyúr mellett. Azt is megtudtam, hogy Lucius Malfoy túlélte a fia támadását. Ő is csatlakozott a vérfarkasok táborához.

- Ez nem túl jó hír. És Draco Malfoy?

- Látod, ő nehéz kérdés. Az utóbbi időben összefutottunk néha, és nekem úgy tűnik, még mindig nem tudja, melyik oldalt is válassza. Sejti, hogy én mindig Dumbledore oldalán álltam, és biztos vagyok benne, hogy nem hiszi el a többi vérfarkasnak beadott mesémet… mégsem buktat le. Bár az is lehet, hogy csak a kedvező alkalomra vár, hogy hasznot húzhasson az információból.

- Ez különös… - gondolkodott el Harry, majd tovább faggatózott - Voldemort miért dühös?

- Fogalmam sincs, de úgy tudom, készül valamire, amit folyton elszúrnak a halálfalók. Úgy hallottam, még Pitont is megbüntette valamiért.

Harry felkapta a fejét.

- Ő is vérfarkas lett? – kérdezte élénken, de Remus megrázta a fejét.

- Nem, csak valamit rosszul csinált. Őt nem bünteti meg úgy, mióta megölte Dumbledore-t – fintorgott.

- Néhány napja találkoztam vele – szúrta közbe a fiú.

- Nymphadora említette. Mit akart?

- Nem tudom, csak ott állt a Szent Mungó hátsó bejáratánál, és szorongatott egy medált, amit ugyan megszereztünk, de fogalmunk sincs, miért volt nála.

- Érdekes – mondta a férfi elgondolkozva.

- Volt benne egy fénykép, amit nem tudunk mire vélni. Lehet, hogy Pitonnak volt felesége? – kérdezte Harry, bár valójában nem várt választ.

- Vagy van – mondta szemöldökfelvonva a férfi. – Valami rémlik, mintha nagyon régen megházasodott volna, de már nem tudom, mi lett a feleségével. Ő is Black volt, ha jól tudom.

- Black? Én akkor erről miért nem tudok, és miért nincs rajta azon a bizonyos falikárpiton? – kérdezte Harry érdeklődve.

- Rajta van, de tényleg nem emlékszem a nevére. Azt meg végképp nem tudom, mit kereshetett azzal a medállal a Szent Mungó előtt… – merengett Lupin.

- Annyira nem fontos, nem hiszem, hogy előrébb jutunk vele, csak kíváncsi vagyok rá.

Lupin vállat vont, de már nem foglalkoztak tovább a témával.

- Azt is megtudtam, hogy Ollivandert azért raboltatta el a Nagyúr, hogy új pálcát csináltathasson magának. Attól tartok, sokkal erősebbet, vagy ami még rosszabb, fekete mágiához használatosat.

Harry fáradtan megdörzsölte a homlokát.

- Egyre rosszabbul állok. Ezek szerint már Fawkes tolla sem véd meg ellene…

Még sokáig beszélgettek, míg végül teljesen rájuk nem sötétedett. Harry ennél több használható információhoz nem nagyon jutott, de már ez is sokat segített neki, hogy tudja, Voldemort készül valamire.

Mikor visszaért a lakásukba, Harry mindent elmesélt barátainak, akik hitetlenkedve fogadták a híreket. Sejtésük sem volt, hogy mit tervezhet Voldemort, de az, hogy Pitonnak talán a felesége képe van a medálban, egyszerűen megdöbbentette őket.

- Pitonnak felesége? Ki az az őrült, aki hozzámenne? – kérdezte Ron értetlenkedve.

- Holnap utánanézek ennek a nőnek. Mármint, hogy mi történt vele – mondta Hermione. – Lehetséges, hogy a Piton házában lévő fonószék az övé lett volna?

- Gyanítom, hogy nem Piton fonogatott… - nevetett fel Ron.

- A könyvtárban biztosan megtalálom a nevét – szúrta közbe Hermione, nem törődve Ron nyihogó nevetésével.

- A Grimmauld téren hamarabb megtalálnánk, de annyira nem sürgős, inkább pihenj.

- De…

- Nincs de, pihensz és kész – szólt Harry ellentmondást nem tűrő hanton. Meglepetésére Hermione szót fogadott.

A következő néhány napot ismét gyakorlással, és tervezgetéssel töltötték. Harrynek már határozottan megmozdult a pálcája a hangos invitóra, de még mindig csak mocorgott. Hermione is egyre erősödött, így már alig kellett lepihennie, gyakran egy fotelban ülve olvasgatott.

Eltervezték a fiatalok, hogy elmennek a Grimmauld térre, és kiderítik a nő nevét. Mardekár medáljáról fogalmuk sem volt, hol lehet, miután már két hamis medál hozzájuk került. Ezért tervezték el, hogy inkább Piton után kutatnak egy kicsit, hátha el tudják kapni, Hermione viszont közbeszólt, és amit mondott, azzal sikerült Harryt teljesen megdöbbentenie.

- Fiúk, azt hiszem, mondanom kell nektek valamit. Amikor Piton házában voltunk…– kezdte, de lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, erőt gyűjt.

- Igen, Hermione? Figyelünk. Mi volt Piton házában? – kérdezte Harry kíváncsian.

- Szóval, mikor Ginny hozzáért a fonószékhez, én fent voltam az emeleten. Hallottam, hogy sikít, és rohantam volna le, de… - megint elhallgatott, majd bűnbánó arccal nézett rájuk. – Piton megállított. Fent volt az emeleten, akkor bukkant elő valahonnan, és elhallgattatott egy Silencioval. Felajánlotta, hogy elenged, ha nem szólok nektek, hogy ő ott járt.

- Tessék? – hördült fel Ron. – Mit ajánlott fel?

- Valahogy így mondta – idézte vissza a lány az emlékeit – „Választhatsz, Granger. Leállsz harcolni velem, vagy segítesz a barátnődön? Ha jól sejtem, most aktiválta az egyik átkomat. Ha nem segítesz neki, fél órán belül garantáltan meghal. Itt ez a könyv. Ebben megtalálod az ellenvarázslatot, de csak akkor adom oda, ha most nyugodtan elsétálunk egymás mellett, harc nélkül. Jelezz, ha egyetértesz.” Természetesen nem volt más választásom, mint elfogadni az ajánlatát. Ekkor a kezembe nyomott két könyvet, és elmondta, hogy hol találom az ellenvarázslatot a fonószékhez. Végül még azt is mondta, vagy inkább parancsolta, hogy tanítsalak meg az okklumenciára, mert az nagyon fontos, aztán egy pillanat alatt eltűnt, miután feloldotta rólam a varázslatot, én pedig rohantam le segíteni.

Harry érezte, hogy elönti a méreg, és ha most ott lett volna Piton, puszta kézzel fojtja meg, de lelke mélyén elismerte, hogy ezek szerint mégis neki köszönheti, hogy Ginny még él, hiszen ha nem adja át a könyvet Hermionénak, akkor barátnője biztosan megfulladt volna.

Mégis képtelen volt Hermione szemébe nézni, ezért csak kiviharzott a szobából, majd elhoppanált a Grimmauld térre. Egyedül akart lenni, és bár nem ez volt a legjobb hely a gondolkozásra, de itt legalább csend volt és nyugalom.

Agyában egymást kergették a gondolatok. Most már nem tudta, hogy mit higgyen Perselus Pitonról… Már semmit sem értett. Ha ott volt a házban, egyszerűen elfoghatta volna őket, és Voldemort elé vihette volna. Mégse tette, de miért?

Bement a házba, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a falikárpit elé állt, és némán bámulta percekig, de egy betűt sem fogott fel egyik névből se. Agyát teljesen a düh uralta, és nem tudott lenyugodni még percek múlva sem. Miért nem mondta el Hermione hamarabb? Lehet, hogy úgysem lett volna jobb, de mire volt jó ez a titkolózás? Miért mondta Piton, hogy okklumenciát kell tanulnia? Miért ölte meg Dumbledore-t?

Csak a miértek. De nincs válasz.

Még mindig a kárpitot bámulta, amin most kiszúrta Piton nevét. Dühében előkapta a pálcáját, és kiégette azt a pontot a kárpiton. Néhány percig elégedetten nézte, hogy mit tett, aztán rájött, hogy gyerekesen viselkedett. Most nem tudja elolvasni a feleségének a nevét! Csak halványan látszott néhány betű: Rara Avi…

- Francba. Reparo! – mondta, de a bűbáj nem használt valami miatt. Talán eleve úgy lett megbűvölve az anyagdarab, hogy ne lehessen helyreállítani, vagy ő varázsolt túl jól.

Kimerülten rogyott a nappali egyik ócska foteljába, és még akkor is ott ült maga elé meredve, amikor órákkal később barátai megtalálták.

- Sajnálom, Harry – suttogta Hermione. – El kellett volna mondanom, de féltem, hogy valami hülyeséget csináltok. Főleg te. Ha tudod, hogy Piton könyveiből tanítalak benneteket, saját írott tanácsai alapján…

- Tudom, Hermione, csak most aztán végképp nem értek semmit – mondta a fiú, miközben barátaira emelte szemét. A zöld szemek fáradtan, kimerülten csillogtak, tekintete tompa és révedő volt. – És nemrég tényleg hülyeséget csináltam. Olyan dühös voltam, hogy megátkoztam a kárpitot, ahol Piton neve volt, és most fogalmam sincs, hogy hívják a feleségét. Csak annyit tudok elolvasni belőle, hogy Rara Avi.

Hermione felállt, odasétált a kopott anyaghoz, és megpróbált néhány varázsigét, de neki sem állt helyre a kárpit. Egy apró bűbájjal megszabadította a koromtól a nevet, de így is csak egy betűvel többet bírt kiolvasni.

- Rara Avis – mondta a lány végül. – Gondolom Rara Avis Piton. Elmegyek a könyvtárba, utána nézek ennek a nőnek, hátha találok róla valamit, rendben?

Harry csak bólintott, és Hermione el is tűnt. Talán nem akarta tudni, mit szeretne a fiú a fejéhez vágni, holott ő úgy érezte, nem tudna neki mit mondani. Egyrészről megértette, mert ha tudta volna, hogy Piton ott járt, meg sem engedi Hermionénak, hogy kiszabadítsa Ginnyt a fonószék karmai közül a férfi tanácsai alapján.

Ron és Harry visszatértek a lakásba. Nem volt kedvük semmihez, így csak tétlenül várták Hermione visszatértét. Egy idő után Ron elmerült a cseppet sem tudományos jellegű Véla szépségek és ami mögötte leledzik című könyvében, így Harry is valami könnyű olvasmány után nézett. Végül az Ezer titok és talányt ütötte fel, amiről igen hamar megértette, miért Luna egyik kedvenc könyve. Órákkal később, mire besötétedett, már tudta, hogy hogyan néznek ki a mumusok, amikor senki sem látja őket, és arról is tudomást szerzett, miért irtóznak a vámpírok a fokhagymától.

- Ki hitte volna – motyogta maga elé, az elmés leírást olvasva. – Tudtad Ron, hogy a vámpírok azért rettegnek a fokhagymától, mert rossz leheletet okoz, ami kellemetlen vérszívás közben?

- Azta – suttogott maga elé barátja, de mégse Harry mondatára válaszolt. Arca piros volt, és nehezen vette a levegőt, mintha valami hihetetlent olvasott volna. – Azt hiszem, most még jobban irigylem Billt. Tudtad, hogy a vélák olyan varázserővel rendelkeznek, amivel mennyei gyönyörökhöz…

Mondata félbeszakadt, mert nyílott a bejárati ajtó, és Hermione jött be rajta. Fáradtan a kanapéig vonszolta magát, majd cseppet sem nőiesen lerogyott.

- Sziasztok – köszönt fásultan, mialatt észre sem vette, hogy Ron egy könyvet rejt el a szeme elől.

- Jól vagy? – aggódott Harry.

- Igen, csak nagyon elfáradtam. A könyvtárban ezernyi újságot forgattam végig, majd évkönyvekkel folytattam, de semmi eredmény. Rara Avis Pitont elnyelte a föld…

- Vagy soha nem is létezett – szúrta közbe Ron. – Piton csak kitalálta, mert cikinek érezte, hogy senkinek sem kell!

- Kétlem – vetette ellen Harry. – Az a nő a képen biztos létezik… csak talán nem is ez a neve… vagy meghalt, vagy kórházban fekszik, vagy mit tudom én!

- Harry, te egy zseni vagy! – ugrott fel Hermione megfeledkezve fáradságáról. – Körül kell néznünk a kórházi, aurori és minisztériumi nyilvántartásokban is! Ott mindenkiről kell lennie adatnak. Talán még nyitva vannak…

- Holnap, Hermione – ellenkezett Harry. – Most pihenj. Akárhol is van Rara Avis Piton, nem szalad sehová!

A lány mogorva képet vágott, de nem ellenkezett. Inkább felkapott egy könyvet az asztalról, és visszavonult a szobájába.

Ron pár perc múlva minden bátorságát összeszedve bekopogott, majd egy órát nála töltött. Harry már aludni ment, mire kijött.

Másnap közösen indultak el otthonról, de később szétváltak. Mindhárman kiválasztottak egy adatnyilvántartót, ahová bekéredzkedtek kutakodni.

Harry az aurori nyilvántartóban keresett, ahol viszonylag hamar végzett. A legtöbb irat titkosítva volt, így nem volt meglepő, hogy sem Pitonról, sem lehetséges feleségéről nem talált semmit.

Délután egy parkban találkoztak, ahol összegezték az eredményeket. Hermione érkezett meg utoljára, és már messziről látszott az arcán, hogy sikerrel járt.

- Mesélj – kérte Harry.

- Mindjárt – kezdett el keresgélni a táskájában. Kivett néhány iratot, és egy padra rakta őket.

- Rara 1960. augusztus ötödikén született Londonban, és a papírok alapján állíthatom, hogy 1981. szeptemberében került a Szent Mungóba. Ezek szerint – mutatott az iratokra –, azóta folyamatosan ott tartózkodik, megszakítás nélkül.

- Huszonegy éves kora óta kórházban van? – rázkódott össze a gondolatra Harry. – És mikor ment feleségül Pitonhoz?

- A kórházi papírokból ez nem derült ki, de amikor bekerült, már biztosan házas volt.

- Mit szólnátok, ha elmennénk a Szent Mungóba, és megkeresnénk? Ha még ott van, biztos beengednek látogatóba. Kikérdezhetnénk Pitonról.

- Már ha olyan állapotban van– mondta Hermione. – De igazad van, keressük meg. De csak holnap, mert ma már nincs látogatási idő, és nekünk Ronnal különben is programunk van – pirult el.

- Hermione már elég jól érzi magát ahhoz, hogy megejtsük az első randevúnkat – vigyorgott Ron.

- Oh, gratulálok – motyogta Harry. – Akkor én nem is zavarok. Visszamegyek a lakásba, rendben? És még valami – fordult huncutul vigyorgó szemekkel barátjához. – Remélem, hajnal előtt hazahozod a hölgyet! – kacsintott, majd választ sem várva elsietett.

Kissé zavarban volt a helyzettől. Mi van, ha barátai végképp összejönnek? Ő lesz a gyertyát tartó harmadik, aki mindig útban van? Bár, szegény Ronéknak olyan sok idejük úgysem lesz romantikázni… mindig lesz valami feladat, nyom, amit követniük kell.

A lakásban átismételt néhány gyakorlatot, amit korábban tanultak, tornászott egy kicsit – amióta Ginny is észrevette rajta a fizikumbeli pozitív változásokat, dupla erővel erősítette magát -, majd leült, és írt egy hosszú levelet szerelmének.

Vacsora után olvasott még. Az első könyv, ami a kezébe akadt, Piton Sötét Varázslatok Kivédése tankönyve volt, amit egyszer már látott a kórházban. Most, hogy tudta, Hermione ennek segítségével tanította meg sikeresen annyi mindenre, gondolt egyet, és érdeklődve olvasgatni kezdte. Tavaly olyan nagy hasznát vette a Félvér Herceg bájitaltan tankönyvének – akiről akkoriban nem is sejtette, hogy Piton -, hogy tudta, ez is hasznos könyv lehet.

A Sötét Varázslatok Kivédése tankönyv minden oldala tele volt a jól ismert ronda írással. Minden varázsige után apró betűkkel rengeteg tanács, könnyítés, megjegyzés szerepelt. Ahogy beleolvasgatott, rá kellett jönnie, hogy kiképzésük alatt nem egyet Hermione maga is alkalmazott, mindig sikerrel. A fiú elismeréssel adózott barátnőjének, hogy a férfi iránti utálatát le tudta győzni, és nem vetette el elvből ezt a nagyszerű lehetőséget. A könyv nélkül – biztos volt benne – sokkal kevesebb tudással rendelkeztek volna.

Éjfélkor félálomban hallotta, hogy lakótársai vidáman nevetve megérkeznek a nappaliba. Egy ideig még hallani vélte a pusmogásukat, majd álomba merült.

Reggel az első dolog, amit megpillantott, Ron mosolygó arca volt.

- Milyen volt a randi? – kérdezte tőle.

- Csodás – felelte egyszerűen. – Sétáltunk, vacsoráztunk, moziban voltunk… egy szó sem esett Voldemortról, háborúról, meg hasonlókról, csak jól éreztük magunkat.

- Te mióta mondod ki Voldemort nevét? – lepődött meg Harry.

- Hermione így szeretné – motyogta Ron teljesen zavarban, Harry meg nevetve magára hagyta.

A konyhában megreggeliztek, majd megbeszélték, hogy indulnak a kórházba. Barátai mosolygós arcát látva még jobban érezte Ginny hiányát, de azért örült boldogságuknak.

A hoppanálási sikátorukig azért veszekedtek egy kicsit – már csak megszokásból is -, de fogták egymás kezét.

A kórházban egy pillanatig tanácstalanul álldogáltak az előcsarnokban, azon gondolkodva, hogyan is álljanak neki a keresésnek.

- Próbálkozzunk a pultnál, hátha adnak információt – ajánlotta Ron, mire odamentek a mosolygós, kék hajú ügyintézőhöz.

- Rokonai a hölgynek? – kérdezte, miután előadták a kérdésüket.

Hermione szemrebbenés nélkül füllenteni kezdett, Harry őszinte döbbenetére. Mivé lesz a világ, ha már ő is hazudni kezd?

Negyed óra múlva egy melléklépcsőn sétáltak fel a megfelelő emeletre. A jókedv hamarosan lelohadt arcukról, ahogy szembetalálták magukat a beteg, szenvedő arcokkal.

A folyosó végén egy szürke ajtó mögött találták meg Rara Avis Pitont, egyszemélyes, apró szobájában.

Mivel kopogásukra nem nézett fel, halkan beosontak, és az ágy mellé léptek. Az ágyban egy hófehér, sápadt, beesett arcú nő feküdt, aki valamikor az a csinos, kedves arcú teremtés lehetett a medál fényképéről. Törékeny teste szinte meg sem emelte a takarót, olyan benyomást keltve, mint ha az archoz nem is tartozna test.

Vékony, csontos keze a takarón felül, két oldalt feküdt. Erei átsejlettek a halvány bőrön.

- Alszik? – suttogta Ron megilletődve. Ez a látvány még őt is megijesztette.

Hermione szomorúan megrázta a fejét.

- Kómában van, már nagyon régóta. Nézd, szinte visszafejlődtek az izmai, és olyan törékeny… vajon mi történhetett vele?

- Tizenhét éve ilyen állapotban került hozzánk – lépett be az ajtón egy idős ápoló. – Azóta csak fekszik, és álmodik. Bizony, szomorú sors ez - sóhajtott fel hangosan.

- Ön az ápolója? – kérdezte Hermione, a könnyeivel küszködve. A hely hangulata átragadt rá.

- Igen. Rarának tizenhét év óta én viselem gondját. A férje kérésére külön szerződtettek, nincs is más betegem, csak ő.

- Perselus Piton? – kérdezte Harry.

- Igen, nagyon rendes ember. Ilyen fiatalon elveszteni azt, akit szeretünk… de ő sosem hagyta magára Rarát.

Harryt teljesen ledöbbentette a nő látványa, az, hogy Perselus Pitonnak is húz valakihez a szíve, az, hogy ez a valaki teljesen leépült… a férfi mégis gondját viselte, sohasem hagyta magára. Nem értette meg Pitont, de az, hogy a felesége itt van, őt is felzaklatta.

A sápadt Rara szívszorító látványt nyújtott, ahogy tudatlanul fekszik ezen a kórházi ágyon, és nem is tudja, hogy férje valami irtózatos dologba keveredett.

Egy olyan folyamatot indított el, amiből nincs kiszállás. Most először gondolkozott el azon a lehetőségen, hogy talán nem is a maga akaratából cselekedett… talán megint Dumbledore egy eszelős, bonyolult tervével áll szemben. El kellett ismernie, hogy a volt igazgató bármit feláldozott a győzelemért, még saját magát is. Lehetséges lenne?

Soha nem is ismerte igazán a férfit, mindig csak azt az oldalát látta, ami gyűlölködik, most először találkozott azzal a felével, ami szeret. Feltétel nélkül, ezt az itt fekvő nő bizonyítja. Előhúzta zsebéből a fényképes medált, megforgatta kezei között, majd az ágy mellett álló éjjeliszekrényre tette.

- Nekünk már nincs rá szükségünk – motyogta barátainak, akik kérdő tekintettel néztek rá, majd a nővérhez fordult. – Mikor járt itt utoljára a férje?

- Talán egy éve. Előtte rendszeresen látogatta, havonta fizette az ápolási díjat, de múlt év végén eljött, és azt mondta, talán sohasem jöhet vissza, ezért viseljem gondját, és kifizetett előre – megállt, hogy drámaibb legyen a hatás. – Öt évre. Még azt is mondta, hogyha esetleg, ne adj’ Merlin Azkabanba kerül, eljuttatja hozzám a széfkulcsát.

- Még nem jutott oda, de csupán egy hajszálon múlik – mondta Harry, mélyen az ápoló szemébe nézve.

- Mit tett, hogy így kell fizetnie? – kérdezte rémülten a nő.

- Megölte Albus Dumbledore-t – mondta semleges hangon, mire az ápoló levegőért kapkodott. Harry nem várta meg, hogy megkérdezze a részleteket, otthagyta az egész kórtermet. Szabadulni akart Mrs. Piton látványától.

Aznap éjjel Harry nem tudott aludni zavaros gondolataitól.

Írok egy kritikát!

Következik: Ron balszerencséje (Katt)