- Halljuk! – bíztatta Harry.

- Szóval szerintem mindenképpen elismerésre méltó, amit véghezvittetek, véghezvittünk ebben a négy hétben. Többé-kevésbé – itt Ronra pillantott – megtanultátok a nonverbális varázslást, tanultunk kombinált varázslatokat, új támadó és védekező bűbájokat... azt hiszem, minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy felkészülten lépjünk tovább, és megpróbáljuk megszerezni az egyetlen horcruxot, aminek jelenleg ismerjük a fellelhetőségét. Keményen dolgoztatok, és köszönöm, hogy megbíztatok a képességeimben! Ez tényleg sokat jelent nekem. Azt sajnálom, hogy a pálca nélküli varázslással kudarcot vallottunk, de természetesen a tanulást minden ráérő időnkben folytatni fogjuk, így még nincs veszve semmi. Csak reménykedhetünk, hogy Voldemort nem uszította ránk a szokásosnál jobban halálfalóit, és egyelőre csak a kriptában lesz szükségünk az újonnan tanultakra. És most térjünk vissza Griffendél nyughelyére. Azt már korábban megbeszéltük, hogy amint lehetőségünk van rá, és elég felkészültnek érezzük magunkat, azonnal visszatérünk. Én a ma éjszakát javaslom, előtte még pihenjünk, és valamiféle tervet is ki kellene találnunk.

- Hogyan készíthetnénk tervet előre? – kérdezte Ron. – Az a kripta tele lehet rejtett csapdákkal!

- Én ebben nem vagyok olyan biztos – csóválta meg a fejét Harry. – Szerintem ott elég legyőzni azt a rengeteg szörnyet. Persze, lehet, hogy tévedek, de reménykedjünk. Így is eléggé nehéz dolgunk lesz.

- Pont ezért lenne fontos, ha még egyszer elmondanád, hogy mit láttál és hallottál, amikor egyedül bent voltál. Minden részlet fontos lehet valamire, így kérlek, idézd vissza a lehető legpontosabban!

- Kár, hogy nincs merengőnk – sóhajtott Harry, de aztán összeszedte a gondolatait. – A bejárati ajtó simán testi erővel nyílt. Bent először egy keskeny lépcsőt láttam, amin el is indultam lefelé. Nem néztem körbe különösebben, hogy van-e valami az előtérben a lépcsőn kívül, de arra határozottan emlékszem, hogy a lépcsősor két oldalán ott álltak a szobrok.

- Mozdulatlanul?

- Igen. Akkor szálltak le a talapzatukról, amikor hozzáértem a horcruxhoz.

- Oké. Folytasd a lépcsőktől – adta ki az utasítást Hermione.

- Rendben. A lépcső mellett valamilyen növény nőtt a falon. Nem ördöghurok volt, de nem ismertem fel. Akár az is veszélyes lehet – jutott eszébe elsőéves kalandja a bölcsek kövéhez vezető akadálypályán. – Szóval a kőszörnyek párosával álltak minden bemélyedésben. A lépcső aljánál egy hatalmas terem volt, benne a sír Griffendél hatalmas kőszobrával, és egyéb lények szobraival. A horcrux Griffendélére volt ráhúzva, mintha viselné.

- Ez fontos. Tehát nem lehet megszerezni a láncinget másként, csak ha hozzáérünk – összegezte Hermione. – Akkor viszont az összes szobor magához tér.

- Ott vannak a bűbájok, amiket a könyvből gyűjtöttem ki – vetette közbe Ron. – Amelyik lényeket sikerült beazonosítani, azoknak tudjuk a gyenge pontjait.

- Így van – bólintott a lány.

- De gyenge pont ide, vagy oda, rengeteg szörny lesz, amikkel meg kell küzdeni! – gondolt bele Harry, és megborzongott. – És mi történne, ha összetörnénk őket valamivel, mielőtt leszednénk a láncinget Griffendél szobráról?

- Szerintem, ha megpróbálnánk, biztos életre kelnének - rázta a fejét Hermione. – Nem éri meg a kockázatot!

- Csak egy ötlet volt..., így viszont ott leszünk lenn a mélyben, és az egyetlen kivezető utat a keresztezett fajok dühös példányai állják el, amelyek egyetlen csapással eltörik a csontjainkat!

- Múltkor azt mondtad, huzatot éreztél.

- Igen, de miért fontos ez?

- Mert lehet egy másik kijárat is. Lent a föld alatt nincsenek ablakok, így a huzat csak valami szellőztetőből, kivezető kürtőből jöhet, de erre szintén nem építhetünk, túl bizonytalan.

- És ha magunkkal vinnénk a seprűnket, és miután feléledtek a szobrok, azokat használnánk a kijutáshoz?

- A lépcsőnél nem elég magas a plafon. A teremben lehetséges...

A tanácskozás után átismételték, mit sikerült Ron könyvéből megtanulniuk. A különböző lények teljesen eltérő harcmodort képviseltek. Volt olyan, amelynél a puszta testi erő dominált, egy másiknál éles harci bárdra lehetett számítani, míg egyes példányok támadó és védővarázslatokra is képesek voltak.

Harrynek már attól felfordult a gyomra, hogy végigvették, milyen különböző kínhalált tartogat számukra a kripta. Egy fél órás megbeszélés után sápadtan otthagyta barátait, arra hivatkozva, hogy elvégzi a szükségleteit. A fürdőszobában megmosakodott, és próbálta összeszedni magát, de képtelen volt elszakadni a fehér szemek emlékképétől, nem beszélve a lábát ripityára törő piros, szelvényezett lényről. De már azt is tudta, hogy annak a nyaka a gyenge pontja, amitől kicsit bátrabbnak érezte magát. Az egésztől csupán azért félt, mert már megint belerángatta a barátait, akiket nagyon féltett.

- Nos, vegyük át még egyszer – mondta, miután visszament Ronhoz és Hermionéhoz. – A scorpus gyenge pontja a nyaka, a bluminoté a bojtos farka, amit ha elveszít, elesik. A medúzaszerű lény..., hogy is hívják?

- Mediosa – szúrta közbe Ron.

- Szóval, azokat minél előbb meg kell dermeszteni. A lidércek olyanok, mint az inferiusok, tehát félnek a tűztől, a ginneknek nem ismerjük gyenge pontját, csak védekezni kell ellenük. Az orkok lassúak, el kell futni előlük. Van még valami?

- Nincs, minden megvan. Akkor ma éjszaka indulunk? – kérdezte Hermione Harryre nézve, mintha tőle várná a választ.

- Csináljuk minél előbb. Nem hiányzik, hogy valaki elkapjon minket! Tartok tőle, hogy így is a Mungóban fogunk kikötni, ahol megkérdezik, hogy mit csináltunk.

- Az már gyerekjáték lesz a kriptához képest – nevetett Ron.

- Igazad van, először ezen legyünk túl, utána fájjon a fejünk ilyesmi miatt.

- Rendben, fiúk, szerintem próbáljunk meg pihenni egy kicsit, mielőtt elindulunk – mondta Hermione, de Harry látta, hogy ő sem fog aludni, mert most is úgy reszket az idegességtől, mint a kocsonya.

- Inkább a feszültséget próbáljuk levezetni, mert kétlem, hogy el tudnék most aludni – vetette ellen.

- Igazad van. Mire gondolsz, mit csináljunk?

- Robbantós snapszli, okklumenciával? Előbb-utóbb lenyugszunk tőle.

Hermione jobb dolgot is ki tudott volna találni, de végül beleegyezett, és együtt játszottak, hogy le tudjanak higgadni. Harry hamar megnyugodott, de látta, hogy a lány remegése nem szűnik. Félrevonta Ront, hogy megbeszélje vele, hogyan segíthetnének neki. Harry első ajánlata nem igazán tetszett a fiúnak.

- Vallj neki szerelmet, attól biztosan jobban fogja érezni magát – mondta mosolyogva.

- Harry, én nem...

- Ron, ne légy már ilyen pipogya! Előbb-utóbb kénytelen leszel neki megmondani, mert valaki lecsapja a kezedről, ha nem megtette máris!

- Mi?! Te tudsz valamit, amit én nem? – kérdezte Ron összeszűkült szemmel.

- Semmit sem tudok – hazudta Harry. – De én a helyedben összekapnám magam.

- Ha túléljük ezt az egészet, esküszöm, elmondom neki, de most ne kérj ilyet tőlem – mondta halálsápadtan.

- Rendben, de akkor is ki kellene találni, hogyan nyugtassuk meg.

- Nekem van egy ötletem – suttogta Ron, miközben barátjára kacsintott. Előhúzta pálcáját, és Hermione felé irányította, majd egy nonverbális csiklandozóbűbájt szórt rá. A lány hirtelen azt sem tudta, hogy mi történt, de mikor meglátta a vörös hajú fiú arcán a széles vigyort, rögtön rájött.

- Szedd le rólam, Ron! – kiabálta, a nevetéstől fuldokolva.

A fiú megsajnálta, és egy pálcaintéssel megszabadította kínjaitól. Hermione a földön feküdt, nevetéskönnyektől maszatos arccal, sűrűn kapkodva a levegőt, és a haja ziláltan terült köré. Harry látni vélte, ahogy Ron nyála elcseppen a látványtól, de inkább visszafogta magát, és nem szólt rá. Ehelyett egy mozdulattal felrántotta a földről Hermionét, aki még mindig vigyorgott.

- De gonoszak vagytok – mondta megjátszott sértődéssel.

- Legalább jobban érzed magad? – kérdezte Ron.

- Igen, köszi.

A délutánt már nagyobb életkedvvel töltötték el, és Hermione sem félt már annyira. Mire eljött az este, igyekeztek annyit nevetni, amennyit az elmúlt négy hét alatt sem tudtak. Harry úgy vélte, a vidámság a legjobb gyógyír az idegességre. Az okklumenciát persze nem felejtették el, sőt, azzal szórakoztak, hogy ki tud a másik fejébe belelátni, ami jó gyakorlás volt, ráadásul néha érdekes dolgokat tudtak meg egymásról.

Az éjszaka leple alatt útnak indultak ahhoz a sikátorhoz, ahonnan általában hoppanálni szoktak. A mozdulat Harry számára ugyanolyan fojtó volt, mint mindig, és az összepréselődés érzése sem maradt el, sajnos.

Egy pillanat alatt ott termettek a kripta előtt, ami így, hogy éjszaka volt, meglepően félelmetesen festett a hold halvány fényében. A durva kőtömbök apró kiszögellései torz árnyékot vetettek egymásra, többszörösére nagyítva őket.

Harry lépdelt legelöl, és intett barátainak, hogy segítsenek kinyitni a bejáratot. Nekifeszültek a robosztus vasajtónak, ami nehézkesen ugyan, de elmozdult. Néhány próbálkozás után kinyílt akkorára, hogy két ember kényelmesen befért rajta. Elsuttogtak egy-egy lumost, majd óvatosan beléptek az előtérbe, ahol mozdulatlanul ott álltak a kőszobrok. Harry rögtön megnézte a szemüket, hogy nincs-e nyitva, bár jól tudta, hogy most még csupán ártatlan szobrok, de túl élénken élt még benne a kép, amint ezek a lények életre kelnek, és a folyamat a szemükkel indul meg.

- Ron, te maradj itt. Ezt a két cukorfalatot – intett a két szobor felé -, rád bízzuk. Ha megvan a horcrux, életre kelnek, légy résen! Ha velünk történne valami, de megvan a láncing, vidd azonnal a Gringottsba, rendben?

Ron kelletlenül, de bólintott, és lecövekelt a lépcső tetejénél.

Harry és Hermione lassan haladt lefelé, figyelve a kripta minden négyzetcentiméterét. Igyekeztek mindent az agyukba vésni, semmi fontosat, vagy kevésbé fontosat kihagyni. A moszatszerű növény ugyanúgy lengedezett, mint mikor legutóbb Harry itt járt.

- Ez lenolinum – magyarázta Hermione félhalkan. – A sötét helyeket kedvelik, a fény miatt remegnek. Nézd csak!

A lány közelebb tartotta a falhoz a pálcáját, mire a növények életre keltek, és elhúzódtak a fénytől, hasonlóan, mint az ördöghurok tenné.

- És ez ártalmas? – kérdezte Harry gyanakodva.

- Ha nem eszed meg, akkor nem – mondta halkan kuncogva Hermione. – De érdekes dologra képes, ha veszélyezteted. Figyeld, mit csinál a fénnyel!

Harry, ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy nem csak elhúzódik a pálca elől, de el is szívja az abból áradó fényt.

- Mit csinál, ha sokáig ott tartod a pálcát? – kérdezte kíváncsian.

- Mivel így erős neki a fény, szétbontja, és átadja a falnak. Ha eloltod a pálcád, meglátod. Nox!

Harry ugyanígy tett, és megfigyelhette, hogy a durva kőfal apró hajszálréseiben fény derengése jelenik meg, mintha fluoreszkáló pókhálóval lenne körbeszőve.

- De szép – suttogta Harry mosolyogva. – Ha ezt Voldemort látná, nem ide rejtette volna el a lelkét. Lumos! Menjünk tovább, mert Ron már tűkön ülhet.

Folytatták útjukat a terem felé, és alig néhány perc alatt meg is érkeztek. Harry kiadta Hermionénak az utasítást, hogy maradjon a lépcsőnél. A lány egy szót sem szólt, csak lecövekelt, és megbabonázva bámulta a terem két oldalán felsorakozott szobrokat.

- Szerinted, ha leátkozom Griffendél szobrának fejét, előbbre jutunk? Itt már úgysem veszthetünk semmit.

- Csak csináld gyorsan, de ne így. Ne állj háttal a többinek, mert mind téged fog támadni.

Harry megkerülte a szobrot, de így egy sarokba kényszerült. Vett egy nagy levegőt, felkészülve a legrosszabbra. Egy nonverbális varázslattal porrá zúzta Griffendél szobrának fejét, de amit látott, őt is váratlanul érte.

Egy, a szobornál is magasabb, erősebb, és szélesebb vállú lény emelkedett ki Griffendél kőtestéből. A láncing és a páncélok megfeszültek testén, és a magas, emberforma alak elbődült. Harry alig fogott fel valamit az egészből, csak annyi jutott el az agyáig, hogy az óriás felé tart, a feje felett pedig elhúz egy lidérc, ami szintén az előbb kelhetett életre.

Egy pillanatra megdermedt, és azt sem tudta, mit tegyen, de gyorsan észbekapott, és elkezdte sorolni magában, hogy mi ellen mi használ. A lidérc felé egy tűzgolyót küldött, de a felé tartó titánnal nem tudott mit kezdeni, egyszerűen csak kikerülte.

- A lábát! – ordította neki Hermione. – A lábát átkozd meg!

Harry látta, ahogy Hermione szórja az átkokat, olyan sebességgel, hogy ő is megirigyelhette volna. Néha hallott egy-két hangosabban kimondott varázslatot, de a legtöbb ellenfelét nonverbálisan átkozta meg.

A fiú néhány sor bűbájjal, rontással és átokkal is próbálkozott, de a titánról minden visszapattant, mint egy valódi óriásról.

Az előbb megátkozott lidérc ismét felé tartott, Harry ebből tudta, hogy átka nem talált célba. Újabbat küldött a levegőben úszó szellemre, miközben kikerülte a titán lecsapni készülő kardját. Végső elkeseredésében megpróbálkozott egy sötét varázslattal is.

- Sectumsempra! – üvöltötte, mire az átok eltalálta a titán lábát, és az összerogyott fájdalmában.

Harry nem figyelt oda, és egy közeledő scorpus megfogta a bal csuklóját, mire a csontok apró szilánkokra törtek, a bőre pedig felhólyagzott. Pálcáját a tűzskorpió-szerű emberi lény nyakához tartotta, és egy gyors vízfakasztó bűbájjal harcképtelenné tette. A scorpus a nyakához kapott, majd, mintha valami sav marná, bőre felhólyagzott, és elolvadt, közszemlére téve nyaki szerveit, majd ahogy a víz továbbterjedt testén, lemarta a teljes felületet, egyre undorítóbb látványt hagyva maga után.

Harry hányingerrel küszködve fordította el fejét az éppen újból felé tartó lidérc felé, amit végre egy tűzgyújtó átokkal sikeresen leszerelt. A fiú még mindig egy sarokban állt, úgy tűnt, nem tud kikerülni onnan, mert a titán újból támadásba lendült, ráadásul csatlakozott hozzá egy medúzakarú, siklótestű mediosa is és egy kék színű, bojtos farkú, rúnákkal teli bluminot. Kénytelen volt újra sorra venni a lehetőségeit, végül egyszerűbbnek találta, ha elugrik minden elől miközben szórja az átkokat.

Elsőként a titán kardja lendült a levegőbe, amit sejtése szerint nem élne túl, ezért megpróbált előle elgurulni, bal karját szorosan magához szorítva, hogy ne érje több fájdalom az amúgy is sajgó csuklóját. Érdekes módon nem fájt annyira, vagy nem volt ideje foglalkozni vele, lefoglalták a rémesebbnél rémesebb látványt nyújtó szobor-lények.

Amint gurulni kezdett, egy hosszú, kék nyúlvány rátekeredett az egyik lábára, és a levegőbe emelte. Harrynek kellett egy pár másodperc, mire rájött, hogy egy bluminot fogta meg, amit egyszerűen hatástalanítani tud, ha levágja a farkát.

Idegességében egyetlen használható varázsige sem jutott eszébe, ezért úgy döntött, inkább kihasználja a titán mindenfelé esztelenül csapkodó hajlamát. Belekapaszkodott az óriás vérző lábába, majd megpróbálta húzni magát, hogy a bluminot elengedje. A titán kardja nekilendült, Harry pedig egy egyszerű bűbájjal elérte, hogy a kék lény elengedje a lábát. Ő a földre zuhant, szerencsétlenségére a bal karjára, míg a robosztus kardozó megszabadította fogvatartóját a farkától.

Ismét egy lénnyel kevesebb, és egy adag fájdalommal több. Annak örült leginkább, hogy karja egy idő után inkább zsibbadt, mint fájt, bár használhatatlan volt, és Harry kímélte is, de egy-egy mozdulatnál rettentően fájni kezdett, ami hátráltatta a koncentrálásban, és az átkok nonverbális használatában is. Úgy döntött, nem érdekli, ha felhívja magára az összes lény figyelmét az ordibálással, ha nem megy másképp, úgy fogja mondani az átkokat.

Egy újabb Sectumsemprát alkalmazott a titánon, aki eldőlt, mint egy homokzsák, a fiú pedig csak remélhette, hogy végleg. Az előzőleg látott mediosa ismét felé tartott, de Harry teljesen leblokkolt, fogalma sem volt, mi használ ellene.

- Gondolkozz, gondolkozz – noszogatta saját magát, de egyre kevesebb reményt látott arra, hogy valami eszébe is fog jutni.

Eközben a szeme sarkából meglátta a terem másik sarkában harcoló Hermionét, akinek cafatokban lógtak a ruhái, karja, combja vérzett, és erősen sántított az egyik lábára. Hátulról, a lépcső felől egy scorpus tartott felé.

Nem foglalkozva a mediosával, és annak elektromosságtól zizegő karjaival – amikből indulva egy-egy kék gömb villódzva csapott be mellette, mögötte -, elkezdett rohanni a lány felé, akihez egyre közelebb ért a vörös lény.

Harry minden erejét megfeszítve rohant, de egy pillanattal elkésett: a scorpus füstölgő ujjai rákulcsolódtak a lány nyakára, és a fiú hallani vélte a roppanást. Két lépéssel ott termett, és a lény kalimpáló másik karjával mit sem törődve nyakának szegezte a pálcáját, és elsuttogott egy vízfakasztó bűbájt. Mielőtt a lény elengedhette volna Hermione nyakát, a fiú a rémülten néző lány felé fordult. Tudta, hogy ha a scorpus ujjai akár egy milliméternyit is meglazulnak, Hermione meghal. A másodperc töredéke alatt fogta fel mindezt, és már kiáltotta is a csontokat összeforrasztó bűbájt.

- Episkey!

Hermione kapkodta a levegőt, felületesen, sípolóan, de legalább élt. A nyakára kulcsolta a kezeit, és a falnak támasztotta a hátát, amin lassan lecsúszott. Harry úgy látta, hogy nem fog tudni tovább harcolni, ezért hátat fordított neki, és felvette a lányt támadó lényekkel szemben a harcot.

- Hermione, a mediosával mit kell csinálni? – ordította.

Úgy tűnt, a lány nem bír kinyögni egy értelmes szót sem.

- Der... - suttogta, de levegőt kellett vennie, mert tüdejéből vészesen fogyott az oxigén. – Meszd...

- Mi?! Der... mi?

- Dermesssz – sípolta levegő után kapkodva, egyre vörösödő fejjel.

Harry végre felfogta a szavak jelentését, és egy Pertificus totalust küldött a mediosára. Hirtelen eszébe jutott a vágó bűbáj is, és az éppen őt agyonütni készülő bluminot farkát még reptében levágta. A kék lény elvágódott, és többet képtelen volt felállni.

A terem lassan megtelt fetrengő, haldokló lényekkel, de a levegőben még ott keringett egy gin, aki minduntalan villámokkal akarta elporlasztani Harryt. A fiú tudta, hogy magára kell vonnia a figyelmét, nehogy Hermionénak baja essen.

Amikor vészesen közeledett felé egy villám, és előre látta, hogy nem fogja tudni kikerülni, reflexből a lehető legerősebb pajzsot hozta létre, ami érdekes módon vibrálni kezdett, amikor belecsapódott a villám, és bár az elektromosság nem szűnt meg, Harryt nem érte el.

A fiú Hermionéhoz rohant, aki egyre kábultabbnak látszott, hörögve, sípolva szedte a levegőt, egyik kezével a mellkasát szorongatta, a másikkal a cafatokban lógó ruháit markolászta egyre erőtlenebbül.

- Elviszlek a Mungóba – suttogta a lánynak, miután egy pajzsot hozott létre maguk körül.

- Hor... crux – nyögte a lány.

- Nem érdekel az a rohadt horcrux, mindjárt meghalsz – kiabálta keservesen Harry, miközben érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

- Vágd... el... titán... nyaka – hörögte, miközben minden egyes szó után egyre nehezebben vett levegőt.

- Nem hagylak itt, gyerünk – suttogta, de Hermione erőtlenül eltolta a kezét.

- Csináld! – mondta sípoló, de parancsoló hangon.

Harry dühösen felugrott, megemelte a fekvő titán kardját, és egy rántással elvágta a nyakát. Undorodott saját magától, de olyan mérges volt minden lényre, hogy gondolkodás nélkül elvágta volna most bármi nyakát, ami az útjába kerül.

Furcsa módon a robosztus test összement, és elporladt, maga után hagyva a páncélokat, és a láncinget. Harry feje fölött továbbra is ott keringett a gin, de nem tudott mit kezdeni a fiú védőpajzsával.

Harry visszarohant a lányhoz, ölbe kapta, nem törődve sajgó bal csuklójával, és a lehető leggyorsabban szaladt fel vele a lépcsőn, miközben a láncing ott lebegett mögötte.

- Mondd... - kezdte Hermione ismét hörögve – meg... Ron...nak... szeretem. – Miután elsuttogta, néhányszor levegő után kapkodott, mígnem Harry egyre elhalóbban hallotta a lány lélegzetvételeit.

Még gyorsabban rohant felfele a lépcsőn, meg-megbotolva. Az előtérben Ron éppen egy scorpust hatástalanított.

- Mi történt?! – kérdezte rémülten, mikor meglátta a Harry karjaiban ernyedten lógó Hermionét.

Harry nem válaszolt, csak kirohant a kriptából, Ron utána. A nap lassan kelt fel a horizonton, nemsokára reggel volt. Harry ledobta a láncinget barátja elé.

- Vidd a Gringottsba, mi a Szent Mungóba megyünk. Ne aggódj, túléli – kiáltotta Harry, de elszégyellte magát, hogy már másodszor hazudott a barátjának. Fogalma sem volt, hogy a lány tényleg túléli-e.

Nem törődve az arcán végigszánkázó könnyekkel, a Szent Mungóra gondolt, és egy pillanat múlva már ott is volt. Mikor megérkezett, két gyógyító is odarohant hozzá, hogy kiemeljék kezéből az ernyedt testet.

Észre sem vette, mikor jelent meg mellette egy ismerősen szőke hajú nő, de karjaiba temetkezve sírni kezdett, mint egy kisgyerek.

- Jól van, Mr. Potter, nincs semmi baj, Granger kisasszony rendbe jön – suttogta Mrs. Octondon, miközben a fiú fejét magához vonta.

- Az én hibám, ha meghal, én rángattam bele – sírta a nő vállán.

Mikor végre megnyugodott, és kicsit összeszedte magát, kinyögte az első kérést, ami eszébe jutott.

- Maga hogy került ide?

- Egy kedves ismerősömet megkértem, hogy engem hívjon, ha legközelebb megjelenik itt, ne az aurorokat. Jobban van már? – kérdezte, miközben egy zsebkendőt tolt Harry orra alá, aki el akarta venni, de rájött, hogy a bal keze még mindig használhatatlan. Mikor a nő is meglátta ezt, rögtön hívott egy gyógyítót.

Miután összeforrasztották a csontjait, bekrémezték a hólyagokat rajta, és egy óriási kötéssel bekötötték, visszafordult a nőhöz.

- Gondolom, most arra kíváncsi, hogy merre jártunk – suttogta Harry.

- Nem, Mr. Potter, azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha nem tudok róla, hogy hol találkoztak scorpusokkal.

- Meg bluminotokkal, lidércekkel, és hasonlóan kedves, szeretnivaló lényekkel. – Ép kezével megdörzsölte a homlokát, majd rákönyökölt a térdére, és megtámasztotta a fejét.

Írok egy kritikát!