Így teltek a napok, okklumenciával, tanulással, olvasással, gyakorlással. Harry rettentően élvezte, hogy néhány sikertelen próbálkozás után képes szinte bármit nonverbálisan varázsolni, ha elsőre, vagy másodikra nem is tökéletesen. Egy idő után ráérzett az egésznek a lényegére, a pálcamozdulat fontosságára. Szinte ösztönösen csinálta egy idő után, míg meg nem tanulta, hogy egy varázslatot se hajtson végre úgy, hogy kimondja a hozzá tartozó szócskát.

Annyira pozitívan hatottak rá a sikerek, hogy elképesztő teljesítményt nyújtott, napról napra egyre többet tanult és tudott. Madarat lehetett volna vele fogatni egy-egy sikeres varázslat után.

Kedden összeültek, hogy megbeszéljék a könyvben olvasottakat. Harry jó néhány varázslattal állt elő, amit megtanulhatnának, hiszen bármikor szükségük lehet rá. Ron a misztikus lényekről olvasott, és kigyűjtögette a Griffendél kriptájában lévő szoborszörnyek gyenge pontjait. Hermione átoktörésről, behatolásról és bárminemű varázslat megszűntetéséről olvasott.

- Bármikor jól jöhet – vont vállat a lány.

Szerdán elkezdtek gyakorolni, párbajozni, pajzsokat létrehozni, majd a kombinált, verbális, később ennek nonverbális formáit tanulták. Jóval lassabban haladtak vele, mint előzőleg a néma varázslatokkal, ami érthető volt, hiszen ezt még Hermione sem tudta, csak a könyvekből olvasta ki, mégis viszonylag könnyen ment. Harry ezt jóval nehezebbnek gondolta, de rájött, hogy valószínűleg csak azért, mert a Roxfort összetétele eléggé vegyes képességűekből állt, és ott mindig azt szajkózták, hogy ez milyen nehéz, és bonyolult.

Tény, hogy bonyolult volt, de miután képes volt kiürítenie az elméjét, minden sokkal könnyebben, egyszerűbben ment.

Ron is képes volt elsajátítani bizonyos szintű lelki egyensúlyt, de Hermione néha be tudott törni a gondolataiba, ami a fiút nem érintette túl jól, már csak azért sem, mert a gondolatainak többsége róla szólt. Talán ennek köszönhetően megduplázta erőfeszítéseit a tanuláshoz.

Pénteken délelőtt a Szent Mungóba hoppanáltak, hogy meglátogassák Ginnyt. A lány már határozottan jobban nézett ki, de még mindig voltak rajta csúnya hólyagok, amiket vastag rétegben fehér kenőcs fedett. Harry gyomorszorító érzése megint előjött, mert tudta, az egész az ő hibája, de igyekezett mindezt nem túlzottan kimutatni, hiszen akkor Ginny elkezdené saját magát hibáztatni, és arra most a legkevésbé sem volt szükség.

Szombaton reggel Hermione ébresztette őket, hogy ideje visszamenniük egy hetet az időben. Miután minden holmijukat átlebegtették – szigorúan nonverbálisan -, Hermione a nyakukba akasztotta az időnyerő szerkezetet, és pár perc múlva visszatértek egy hetet az időben.

Hermione a fiúk orra elé tolta az általuk teleírt naptárat, és elmagyarázta, mire is jó az egész.

- Azokban az időpontokban, amik itt be vannak jelölve, nem mehettek ki innen, nehogy összetalálkozzatok önmagatokkal. Ennyi kikötés van. Viszont most megcsinálhatnánk az e heti beosztásunkat. Az okklumenciát már csak fejleszteni tudjuk a magunk erejéből, de újat már nem tudunk tanulni, úgyhogy egyezzünk meg úgy, hogy reggelenként ezzel kezdjük, két órát foglalkozunk vele.

Miután a fiúk egyetértettek, folytatta.

- Tíztől délig a kombinációs varázslatokat gyakoroljuk, párbajozás nélkül. Délutánonként pedig új varázslatokat tanulunk, amit elsajátítunk nonverbálisan, majd kombináljuk őket. Egy-egy órát pedig még rászánunk arra, hogy pálca nélkül próbálunk varázsolni. Tudom, nem biztos az eredmény, de szeretném, ha legalább megpróbálnánk, rendben?

Ron elhúzta a száját, de kelletlenül bólintott, Harry viszont lelkesen vigyorgott.

Fárasztóbb hetük volt, mint az előző, de Harry cseppet sem bánta. Az okklumencia „óra” abból állt, hogy fel-le futkostak a teremben, néha-néha megátkozták egymást, de legfeljebb gumilábrontást küldtek egymásra nonverbálisan. Harry egyre kevesebbszer vesztette el azt a bizonyos lelki egyensúlyt, könnyebben meg tudta őrizni az üres elme állapotát, mint Ron, de a vörös hajú fiú sem panaszkodhatott. Hermione meg egyenesen kizökkenthetetlen volt, ami nagyon bosszantotta Harryt, ezért egyre keményebben, és elszántabban csinált mindent. Sohasem csüggedt, ha valami nem sikerült, csak még inkább megfogadta, hogy keményebben próbálja.

Egyik órán olyan dolog történt, amire Harry a legvadabb rémálmaiban sem gondolt. Hermione váratlanul támadólag megpróbált behatolni az emlékei közé, ami egy képvillanásnyi ideig sikerült is. Harry rémülten lökte ki elméjéből a lányt, mert az a kép pont elég volt ahhoz, hogy Hermione rettentően dühbe guruljon. Amit látott, az nem más volt, mint hogy egy zöld ruhát gombol – ráadásul egy sorral feljebb, mint kellene – és a ruha tulajdonosának vállát csókolgatja közben.

- Harry – szólt idegesen Hermione, majd a legkevésbé sem kérlelő hangnemben szólt a fiúhoz. – Beszélhetnénk?!

A fiú idegesen bólintott. Miután bementek a szobájukra, magukra hagyva az értetlenül utánuk bámuló Ront, Hermione rögtön nekiesett a fiúnak.

- Te lefeküdtél Ginnyvel?! – sipította a lány, mire Harry csak félszegen vállat vont, és várta az ítéletet. – Ezt nem hiszem el, Ginny még csak tizenhat éves!

- Hermione, az, hogy te majdnem tizennyolc évesen még szűz vagy, nem vonja maga után, hogy mindenkinek annak kell lennie! – védekezett, bár maga is tudta, hogy ez egy nagyon gyenge indok, sőt…

Mégis, mikor Hermione elpirult, egy szörnyű gyanú ébredt benne.

- Tévedtem, te sem vagy szűz – motyogta maga elé a fiú csendesen. – Nem is akarom tudni, hogy ki tette, mert félek, hogy szétverném a képét – dünnyögte.

- Te beszélsz?! Miután te meg Ginny…

- Az más, Hermione – legyintett Harry fásultan. Úgy érezte, egy világ omlott össze benne, hiszen Hermionéból egyáltalán nem nézte volna ki, hogy képes ilyesmire. Ha még azzal feküdt volna le, akit szeret… De nem Ron volt az illető, mert arról tudna! Ha másért nem is, azért biztos lehet Ron ártatlanságában, mert a vörös hajú fiúnak rá lett volna írva a képére, ahogy neki volt két napig…

- Mi az, hogy más? – kiabált a lány felbőszülten.

- Az, hogy én szeretem Ginnyt! Sohasem bántanám, vagy erőszakolnám rá az akaratomat, ha ő nem akarja. Hidd el, ha ő nem akarta volna, nem történt volna meg, érted?

Saját büszkesége nem engedte, hogy bevallja: az egész inkább Ginny ötlete volt, bár neki sem volt sokáig ellenvetése…

- De ez akkor sem… Ginny még kislány, honnan tudod, hogy nem bánta meg, vagy nem érezte magát rosszul utána?! – kiabált még mindig.

- Hermione, Ginny nem bánta meg, ahogyan én sem, de úgy látszik, te igen – vonta le a következtetést Harry.

- Honnan tudod? – kérdezte a lány hirtelen, teljesen elvörösödve.

- Onnan, hogy nem próbálnád ilyen erőszakosan védeni Ginnyt, és bebizonyítani, hogy valami rosszat csináltunk. Meg azt, hogy megbánta. Meg egyébként is, lehet, hogy mostanában nem beszélünk meg ilyen dolgokat, de ismerlek, Hermione, mint a tenyeremet! A szád is lefele görbül, ha erről van szó. Sajnálom, ha neked ilyen rossz élmény volt.

- Nem volt az, Harry, csak… bánt a lelkiismeretem – mondta a lány fintorogva.

- Bánt, hogy nem Ron volt az első, mi? – viccelődött, de legbelül teljesen komolyan gondolta.

- Ennyire látszik rajtam? – kérdezte a lány szendén.

- Tíz mérföldről ki lehet szúrni, hogy megvesztek egymásért, csak szegény Ron kicsit pipogya ilyen téren.

- Bezzeg, ha Levanderről, vagy Fleurről van szó, akkor nem.

- Beléjük nem volt szerelmes. A kettő más tészta – mondta Harry, miközben legszívesebben kinevette volna a lányt, amiért ennyire bizonytalan. Aztán eszébe jutott, mennyit tipródott magában Ginnyvel kapcsolatban, mire hirtelen megtört a jég, és egy pillanat alatt rendbejött minden.

Hermione még duzzogott egy darabig, de már nevetve mentek vissza a terembe, ahol Ron – mit sem sejtve - szorgalmasan gyakorolt.

Az okklumencia óra után a varázslatok kombinációival foglalkoztak. Először alapszintű gyakorlatokkal kísérleteztek. Invitoval magukhoz hívtak egy Fogas frizbit, amit egy egyszerű pajzsbűbájjal visszavertek, vagy kombinálták a frissítő bűbájt az illatosító bűbájjal. Alig egy-két nap után eljutottak olyan szintre, hogy a harcban jobban használható kombinációkat is ki tudjanak próbálni. Igyekeztek egyszerre támadni és védekezni. Ez nem volt olyan egyszerű feladat, de az okklumenciánál tanult fegyelem itt is a segítségükre sietett.

Délutánonként a Harry által kigyűjtött varázslatokat próbálták elsajátítani. Ezek már veszélyes varázslatok voltak, így alapos körültekintéssel próbálták ki őket. Hermione hamar tanult, ez a fiúkat is ösztönözte a kemény gyakorlásra.

Sajnos mindennek ellenére nem haladtak túl jól, hiszen ezt is könyvből voltak kénytelenek kiolvasni, és senki nem tanította őket igazán. Hermione jó tanár volt, nem kétséges, de az, hogy ezeket a dolgokat már ő is velük együtt tanulta, neki is teljesen új volt, nagyon visszavetette a haladást. Harry még így is büszke volt magukra, hiszen amit Piton egy év alatt sem tudott beléjük verni, azt a lány egy hét alatt megtette. A bonyolultabb kombinációs varázslatokkal persze nem boldogultak, még Hermione se, így a lány eldöntötte, hogy a következő két – időbelileg egy – hétben azt fogják tanulni, és gyakorolni.

Mindennap egy órát próbálkoztak a pálca nélküli varázslatokkal, egyelőre csak a vingardium leviosával, de sajnos az sem hozott eredményt; egy tollpihe sem mozdult meg. Hermione gyakran ismételgette az által olvasott könyvet, miszerint nem elég a varázsige, a kézzel hasonló mozdulatot kell tenni, mint a pálcával kellene. Mivel egy pálcát könnyebb lengetni, mint megtanulni öt ujj pontos helyét, a felét elszúrták, mert rosszul mozdították a kisujjukat, a másik fele meg eleve nem ment, mert kevés volt hozzá a varázserejük, és a képzettségük.

Egyik nap Hermione úgy látta, a fiúk fizikai és lelki teljesítőképességük végére jártak, így engedélyezett egy kis extra pihenőt. Ron és Harry hálás arckifejezéssel feküdtek el a padlón, és egy darabig csak a légzésükkel foglalkoztak, ami nem is volt olyan könnyű feladat a kimerítő gyakorlás után.

- Ha már nem tanulunk, beszélgessünk – ajánlotta Hermione.

- Miről? – kérdezte Ron nagyot sóhajtva.

- Változatosság kedvéért a horcruxokról – mosolyodott el a lány. – Belegondoltatok már, hogy mit kezdünk velük, ha esetlegesen sikeresen megszerezzük? Még mindig nem találtam egyértelmű utalást arra a könyvekben, hogy hogyan lehetne megsemmisíteni őket, így kellene találnunk egy biztonságos helyet, ahol csak mi férhetünk hozzá, Voldemort nem.

- Optimista vagy – mosolygott Harry. – Még azt sem tudjuk, hogyan szerezzük meg azt a példányt, ami talán a kriptában van. A többiről semmit sem tudunk, kivéve egyet, amit Piton bizonyára már rég visszavitt Voldemortnak, így számunkra hozzáférhetetlen.

- Ha már nálunk lesz a horcrux, nem lesz időnk ilyen dolgokon gondolkodni. Itt a lakásban mégse kéne rejtegetnünk…

- Gringotts – vágta rá Harry. – Emlékeztek: a bölcsek kövét is ott tartották Dumbledore-ék, mielőtt Hagrid átvitte Roxfortba. Azóta Roxfort biztonsága megromlott – hisz még mi is sikeresen betörtünk -, a Gringotts viszont erős őrizet alatt áll. Ott lennének a lehető legnagyobb biztonságban a horcruxok…

- Ez nagyon jó ötlet, Harry! – dicsérte meg a lány. – Ha kibérelsz egy széfet…

- Nem kibérelek, hanem kibérelünk! Ha egyedül nekem van hozzá jogosultságom, és megsérülök, vagy meghalok a harcban… nem árt, ha ti is be tudtok menni!

- Rendben, igazad van. Mit szólnátok hozzá, ha most azonnal elugranánk? Éppen pihenünk, míg másik önmagunk a táblázat szerint még órákig nem mozdul ki a szomszéd teremből. Ennél jobb időpontot keresve sem találhatnánk!

Gyorsan lezuhanyoztak, átöltöztek, majd az Abszol útra hoppanáltak.

Körülbelül kétórányi adminisztráció után elérték, hogy a koboldok nyissanak egy széfet hármójuk nevére úgy, hogy bármikor, bármelyikük berakhasson, illetve kivehessen akármit. A kísérő koboldnak csak az volt furcsa, hogy egyelőre üresen hagyják a széfet.

Mikor visszatértek a lakásba, már este volt, így olvasással kapcsolódtak vissza a képzési programba.

- Mit csinálsz? – kérdezte Ron érdeklődve Hermionét, amikor látta, hogy a lány nem a szokásos könyvét veszi maga elé, hanem egy vastag lexikont.

- Eszembe jutott, hogy még nem vizsgáltam meg azt a szöveget, amit Harry másolt rá egy zsebkendőre Griffendél kriptájában. Ha megfejteném, talán tisztábban látnánk, hogy mivel is állunk szemben. Hisz lehet, hogy felesleges visszamenni, mert nincs ott semmiféle horcrux!

- Dehogy nincs! – kérte ki magának Harry. – Azt a sok ocsmány szörnyet nem poénból rakta oda valaki!

- És ha nem is egy horcruxra vigyáznak, hanem valami teljesen más varázstárgyra?

- Oké, fordítsd le a szöveget, veled úgysem lehet vitatkozni! – sértődött meg Harry.

- Persze, hogy nem! Hisz mindig igazam van… - vigyorodott el a lány, tompítva szavai súlyát, majd, hogy lezárja a vitát, a zsebkendőt kezdte tanulmányozni.

Ron és Harry a pálca nélküli varázslásról szóló könyvet olvasgatták közösen, hogy végre megtalálják a módot a „nagy áttörésre”.

Alig fél óra múlva Hermione felsikkantott, a frászt hozva barátaira.

- Mi a baj? – ijedezett Ron.

- Végig itt volt a szemünk előtt! – motyogta Hermione, és a zsebkendőt Ron orra alá nyomta. – Olvasd el! Itt a bizonyíték, hogy a kriptában tényleg van, vagy volt horcrux!

Ron hangosan átfutotta a sorokat, de nem lett okosabb.

- Nem értem. Hol itt a bizonyíték? Itt annyi áll, hogy:

- Az utolsó sor a bizonyíték! Olvasd el visszafelé! Annyira egyszerű, hogy pont azért nem vettem észre azonnal! Az ipszilon helyett pedig olvass „ö” betűt! – hadarta a lány izgatott hangon.

Harry kikapta a zsebkendőt Ron kezéből, és betűzni kezdte. Barátnőjük útmutatóját követve az utolsó sor értelmes mondattá állt össze, ékezet nélkül:

- A láncinget örök kárhozatra ítéltem lelkemmel? – visszahangozta Harry. – Végre egy jó hír! Egy tündér vagy, Hermione! Végre van egy horcrux, amire van esélyünk, hogy megszerezzük!

Jókedve hamar lelohadt, amikor a baljós szobrokra gondolt, de így legalább úgy érezte, van értelme annak, amit csinál.

A második hetük hamar elrepült, hiszen a lány keményen hajtotta őket. Szombaton, percre pontosan, időben visszaköltöztek az elsőnek létrehozott terembe, így nem találkoztak össze saját magukkal; hála Hermione naplóvezetésének.

A harmadik héten Harry teljesen elkedvetlenedett, amiért nem sikerült olyan gyorsan megtanulnia a kombinációs varázslatokat, mint a nonverbális varázslást, és neki úgy tűnt, hogy Hermionét sem igazán lelkesíti fel, hogy nem haladnak. Úgy döntött, most ő hirdet egy nap pihenőt, hiszen már majdnem másfél hete nem látta Ginnyt sem, ami az időeltolódás miatt a külvilágnak csak fél hét volt.

Ron húgának állapota rohamosan javult, lekerültek róla a fehér kencék, és a hólyagok sem voltak már olyan nagyok, mint mikor a fonószék fojtogatta.

- Örülök, hogy jobban vagy – suttogta halkan Harry, hogy a többi beteget fel ne ébressze.

- Hiányoztál – mondta a lány mosolyogva. – Olyan kár, hogy ilyen ritkán látogatsz meg. Még mindig keresgéltek?

- Nem, Ginny, most Hermione módszerével tanulunk, próbálunk fejlődni önerőből. Megpróbállak sűrűbben meglátogatni, de nem ígérhetek semmit.

- Tudom Harry, hogy dolgotok van, de olyan rossz nélküled – motyogta Ginny, láthatóan a sírással küszködve.

- Holnapután megint meglátogatlak, rendben?

- Nagyon jó lenne. Köszi – felelte, immár mosolyogva.

- El kell mondanom valamit… úgy érzem, jobb, ha tudod – kezdte Harry kicsit elvörösödve. – Hermione tudja, hogy mit csináltunk az erdőben… tudod, az esküvőn.

- Elmondtad neki? – kérdezte a lány, de hangjában nem volt szemrehányás, csak értetlenség.

- Nem egészen. Éppen okklumenciát tanultunk, és ő legilimizált. Egy pillanatra tört csak be, de az pont elég volt, hogy mindenre rájöjjön. Viszont aggaszt, hogy Hermione… - Kicsit feszélyezte, hogy a lányt a háta mögött beszéli ki, de úgy érezte, muszáj valakitől segítséget kérnie.

- Folytasd, mi van vele? – noszogatta Ginny.

- Szóval ő, ööö… szóval ő is lefeküdt valakivel, de fogalmam sincs ki az, és azt hiszem, jobb is, ha nem tudom. De nem Ron volt az, ebben biztos vagyok. Annyit sikerült Hermionéból kiszednem, hogy megbánta – merengett, majd hirtelen felkapta a fejét, és a lány szemébe nézett. - Te ugye nem bántad meg?

- Nem, Harry ne aggódj – válaszolta mosolyogva, majd megcirógatta a fiú arcát. – De Hermionéról nem tudtam, ezt még nekem sem mesélte el. Ő elmondta, miért bánta meg?

- Azt állította, hogy lelkiismeret furdalása van. Szeretnék neki segíteni, de én aztán nem értek az ilyesmihez, úgyhogy fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Nincs valami ötleted, amivel segíthetnék neki?

Ginny elgondolkozva nézett maga elé egy darabig.

- Ha én ilyen helyzetben lennék, akkor attól érezném magam kevésbé rosszul, ha az, akit szeretek, elfogadja a történteket. Jelen esetben te, de ugye nem neheztelsz rám? – nevetett fel halkan. – Komolyra fordítva a szót, Hermionénak az lenne a legegyszerűbb, ha elmondaná Ronnak, aki elfogadná ezt az egész helyzetet. Van egy olyan sejtésem, hogy az én tökkelütött, idióta bátyám érte el, hogy Hermione valaki másnak a karjaiba fusson. Igazából Ron meg is érdemli!

- Ne légy igazságtalan. Én biztosan dühöngenék ilyen helyzetben, de előbb-utóbb megbocsátanék. Bár nehéz így, hogy nem vagyok a helyében, de nem is szeretnék – nevetett fel keserűen. – Ha úgy vesszük, egy szava sem lehet, mert ha vette volna a bátorságot, és őszintén beszél Hermionéval az érzéseiről, ez soha nem történik meg. Érdekes, hogy egy tett, vagy egy meg nem tett dolog mennyi mindent képes kiváltani. Sohasem gondoltam volna, hogy Hermione tud ilyen meggondolatlan is lenni, valahogy más szemmel látom ezek után…

- Ne ítéld el, Harry. Hermione mindig is zárkózott volt, ő soha sem beszélte meg senkivel a szerelmi gondjait, még nekem is ritkán öntötte ki a szívét. Például sohasem mondta el, hogy miért szakítottak Krummal. És tudod, fura dolgokat képes kiváltani egy jól irányzott, negatív érzelem. Azon se csodálkoznék, ha az esküvőn történt volna vele minden, miután Ron felöntött a garatra, és szerelmet vallott Francicának – vont vállat elgondolkozva a lány.

Harry sokat gondolkozott azon, amit Ginny mondott neki. Vajon szóljon bele Hermione és Ron kapcsolatába, vagy jobb, ha inkább maguk kezdeményeznek? Esetleg noszogassa őket, és mondja el, hogy odavannak egymásért? Fogalma sem volt.

- Hormonok – dünnyögte ilyenkor –, a pokolba velük!

A barátai kapcsolata bonyolultabb volt, mint az övé Ginnyvel; vagy legalábbis tettek róla, hogy bonyolultabbá tegyék, úgy agyonkomplikálták. Harry végül eldöntötte, hogy inkább nem szól bele, úgy néznek egymásra, ahogy akarnak, úgy intézik, ahogy ők akarják. Ő nem lesz kerítőnő, és még csak nem is fog a két szerelmes között ugrálni, oldják meg maguk.

Ennek jegyében telt el a tanulásuk utolsó két hete. Hallgatta, ahogy Hermione noszogatja Ront, hogy gyakoroljon, tanuljon, nem ritkán a veszekedésüket is végig kellett szenvednie. Általában őt is bevonták egy-egy érdekfeszítően semmitmondó vitába, de ő csak fejcsóválva nézte őket, és noha nem állt egyikőjük pártjára sem, soha nem adták fel.

Mindeközben az idő haladt, de ők nem, legalábbis látszólag nem túl sok eredményt értek el. Képesek voltak ugyan egy-egy komplikált bűbájra, de ezek száma nem haladta meg az ötöt. Harry mégis sikeresnek tartotta a gyakorlásokat, mert egyszerűen ráérzett az egésznek a lényegére, ha nem is mindig sikerült végrehajtania a teljes bűbájvariációt.

Addig gyakorolt például, míg egy hét alatt meg nem tanulta egyszerre használni a tarolóátkot és a pajzsbűbájt. Kétféle varázslatot egyre könnyebben tudott kombinálni, de hárommal már nem boldogult, akármilyen könnyűekkel próbálkozott.

A pálca nélküli varázslás teljes kudarcba fulladt. Harry a vingardium leviosát próbálgatta egy tollpihén, ami egyszer megmozdult ugyan, de pont csak annyira, hogy az betudható volt a leheletének.

Négy hosszú hét állt mögöttük, mire elmondhatták magukról, hogy képesek megvédeni magukat a Griffendél kirptabeli szörnyektől. Így eldöntötték, hogy néhány napot pihennek, utána indulnak a láncingért.

Írok egy kritikát!