- Hogy van Hermione? – kérdezte, de Harrynek nem kellett válaszolnia, mert megjelent az a gyógyító, aki kicsavarta kezéből a lányt, mikor megérkeztek.

- Meg fog gyógyulni – felelte, amitől Harry legszívesebben hangosan fellélegzett volna, de tekintettel volt Ronra, így visszafogta magát. – Egy hétig bent kell, hogy tartsuk.

- Bemehetünk hozzá? – faggatózott Ron.

- Egyenlőre csak egyikük, és csak öt percre – válaszolta szigorúan a gyógyító.

Ron kérdőn barátjára nézett, mire Harry intett, hogy menjen csak.

- Mondd meg neki, hogy minden rendben van, és mindennap meglátogatjuk! – mondta, mire Ron elsietett a gyógyító után.

Tíz perc múlva sokkal jobb arcszínnel tért vissza.

- Magánál volt, és azt akarta, mindent meséljek el, amit nem látott – tájékoztatta Harryt. – Bocsánatot kért, hogy olyan ügyetlen volt, de én megnyugtattam, hogy mindent elkövetett, mi azért úsztuk meg a küzdelmet, mert mázlink volt. Kicsit gyenge volt a hangja, de azt üzeni, hogy az egy hét alatt, míg bent lesz, folytassuk a gyakorlást, mert amint kijön, első dolga lesz számon kérni rajtunk a fejlődést, így megnyugodhatunk, tényleg meg fog gyógyulni. – Itt Ron elhallgatott, de Harry érezte, hogy valamit még titkol.

- Bökd már ki – noszogatta barátját.

- Megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedve randevúzni velem, miután rendbejött – vörösödött el Ron, de nem tudta elrejteni széles vigyorát.

- Had találjam ki – mosolygott Harry is örömében. – Azért mosolyogsz, mert ökörnek nevezett és visszautasított!

- Nem. Ökörnek nevezett, és igent mondott – nevetett fel vidáman Ron. – De nincs kedved meglátogatni Ginnyt? – próbálta elterelni a témát, nem is rosszul.

- Inkább holnap jöjjünk vissza – emelte fel vastagon bepólyált karját Harry. – Csak megijedne, ha ilyen állapotban látna. Jobb, ha nem izgatjuk fel, mert az visszavetné az állapotát. Mióta elmondtam neki, hogy mégis kinyitott a Roxfort a diákok előtt, alig várja, hogy kiengedjék, és ő is mehessen.

- Alig várja, hogy tanulhasson? – vonta fel meglepődve szemöldökét a vörös hajú fiú.

- Nem, azért nem ilyen súlyos a helyzet – nevetett fel Harry -, de alig várja, hogy találkozzon Lunáékkal. A nyáron levélben elhatározták, hogy akár nélkülünk is folytatják a DS szakkört, hogy készen álljanak egy esetleges újabb halálfalótámadásra. Tőlem kérdezte, milyen könyvekből érdemes gyakorolniuk, de Hermionéra hárítottam a felelősséget. Írt is egy listát, amit továbbadtam neki.

- Nem örülök annak, hogy a húgom így keresi a veszélyt – morgott Ron.

- Szerintem pont ellenkezőleg, felkészülnek a védekezésre. Ha homokba dugják a fejüket, senki sem fogja megvédeni őket!

A beszélgetés végeztével visszatértek a lakásukba, ahol Harryn erőt vett az ólmos fáradtság. Csak elvonszolta magát az ágyáig, végigfeküdt rajta, és már aludt is.

Órákkal később összetörten ébredt. Egyedül volt a szobában, így gyorsan rendbe szedte az ágyát. Az ágyneműnek nem tett jót, hogy piszkosan, szakadtan belefeküdt, így mielőtt a fürdőbe vonult, lehúzta, és a szemétbe hajította. Még arra sem volt ereje, hogy felemelje a pálcáját, és varázslatot használjon. Semmi kedve sem volt gondolkodni, és előhívni elméjéből egy tisztítóbűbáj varázsigéjét.

A fürdőszobában ruháit a sarokba szórta, majd hosszan zuhanyozott, míg leázott róla mindenféle nyálka, alvadt vér és piszok. Tiszta ruhát húzott, míg a levetetteket szintén a szemétbe hajította.

A nappaliban Ron elmélyülten olvasott. Melléosont, hogy meglesse, mi köti le ennyire a figyelmét, de félúton lebukott.

- Kialudtad magad? – kérdezte barátja, és lerakta olvasmányát. – Gondoltam, tanulhatnánk valamit. Olyan sok energiám szabadult fel a harc alatt, hogy szívesen dolgoznék egy kicsit. Muszáj tennem valamit, kérlek!

- Oké, mire gondolsz?

- Éppen az animágiáról olvasok. Szerinted lenne esélyem megtanulni?

Harry nem akarta megbántani barátját, így bizonytalanul bólintott egyet. Ő a legkevésbé sem vágyott arra, hogy felvegye egy állat alakját, de ha Ron ezt szeretné...

- Tudod már, mitől függ, hogy milyen állattá változik valaki, ha megtanulja az animágiát? – kérdezte érdeklődve.

- Ezt senki sem tudja. Talán a belső tulajdonságok vetülnek ki ilyen módon, de én ezzel a nézettel nem értek egyet. Nekem McGalagonyról nem egy macska jut eszembe, bár meg kell hagyni, Pettigrewhoz illik a patkány, szintúgy Vitrolhoz a poloska alak.

- Olyan kíváncsi lennék, hogy én mivé változnék át... De ezt csak akkor tudnám meg, ha már tudnám a varázslatot. A patrónusom alakját sem tudtam előre... És mi van, ha hónapokig tanulok, aztán egy szúnyog lesz belőlem? – rázkódott össze a gondolatra.

- Vagy egy görény – nevetett Ron. – Malfoy tuti azzá válna...

- Jó, hogy mondod. Itt lenne az ideje, hogy beszéljek Lupinnal, hátha vannak olyan információi, amik jól jöhetnek. Jó lenne tudni, hogy Voldemort jobban kerestet-e, mint korábban. Nem tudom, Piton elmondta-e neki, hogy tudok a horcruxairól!

Egy órával később már lelkesen gyakoroltak. Harry inkább maradt a pálca nélküli varázslás erőltetésénél, míg Ron az animágia alapjaiban mélyedt el.

Harry feladta a tollpihe lebegtetésére irányuló kísérleteket, mert ha csak szegény semmiről sem tehető tollpihére gondolt, elöntötte a düh, ami nem segített a koncentrálásban. Helyette inkább az invitoval foglalkozott, ugyanolyan kevés eredménnyel.

- Kár, hogy a patrónusbűbájt nem lehet dementorok nélkül gyakorolni – siránkozott a fiú. – A nonverbális varázslatok közül is azt hajtottam végre először sikeresen.

- Ha gondolod, elugorhatunk az Azkabanba egy kis gyakorlásra – ugratta Ron.

- Á, jobb volna egy mumus. De azt hiszem, azzal se mennék már sokra. Szerintem harmadév óta megváltoztam annyira, hogy nem dementor alakot venne fel – gondolt bele, és lelki szemei előtt megjelent Ginny élettelen teste. – Inkább mesélj, hogy haladsz?

- Menni fog – jelentette ki döbbenetére Ron magabiztosan. – Adj néhány hetet, és átváltozom – ígérte.

- Neked aztán nagy löketet adott Hermione kedvező válasza! – nevetett fel Harry. – Mi történik, ha még meg is csókol? Elindulsz megölni Voldemortot?

- Akár – motyogta a fiú vöröslő arccal. – De most együnk, aztán tegyük el magunkat holnapra. Reggel indulunk a Mungóba, rendben?

- Rendben.

Hajnalban Ron már nagyon korán felkelt, amivel sikeresen felébresztette Harryt is, így egy gyors reggeli után hamar elindultak a Szent Mungóba.

A kórház mögötti sikátorba érkeztek, és indultak volna a főbejárat felé, amikor földbe gyökerezett a lábuk. Egy közeli kapualjban egy senkivel össze nem téveszthető alakot pillantottak meg, amint a Mungó bejáratát figyeli, kezében egy papírzacskóval.

A férfi hosszú, fekete haja szokás szerint fénylett a zsírtól, és fekete mugli ingéhez tapadt. Az inghez fekete farmert, és azonos színű bőrcipőt viselt.

- Piton – szűrte fogai között Harry az alak nevét. – Mit keres ez itt?

Aggodalom töltötte el szívét Ginnyért és Hermionéért. Mi van, ha Voldemort azért küldte, hogy őket bántsa?

- Kérdezzük meg tőle – motyogta Ron, és ellentmondást nem tűrve elindult felé, pálcáját kivonva.

Harry gyorsan követte, miközben az aggodalom mellé düh is társult. Mit képzel magáról ez a gyilkos? Minden auror őt keresi, erre fényes nappal összefutnak egy ilyen nyilvános helyen?

- Piton – szólalt meg hangosan, miután elég közel értek. Eszébe se jutott, hogy egyszerűen hátulról bénító átkot küldjön rá, és megpróbálja foglyul ejteni. Szüksége volt arra, hogy szemtől szemben álljak.

- Potter – fordult felé volt tanára teljes lelki nyugalommal. Ha ideges is volt, tökéletesen titkolta. – Minő meglepetés! Kórházlátogatósdit játszol ahelyett, hogy a világot mentenéd meg? – kérdezte gúnyosan.

- És maga miért jött ide? Gyönyörködni azokban, akik Voldemort miatt örökre itt ragadtak, lelki roncsként? – gondolt Harry Neville szüleire.

- Semmi közöd hozzá. Ha most hátat fordítotok, és elmentek, nem esik bajotok. Ha rám támadtok, nem vállalok felelősséget az életetekért – közölte Piton semleges hangon.

Ron gúnyosan felnevetett e szavak hallatán, pedig Harry látta, hogy fél, de nem akar gyengének mutatkozni. Egy pillanatra összenéztek, és szavak nélkül is értették egymást. Meg kell próbálniuk úgy legyőzniük a férfit, hogy a lehető legkevesebbet fedjék fel új képességeikről. Nem szerették volna, ha minden előnyük a semmibe vész, mire szembe kerülnek Voldemorttal.

- Petrificus totalus! – kiáltották ketten egyszerre, de Piton játszi könnyedséggel visszaverte a támadásukat.

- Te tényleg nem tanulsz semmit, Potter! – nevetett fel gúnyosan. – Nem megmondtam hónapokkal ezelőtt, hogy addig semmi esélyed, amíg nem tanulsz meg nonverbálisan varázsolni? Mégis mi a francot csináltál eddig? Miss Weasleyvel enyelegtél egész nyáron?

Ron keze ökölbe szorult húga nevét meghallva, és újabb átokkal támadott. Piton rá nem figyelt oda kellőképpen – mindenképpen Harryt sejtette erősebb ellenfélnek -, így támadása talált. A halálfaló nem sérült meg, de zacskója kiesett a kezéből, és látszott, hogy ettől összezavarodik. Nem foglalkozva a fiatalokkal, a föld felé hajolt, amitől újra eltalálta egy átok.

Harry és Ron lélegzetvételnyi időhöz jutottak, amit arra használtak, hogy odapillantsanak Piton lába elé, a földre. A furcsa csomagból egy olyan tárgy gurult ki korábban, amitől egy pillanatig levegőt venni is elfelejtettek.

A földön nem messze tőlük egy medál feküdt.

Harry gyorsan gondolkodott, de közben Piton is magához tért már, így őrült kísérletbe fogott. Magában, nonverbálisan invitot varázsolt, míg fennhangon újra sóbálványátokkal kísérletezett. Mindeközben Ron – nem figyelve Pitonra – hangos invitot varázsolt, Piton pedig feléjük küldött egy meglepően gyenge varázslatot.

A küzdelemnek azonnal vége szakadt, amikor három auror jelent meg a színen. Piton egy utolsót kétségbeesetten a medál után kapott, de az már a levegőben repült a fiúk felé, így kénytelen volt üres kézzel dehoppanálni.

A medál Ron meglepetésére Harry tenyerében landolt, aki gyorsan a zsebébe dugta, és elindult az aurorok felé. Megnyugvására Travan Tastor, az alacsony, kövérkés, elegáns auror is közöttük volt. Nem találkozott vele azóta, hogy elhagyta a Dursley házat.

- Mi történt? – kérdezte Mr. Tastor.

- Perselus Piton volt itt – közölte Harry egyszerűen. – Vagy a kórházat figyelte, vagy ránk leselkedett – fűzte hozzá.

Az aurorok azonnal dehoppanáltak, hátha egy követő bűbájjal utol tudják érni a gyilkost, de inkább csak azért tették ezt, mert ez volt a kötelességük. Túl sok idő telt el, már biztos, hogy nem érik utol a férfit.

Harryék – mivel nem mondták, hogy várakozzanak – besétáltak a Szent Mungóba, meglátogatni a lányokat. Külön-külön mentek, így Harry először szerelméhez tért be.

- Szia! – nevetett rá vidáman barátnője. – A gyógyító azt mondta, holnap reggel elmehetek. Anyuék hétre lesznek itt, és egyenesen a Roxfortba visznek – dicsekedett.

Harry örömében megcsókolta szerelmét, akin már semmi sem emlékeztetett arra, hogy komoly sérülés érte.

- Hogyan levelezhetünk majd? – kérdezte a lány. – Hol fogsz lakni az elkövetkező időszakban?

- Jobb, ha nem tudod. De tudod mit? Hedvig háromnaponta benéz hozzád, és rá rábízhatod a nekem szánt leveleket. Én is vele küldök majd neked.

- Rendben. Nehéz lesz nélküled, úgyhogy gyakran írj majd, oké?

- Megígérem! Csak egyet fogadj meg. Ne mondd el senkinek, hogy hol voltunk, amikor a sérüléseidet szerezted, és akárki faggatózik rólam, válaszold azt, hogy nem avatlak be a terveimbe, és fogalmad sincs, hogy mit teszek éppen!

- Nem is mondhatnék mást, mert tényleg ez a helyzet – húzta el a lány a száját.

- Csak a te érdekedben...

- Tudom – szakította félbe Ginny. – De azért azt megmondhattad volna, hogy Hermione is a kórházban fekszik. Egész véletlenül tudtam meg, amikor a folyosón sétáltam. De nem engedtek be hozzá! Mi a baja?

- Összetűzésbe keveredtünk néhány keresztezett fajjal – hajtotta le a fejét bűnbánóan Harry. – Rendbe fog jönni, a gyógyító szerint egy hét alatt, de ahogy Hermionét ismerem, hamarabb ki akar majd jönni.

- Tessék?! Halálos veszélybe sodorjátok magatokat nap, mint nap? Ma mi fog jönni? Maga Tudjukki kerül az utatokba?

Harry inkább nem mondta el, hogy már sikeresen túl is vannak a mai veszélyen: Pitonnal összefutni elég rendkívüli eseménynek számított. De megúszták, mint eddig mindent. De vajon meddig lesz ez így? Egyszer mindenki mellől elpártol a szerencse...

Negyed óra múlva érzékeny búcsút vett Ginnytől, és Hermionéhoz indult. A folyosón majdnem összeütközött a lila hajú Tonksszal.

- Harry, igaz, ami történt? – szegezte neki a kérdést idegesen az auror. – Találkoztatok Pitonnal?

- Igen, de nem esett bajunk. Ahogy neki sem – húzta el a száját. – Már mindenki tudja?

- Nem, ne aggódj. Azaz Pitonról tudnak, de hogy te találkoztál vele, azt csak néhányan tudjuk a Rendből. Kingsley kérdezteti, nem gondoltad meg magad? Még mindig nem kérsz a segítségünkből?

- Köszönöm, de egyelőre magam is boldogulok.

- Ezért van Hermione és Ginny kórházban? – fürkészte a nő.

- Igen, az állapotuk tényleg az én lelkemen szárad, de mindketten tudták, mire vállalkoznak, amikor velem jöttek. Ettől a felelősségem nem csökken, de Ginnynek nem lesz több esélye veszélybe kerülni mellettem, mert holnaptól a Roxfortban lesz, Hermionét pedig nem tudná lebeszélni, hogy velem tartson.

- Tudom – motyogta a nő.

- Tessék? Már meg is próbálta?

- Igen, de ne haragudj, meg kellett tennem. De annyira hisz benned, és annyira biztos abban, hogy sikerrel jártok - bármi is az, amit éppen tesztek -, hogy tántoríthatatlan. De ez jó dolog, neked legalábbis. Bízhatsz benne, feltétel nélkül, mint ahogy Ronban is. Kingsley üzeni, hogy utánanézett azoknak, akikről érdeklődtél még az esküvő előtt. Ha kíváncsi vagy, látogasd meg az irodájában.

- És Lupin hogy van?

- Jól. Ritkán látom, nagyon leköti a munkája, de... - itt szégyenlősen elmosolyodott – alig várom már, hogy összeházasodjunk.

- Megtenné, hogy összehoz egy találkozót vele? Lenne pár dolog, amit meg szeretnék kérdezni tőle.

- Rendben, de hol érhetlek el?

- Hagyhatna üzenetet itt a kórházban, Hermionénál.

Hermione arcszíne sokkal egészségesebb volt, és a beszéd sem jelentett gondot neki, így bőven volt mit átbeszélniük.

- Mesélj, mit csináltatok tegnap – kérdezte Harryt.

- Én gyakoroltam a pálca nélküli varázslatot, míg Ron az animágia alapjaiban merült el.

- Tessék? – döbbent meg a lány. – Ron, és az animágia?

- Nekem az az érzésem, szeretne tudni valamit, amit te nem. Tudod, a fiúknak nehéz megemészteni, ha a barátnőjük sokkal okosabb náluk – Harry szavaira Hermione füle tövéig elvörösödött. – Ha megtanulja az animágiát, azzal bizonyít neked és magának is.

- De ez felesleges! Nem az eszéért szeretem, hanem azért, mert olyan, amilyen! Az idegesítő hibái csak izgalmasabbá teszik az egészet – vallotta be. – De azt hiszem, ezt egyelőre nem mondom el neki, had kísérletezzen! Ki tudja, talán tényleg megtanulja az animágiát, ami még jól is jöhet... Akár mi is tanulhatnánk, de nem, mert akkor Ron nem bizonyíthatna... Inkább beszéljünk rólad! Valami változás a pálca nélküli varázslás terén?

- Tegnap este semmi. De ma reggel volt egy kis kalandunk itt a Mungó előtt. Összefutottunk Pitonnal, és megszereztük tőle ezt – vette ki zsebéből a medált, amit idáig ideje sem volt megnézni.

Hermione kikapta kezéből, és vizsgálgatni kezdte.

- Ez lehet a lehetséges mardekáros horcrux, amit Mundungustól szedett el? – lepődött meg. – Miért hozta volna ide? Oda akarta adni neked?

Harry őszintén meglepődött a lány lehetetlen gondolatán, így gyorsan ellenkezni kezdett, de közben szinte egy pillantást sem vetett a medálra.

- Dehogy! Nem tudjuk, mit keresett itt, de a legkevésbé sem akarta ideadni. Mi szereztük meg tőle, de csak úgy sikerült, hogy éppen felbukkant három auror, akik elől elmenekült, a medál meg nálunk maradt. Azt hiszem – itt ünnepélyes arcot vágott – újra előhozott belőlem a stressz egy új varázslatot.

- Mesélj, mit csináltál?

- Nem vagyok benne biztos, de egyszerre két varázslatot végeztem el. Próbálkoztam egy invitoval némán, de ezalatt hangosan egy sóbálványátkot küldtem Pitonra. A pálcamozdulatokat is a sóbálványátokhoz igazítottam, így az invitot valójában pálca nélkül, nonverbálisan végeztem el! Te is így gondolod?

- Igen Harry, így! Ez nagyszerű, gratulálok! – kiáltott fel örömében, majd lassan lenyugodva újra a medált kezdte vizsgálgatni.

- Szép darab, de nekem olyan nőiesnek tűnik. Ezt hordta volna a híres Mardekár Malazár?

Feszegetni kezdte, de az nem nyílott ki. Harry kivette a kezéből, és csak akkor tudatosult benne, hogy ez nem az a medál, amit ők kerestek. Sehol nem volt rajta az M betű, amire olyan jól emlékezett.

Hirtelen kopogtak, Ron tért vissza a húgától. A medálra nézve méltatlankodva felmordult.

- Igazán megvárhattatok volna!

- Nem nyitottuk ki! – vigasztalta a lány. – Csak annyi történt, hogy Harry elmesélte, hogy találkoztatok Pitonnal. Tényleg, mondott valamit? – érdeklődött.

- Csak a szokásosat. Gúnyolódott, hogy nem tudunk nonverbálisan varázsolni. A biztonság kedvéért nem fedtük fel előtte, hogy mégis – magyarázkodott Harry.

Hermione bólintott, majd újra a medálra fordította minden energiáját. Először kézzel feszegette, majd előkapta párnája alól a pálcáját, és azzal mondott el többféle különböző varázsigét, siker nélkül.

- Fontos egyáltalán, hogy kinyissuk? – kérdezte Ron. – Másként nem lehet megbizonyosodni felőle, hogy tényleg horcrux?

- Ez nem horcrux – mondta Harry elkeseredve.

- Miről beszélsz? – kérdezte Ron meglepetten.

- Ez nem az a medál.

- Biztos? – kérdezte Hermione.

Harry kelletlenül bólintott.

- Nem baj – sóhajtott, és úgy tett, mint akit nem tör le a kedvezőtlen hír. - Majd két nap múlva kinyitjuk, és megnézzük, miért volt ez olyan fontos Pitonnak.

- Két nap múlva? A gyógyító egy hetet mondott...

- Amiből egy nap már letelt. Nincs időm itt heverészni, és már nem érzem olyan rosszul magam. A te kezed is már teljesen rendbejött, nem? – pillantott Harry kezére, amelyen már csak egy apró kötés volt.

- Igen, már alig fáj, de neked kissé komolyabb bajod volt, emlékszel?

- Majd a lakásban is heverészhetek, nem? De ott legalább lesz mit csinálnom. Figyelem, hogyan gyakoroltok, meg olvasom tovább a könyveket. Még több olyan van, amelyben lehet valami apró, elrejtett információ, ami fontos lehet!

- Oké, de ezt te beszéled meg az orvossal! Ha meg tudod győzni, hogy elengedjen...

- Azt bízd csak ide! Addig Ron elkezdheted szervezni a programunkat – mosolygott az eddig néma srácra, majd mindketten elpirultak.

Végül Ron volt az, aki kinyitotta a medált. Nem kellett hozzá semmi varázsige, semmi fizikai erő. Egyszerűen eszébe jutott édesanyja egyik ékszere, amivel kiskorában gyakran játszott. Egy gyengéd nyomás a medál két szélénél egy pattanó hangot eredményezett, majd kinyílt.

Miután meglátták, mi van belül, nem tudták, mit gondoljanak.

A medál belsejében egy apró, kissé kifakult mágikus fotó volt egy fiatal nőről. Arca nem volt túl szép, de báj és kedvesség sugárzott róla. Mosolygott, így gyakran kivillantak hófehér gyöngy fogai. Fekete, selymes haj keretezte arcát, ami kissé lobogott, mintha a fotó a szabadban készült volna.

Nyakában szolid gyöngysor lógott, ruhája réginek, de nagyon csinosnak tűnt. A zöld egy izgalmas, sötét tónusában játszott, ami kiemelte bőre fehérségét.

A kép előtt egy apró hajfonatot találtak. Alig egy arasznyi hosszú lehetett, de úgy tűnt, kétféle hajból fonták össze, és rejtették a medálba, örök emlékül.

- Ki lehet ez a nő? – suttogta maga elé Hermione. – És mit keresett ez a medál Pitonnál?

Írok egy kritikát!

Következik: A nő a képről (katt)