- Harry! Obstructo! – hallotta nagyon távolról barátai hangját.

Érezte, hogy megfogják, és felráncigálják a lépcsőn, majd kihúzzák a vasajtón kívülre. Furamód a lények ide már nem jöttek utánuk. Harry arca maszatos volt a fájdalomkönnyektől, lába lüktetett a törött csontok és a felhólyagzott bőre miatt.

- Mi történt? – kérdezte Hermione.

- Griffendél kriptája – nyögte Harry halkan, alig érthetően. – A lábam…

A lány gyorsan letépte róla a nadrágot, majd néhány Episkey elmormolása során összeforrasztotta a csontokat, majd begyógyította az égett sebeket is, amennyire tudta, de azok még így is lüktettek.

- Köszönöm – mondta Harry, immár kicsit élénkebben. – Mik voltak ezek?

Hermione félve nézett rá, de nem szólalt meg, helyette Ron válaszolt.

- Keresztezett fajok. Tudod, mint Hagrid szurcsókjai. Hermione szerint azok a piros bőrű, szelvényezett lények valószínűleg tűzskorpiók és emberek keresztezése. A kék, szőrösek valami minotaurus-szerű lények. A többiek is valami hasonló kísérletből születettek lehetnek.

- Sose láttam még ennyi ronda és félelmetes élőlényt, mint ezek. Ehhez képest Bolyhoska tényleg egy aranyos házikutyus – mondta Harry, miközben próbált óvatosan a lábára állni. – Hogy tudtatok elbánni azokkal, amik a lépcsőn álltak?

- Pertificusszal, leginkább. De az sem használt mindegyiken – válaszolt Hermione. – Menjünk vissza a fogadóba, majd ott mindent megbeszélünk.

Harry teljesen lábra állt, és visszabicegtek a fogadóba, ahol Hermione néhány bájitallal bekente a hólyagos részeket.

- Honnan vannak neked ilyen bájitalaid, Hermione? – kérdezte gyanakodva a fiú.

- Úgy gondoltam, mindenre fel kell készülni, mert jól jöhet, és lám, megint igazam lett – mosolygott fölényesen a lány.

- Örülj neki, hogy legalább valakinek van ennyi esze – nevette Ron.

- Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek – sóhajtotta a fiú kimerülten.

- Griffendél mellé temethetnénk – ironizált Hermione. – Egyébként mi a fészkes fenét kerestél ott lent?

- Nem tudom, egy horcruxot. Elvileg Voldemort is megtalálhatta ezt a kriptát. Lehet, hogy még a szüleim halála előtt, vagy akár azóta is visszajöhetett. Biztos vagyok benne, hogy Griffendél szobrán az egyik pajzs horcrux. Akkor mozdultak meg a szobrok, amikor hozzáértem valamihez – merengett hangosan a fiú.

- Pontosan mihez? – kérdezte Ron.

- Azt hiszem a testpáncélhoz, de lehet, hogy a láncing volt az. Fogalmam sincs. Hidd el, nem arra figyeltem, hogy mit fogdosok, hanem arra, hogy mi néz engem. – Megrázkódott a fehér szemek gondolatára, majd folytatta. – Azt hiszem, egyelőre nem szeretnék oda visszamenni. De biztos vagyok benne, hogy ott van egy horcrux.

- Mitől vagy ilyen biztos benne? Lehet, hogy csak így védik Griffendél tulajdonát… - ellenkezett Hermione.

- Ugyan már, Hermione, mióta keresztezett fajokat egy alapító?! Még Mardekárból kinézném, de Griffendélből biztosan nem. Azokat a lényeket Voldemort tette oda, hogy a lélekdarabját ne tudják ellopni. De miért nem jöttek utánunk?

- Talán mert a horcruxot kell védeniük, és azt nem hoztad el – találgatott Ron.

- Lehet. Ezek szerint legközelebb ne várjunk ilyen szívélyes fogadtatást, hogy szimplán, néhány lábtöréssel elengednek – fanyalgott Harry, majd dühösen az ágyra csapott. – Miért nem lehet csak egyszer valami egyszerű?!

- Harry, nem a legkönnyebb feladatra vállalkoztunk, ezt te is tudod. Nagyon kicsi az esélye, hogy túl is fogjuk élni – húzta el a száját Ron.

- Igen, Ron, tudom, ezért is féltelek benneteket – kezdte megint a szokásos témát.

- Harry! – kiabált rá Hermione –, ezt már megbeszéltük!

- Rendben, de akkor is segítségre van szükségünk. Beszéltem McGalagonnyal az esküvőn, de nem mondott se igent, se nemet arra, hogy beszélhetünk-e Dumbledore portréjával.

- Harry, ugye nem akarsz betörni a Roxfortba? – kérdezte a lány aggódva.

-Muszáj kifaggatnunk Dumbledore-t… - sütötte le a szemét. Hermione könnyen átlátott rajta, ez egy kicsit zavarba hozta.

- Elment a józan eszed?! – kiabált Hermione. – A Roxfortba nem lehet csak úgy betörni. Inkább McGalagonyon keresztül jussunk be, mert ha egyszer elkapnak, akár Azkabanba is küldhetnek érte…

- Tudom, Hermione, de szorít az idő. Nincs időm McGalagony meggyőzésére, pláne nem vállalkozom arra, hogy kitálaljak neki a horcruxokról.

- De ez akkor sem megoldás! – ellenkezett még mindig a lány. – Egyáltalán hogy akarsz bejutni?

- Hagrid biztosan segít nekünk – mondta Harry eltökélten.

- Hagridnak megvan a maga baja – tiltakozott Hermione. – Az esküvőn mondta, hogy most építi újra a házát, Grópra is vigyáznia kell, ráadásul még mindig össze van zavarodva…

- Összezavarodva? Ezt hogy érted? – kérdezte Ron érdeklődve.

- Nos, képtelen elhinni, hogy Piton ölte meg Dumbledore-t – mondta halkan, majd gyorsan hozzátette, mielőtt félbeszakítanák. – Mármint ő kedveli Pitont, és nehezen hiszi el róla, hogy ilyen aljasságra vetemedett.

- Kedveli?! – hüledezett Harry.

- Igen, Harry, de nem tudom, miért, azt nem volt hajlandó elmondani.

A fiú komoran bólintott, majd végigdőlt az ágyon.

- Azt hiszem, most aludni szeretnék, mert képtelen vagyok gondolkozni.

Miután magára hagyták, pár percen belül mély álomba merült.

.o]}{[o.

Harry már kora délután felébredt, mert kialudta magát. Megbeszélte barátaival, hogy Roxmortsba mennek, és megszállnak valahol. Az este hátralevő részében terveket szőttek a kastélyba való bejutásra, nem sok sikerrel. Hermione hosszas méltatlankodása sem sokat lendített az ügyükön.

Másnap reggel felültek a vonatra, és problémamentesen utaztak egészen Roxmortsig.

Egy eldugott kis utcában kibéreltek egy szobát, ami ugyan nem volt túl higiénikus, de kellően eldugott és olcsó volt. Eldöntötték, hogy egy éjszakánál többet nem maradnak itt. Egyrészt, mert nincs rá szükség, másrészt nem biztos, hogy kibírnák ilyen körülmények között.

Ledobálták csomagjaikat a puritán szobában, majd elindultak a Három Seprűbe. Kértek maguknak három vajsört, leültek egy asztalhoz, és halkan beszélgetni kezdtek.

- Akkor hogy csináljuk, pajti? – kérdezte Ron.

- Én még mindig nem tartom jó ötletnek – pufogott Hermione.

- Tudjuk – vágta rá Harry. – Elégszer tudomásunkra hoztad a vonaton, meg előtte a fogadóban, meg a fogadó és a vasútállomás között… - sorolta.

- Mert nem igaz, hogy nem lehet megkérni McGalagony professzort – zsörtölődött a lány.

- Ezt már megbeszéltük, Hermione. Nincs rá időnk – torkolta le a fiú.

- De lesz még lehetőségünk bajba keveredni, én még mindig azt mondom, hogy ne csináljuk…

Harry közelebb hajolt a lányhoz, és ingerülten suttogta a fülébe:

- Beszélnünk kell a portréval! Semmit sem tudunk, semmiről, Hermione. Hiába tudjuk megszerezni a horcruxokat, ha nem tudjuk, hogy hogyan kell őket elpusztítani. Ráadásul lehet, hogy Dumbledore tudja, hol találjuk meg a hiányzó lélekdarabokat – morogta halkan.
A lány nagyot sóhajtott.

- Rendben Harry, igazad van, de ez akkor sem jó így – ellenkezett még mindig.

- Szerinted van jobb megoldás? – kérdezte Ron.

Hermione habozott, mire Harry elégedetlenül megcsóválta a fejét.

- Tudjuk, hogy nem helyes, Hermione, de fontosabb dolgunk van, mint a szabályok betartása…

- Nektek mindig minden fontosabb, mint a szabályok – csattant fel a lány, mire több ember is odanézett.

- Hallgass már, Hermione – szidta meg Ron a lányt.

- Tudod, hogy ez nem igaz – kezdte Harry. – A szabályok azért vannak, hogy védjenek másokat és minket. Mi senkit sem fogunk bántani vagy megkárosítani. És ne mondd, hogy azok a hülye szabályok fontosabbak a horcruxoknál!

- Nem fontosabbak, de…

- Nincs de! Ha nem akarsz, ne gyere velünk – utasította rendre a fiú.

- Úgyis tudod, hogy veletek megyek – szögezte le Hermione.

- Igen, csak ne körítenéd ennyire – nyögte elkeseredetten Harry, majd hirtelen felkapta a fejét a bejárati ajtó hangos nyikordulására. Egy magas, szőrös ember lépett be, akinek le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be az ajtófélfába. Hagrid rögtön kiszúrta a triót, ezért miután kikérte Madam Rosmertától a lángnyelv whiskyjét, leült melléjük.

- Hogy vagytok, fiatalok? Hallom nem jöttök vissza szeptemberben – nézett rájuk megrovóan.

- Sajnáljuk, más dolgunk van – válaszolta Harry, talán kicsit hirtelen, mire a vadőr megcsóválta bozontos fejét.

- Aztán mi dolgotok van nektek? – kérdezte végül érdeklődve.

- Dumbledore megbízott bennünket valamivel – suttogta a fülébe Hermione, ami felesleges óvatosság volt a fogadó zajában. Hagrid már eddig is elég komor volt, de arca most még szomorúbbá vált. Megfogta a lángnyelv whiskyjét, majd egy korttyal lehajtotta.

- Ha tudok valamiben segíteni, szóljatok – mondta a vadőr, miközben egy intéssel újabb italt rendelt.

- Köszönjük, Hagrid, egyelőre nem tudsz, de mindenképpen szólni fogunk – válaszolta Harry gyorsan, mielőtt barátai tennék.

- Rendben.

- De a házadat szívesen megnéznénk, Hermione mondta, hogy újjáépítetted – terelte a témát a fiú.

- Persze, ha ráértek, akár most azonnal indulhatunk – válaszolta komoran Hagrid, miközben az újabb lángnyelv whisky eltűnt feneketlen gyomrában.

Mikor már a Roxfort felé vezető úton sétáltak, Ron és Harry lemaradt, míg Hermione Hagridot tartotta szóval. A fiúknak úgy tűnt távolról, a lány igyekszik egy kicsit jobb hangulatba hozni a férfit.

- Miért nem mondtad el neki? – kérdezte halkan Ron.

- Nem akarom, hogy kirúgják csak azért, mert én beszélni akarok Dumbledore portréjával – vont vállat Harry.

- De miért kell neki hazudni? Nem is vagy kíváncsi a házára – mondta kedvetlenül.

- Sajnálom, Ron, tudom, hogy igazad van, de igyekszem olyan kevés embert belekeverni ebbe az egész ügybe, amennyire keveset csak lehet.

- Olyan nehéz mindenkinek mást mondani. Úgy érzem magam, mint egy mardekáros, aki cseleket szövöget – dünnyögte elkeseredetten.

- Azt hiszem, most mindenfélének kell lennünk, griffendélesnek, mardekárosnak, hugrabugosnak és hollóhátasnak is – bölcselkedett Harry.

- Ezt hogy érted? – kérdezte értetlenül Ron.

- Nem elég, ha bátrak vagyunk, muszáj cselesnek, kitartónak és okosnak is lennünk. Különben fejünkre nő ez az egész kutatás. Ha már nem nőtt eddig is – húzta el a száját.

Miközben beszélgettek, megérkeztek a kunyhóhoz. Sokban hasonlított az előzőhöz, de mintha nagyobb lett volna. Ugyanúgy fából készült az egész, de kőtalapzatra épült. Csatlakozott hozzá egy sufniszerűség is, Hagrid kerti szerszámaival, valamint egy fedett rész, a különlegesebb állatok számára.

- Gyertek be, igyatok egy teát – invitálta Hagrid a vendégeit. – Nemrég sütöttem egy kis teasüteményt is, amit úgy szerettek – tette hozzá.

Amikor már a vidáman lobogó kandalló előtt üldögéltek, rá kellett jönniük, hogy a nemrég kifejezést Hagrid nem ugyanúgy érti, mint ők. A sütemény, amit már egy ideje a kezükben szorongattak, semmivel sem nézett ki két hónaposnál frissebbnek. Az ízét nem sikerült megérezniük, mert úgy gondolták, szükségük lehet még hátralevő életük során a fogaikra, így végül kísérletképpen sem haraptak bele.

A tea forró volt és sziruposan édes, mégis hálásan kortyolgatták. Zavarban voltak a tudattól, hogy egyik legjobb barátjukat igyekeznek becsapni, így inkább meg sem szólaltak, csak lassan iszogattak.

Hagrid saját teájába bőségesen locsolt rumot is, mielőtt megitta volna.

- Ti többet láttok-hallotok, mint én itt Roxfortban. Hallottatok valami hírt Pitonról? – kérdezte hirtelen.

- Nem, még nem kapták el azt a gyilkost. Ezt a munkát is nekem kell elvégeznem… - morogta Harry.

- Nem értem… nem értem… - motyogta maga elé Hagrid, alig figyelve a fiatalokra. – Miért tette? Mi oka volt rá? Nem értem…

- Piton egy gyilkos, aki Voldemortnak dolgozik. Ennyi – közölte Harry dühösen. – Mit kell ezen érteni?

- Piton nem olyan, Harry – vette védelmébe meglepetésére a vadőr. – Nem szereti a diákokat, de Dumbledore-hoz mindig hűséges volt. Akkor állt ki mellette, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Ha olyan gonosz lenne, megölte volna már korábban, nem vár mostanáig. Ennek így semmi értelme. Csak ezen jár az eszem a temetés óta, lassan beleőrülök! – mondta, majd felpattant, és egy szekrényből egy üveg bontatlan lángnyelv whiskyt vett elő. – Kértek? Nagykorúak vagytok már…

- Nem, köszönjük – bökte ki gyorsan Hermione. – És neked sem kéne ennyit innod. Ez nem hozza vissza Dumbledore-t! – Felállt, és gyengéden megpróbálta kicsavarni az üveget a férfi kezéből, de most az egyszer nem hallgatott rá.

- Szükségem van erre. Légy megértő, és hagyj innom! – motyogta Hagrid. Szánalmas látványt nyújtott az óriási, életerős férfi, aki így elhagyta magát. Harry szíve majd összeszorult, mégis leintette Hermionét, amikor ellenkezni próbált.

- Hagyd, most nem tehetsz semmit. Hagrid csak így tudja feldolgozni Dumbledore halálát. Lassan talán megnyugszik, és újra a régi önmaga lesz. Addig csak rontunk a helyzetén, ha erőszakkal akarjuk megnevelni. Pár kedves szónak jobban örülne… - suttogta a lánynak.

- Így van – bólintott Hagrid, immár enyhén fátyolos tekintettel, miközben újra nagyot húzott az üvegből. – Dumbledore mindannyiunk nagy jótevője. Engem is csak ő értett meg mindig. Piton is neki köszönhetett mindent. És most halott! – kiáltott fel, majd végleg kiütötte magát. Arccal az asztalra borult, és sírni kezdett.

Ron tehetetlenül paskolgatni kezdte a hátát, látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

- Nem lenne jobb, ha magára hagynánk, amíg megnyugszik? – kérdezte, mire Hermionétől gyilkos pillantást kapott válaszul. – Jó, csak kérdeztem – visszakozott.

.o]}{[o.

Késő éjszaka volt, mikor Hagrid álomba merült. Hermione gyengéd megértése jótékonyan hatott lelkére, de azért bőségesen fogyasztotta italát, így most az asztalra borulva hangosan horkolt.

- Szegény – suttogta Hermione, szeme sarkában egy könnycseppet szétmorzsolva.

- Jó volt, ahogy beszéltél vele. Én sohasem lennék képes ilyenre, biztos vagyok benne, hogy sokat segítettél neki. De most indulnunk kell, itt a vissza nem térő alkalom, hogy belógjunk a kastélyba -állt fel Harry az asztaltól.

Ron és Hermione sápadtan bólintott, majd a kijárathoz indultak. Ez egyszer nem volt ellenvetés, csak odaléptek a fiú mellé, hogy könnyen rájuk teríthesse a láthatatlanná tevő köpenyt. A bokájuk kilátszott, de azért ez is nagyobb védelem volt a semminél.

A szűk hely miatt nehézkesen haladtak, folyton-folyvást összeütköztek, de pár perc alatt így is odaértek a kastély bejáratához, amely csodával határos módon nyitva állt.

- Ilyen mázlit... – suttogta Ron. – Volt egy adag dugi Felix Felicised?

Harry csak megrázta a fejét, és csendre intette társait. A bejárattól nem messze izgatott nevetgélés hallatszott.

- Irma drága, nem jönne el velem megnézni, minden rendben van-e az emeleten? – kérdezte egy suttogó hang a sötétben.

Irma, azaz Madam Cvikker kuncogva válaszolt.

- Argus, nagy kópé maga! Nagyon is jól emlékszem, hová vezet ez az ellenőrző körút… Miért van az, hogy mindig a harmadikon szeretne járőrözni velem, ahol a maga kis kuckója van?

- Ha nemet mond, halálomat okozza! – könyörgött Frics, behízelgő hangon.

Ezután több szó nem esett, csak egy-két cuppanó hang árulkodott arról, mi is történhet. Harry volt az első, aki kitépte magát a sokkoló hanghatások bűvölete alól, és meglökdöste társait.

- Most vagy soha! – suttogta. – Ha elindulnak, bezárják az ajtót!

Ron és Hermione borzadva mentek vele a bejárathoz. Már egy ideje téma volt Roxfort diákjai között Madam Cvikker és Frics esetleges kapcsolata, de nem vágytak arra, hogy erről ilyen módon bizonyosságot szerezzenek. Gyorsan besurrantak a kastélyba, majd célba vették a lépcsőt.

- És kifelé hogy jutunk ki? – kérdezte Ron.

- Az még messze van – játszotta a magabiztost Harry. – Ezzel ráérünk akkor foglalkozni. De még mindig használhatjuk valamelyik titkos alagutat, ha nem lesz más választásunk…

- Remélem, nem fedezte fel senki őket azóta, hogy nem jártunk itt… - aggodalmaskodott a vörös hajú fiú. – Apa mesélte, hogy a halálfalók betörése után az aurorok nagyon alaposan átvizsgálták a kastélyt, gyenge pontok után kutatva…

- Remek – morogta Hermione, de nem kezdett bele egy újabb szentbeszédbe, némán osontak tovább felfelé a lépcsőn.

Amikor a megfelelő emeletre értek, Harry halkan újra beszélni kezdett.

- Kitaláltam egy tervet. Én megyek az igazgatói irodához, és megpróbálok bejutni, majd ott információkat szerezni. Hermione, tiéd a könyvtár. Szerezd meg azt a néhány könyvet, ami a Zárolt Részlegben szerinted a segítségünkre lehet. Ne ellenkezz, kérlek! Szükségünk van rájuk, és nálad méltóbb helyre úgysem kerülhetnek. Meg kell tudnunk mindent a horcruxokról. Ron, rád az őrködés feladata maradt. Ha bajba kerülnénk, csak rád számíthatunk. Nálad hagyjuk a köpenyt, hívd Hagridot, ha szükségét érzed! Hermione, amint végeztél, gyere Ronhoz. Ha kell, nélkülem meneküljetek!

- Ha gondolod, kifejtem, hol vannak ebben a tervben a gyenge pontok – köszörülte meg a torkát Hermione. – Kezdjük azzal, hogy így tuti lebukunk…

- Tudom, Hermione, tudom. De induljunk már, meg kell próbálnunk!

Választ sem várva kicsusszant a köpeny alól, és az igazgatói iroda felé indult. Hermione fújt egyet, de aztán ő is elindult a könyvtár irányába, ahol most szerencsére nem kellett tartania Madam Cvikker látogatásától. Ron egyedül maradt a köpeny alatt, mielőtt akár megszólalhatott volna.

.o]}{[o.

Belegondolt, milyen jelszót tudna elképzelni a merev, szigorú McGalagonytól, így megpróbálkozott a fegyelem, a griffendél, a kviddics kupa, az átváltoztatástan, a macska és hasonló szavakkal, siker nélkül.

Mérgesen az ajtóra csapott, dühösen magára, hogy ilyen csúfos kudarcot vall egyenesen a cél előtt, amikor Hóborc lebegett át az ajtón, és vigyorgott gonoszan a képébe.
- Végre egy kis izgalom! – kiabálta. – Potter tilosban sántikál! Osongatunk, osongatunk? Micsoda botrányt kavarok én itt nemsokára!

- Csendesebben! – suttogta ijedten Harry. – Kérlek! – tette hozzá a varázsszót.

- Ugyan miért? Botrány nélkül olyan unalmas itt lenni! Csak Frics és az a némber…

- Sokkal nagyobb botrányt kavarhatnál, ha segítenél bejutni ide – tett kockára mindent a griffendéles fiú. Most, hogy lebukott Hóborc előtt, mindenképpen McGalagony fülébe fog jutni törvényszegése, már nincs vesztenivalója, csak nyerhet, ha maga hasznára tudja fordítja a kopogószellem balhé iránt vágyát.

- Hogyan? – villant érdeklődés Hóborc szemében.

- Gondold csak el! A kis kiválasztott betör Roxfort igazgatói irodájába! Mekkora zűrzavar és nyüzsgés lenne itt…

- Kombiné – válaszolta a kopogószellem.

- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Harry.

- A jelszó. Megtisztelő, hogy megbízol bennem, és a segítségemet kéred. De figyelmeztetlek, ezt rosszul tetted! – kacagott fel, majd ellebegett az egyik falon keresztül. Hátborzongató nevetése sokáig visszhangzott Harry fülében.

- Kombiné – mondta a kőszörnyeknek, mire megjelent előtte az irodába vezető lépcső. Tudta, hogy nincs sok ideje, így felszaladt, és gondolkodás nélkül berontott a szobába.

Nem sok változás történt, mióta utoljára itt járt. A falon a képek lakóinak nagy része nem ébredt fel érkezésére, így először az íróasztalt vette szemügyre, amin példás rendben iratok voltak felhalmozva, látszólag átnézésre várva. A legtöbben Dumbledore kézírását ismerte fel.

Gyorsan átlapozta a papírokat, hátha talál valami érdekeset. Voltak levelek a Minisztériumtól, személyes feljegyzések értekezletekről, egy édességvásárlási számla a Mézesfalástól, több idegen, ismeretlen nyelven írt levél, és egy varázskonferenciára szóló meghívó. Legalul a kupacban üres, de megcímzett borítékok voltak. Alig egy pillantást vetett rájuk, és már lépett volna odébb, amikor szeme megakadt egy néven. Egy boríték Perselus Piton nevére volt megcímezve.

- Fonó sor – motyogta Harry maga elé csodálkozva. Eddig eszébe sem jutott, hogy tanárának Roxforton kívül is van lakóhelye. Máris érdemes volt betörniük a kastélyba: végre egy nyom, amin elindulhat, ha majd ráér megkeresni Albus Dumbledore gyilkosát. Gyorsan a zsebébe gyűrte a borítékot, majd további érdekességek után kutatott. Kis hezitálás után azt a szekrényt vette szemügyre, ahonnan az igazgató hatodéves különóráin az emlékekkel teli üvegcséket szedte elő. Titkon abban reménykedett, talál valamit, ami magyarázatot ad az igazgató néhány érthetetlen tettére. Mindössze két teli fiolát talált, ezeket óvatosan kiemelte a szekrényből. De hiába nézett körül, a merengő eltűnt, vagy legalábbis sehol sem találta. Kíváncsi volt, milyen emlékeket rakhatott félre az igazgató, így eldöntötte, a fiolákat is magával fogja vinni távozáskor. Ha majd sikerül beszereznie egy merengőt, megnézi.

Még egyszer körülnézett, de semmit sem látott, ami felhívta volna magára a figyelmét, így kissé félve a portrék elé lépett. Hamar megtalálta Dumbledore-t, akinek hosszú fehér szakálla szinte kilógott a keretből. Óvatosan felébresztette, vigyázva, hogy a többi volt igazgató ne riadjon fel.

- Á, örülök, hogy látlak, Harry! – mosolyodott rá Albus Dumbledore. – De hogy kerültél ide? Már elkezdődött a tanítás?

- Nem. Betörtem ide Ronnal és Hermionéval… - sütötte le a szemét.

- A híres trió ismét áthágja a szabályokat – kuncogott a varázsló jókedvűen. – Mit szeretnél? Gondolom fontos okod volt arra, hogy betörj!

- A horcruxokról szeretném kérdezni…

- Semmisítsd meg őket! – kiáltott fel hirtelen a volt igazgató, mire a többi kép lakója is mocorogni kezdett. – Akármilyen nehéz, akármilyen fájdalommal, szenvedéssel és áldozattal is jár, semmisítsd meg őket!

- Ígérem, megteszem! De hogyan? – tette fel legfőbb kérdését Harry.

- Tudni fogod, ha eljön az ideje! Öld meg őt Harry! Meg kell ölnöd, nem kegyelmezhetsz neki! – kiáltotta a képlakó.

- Megölöm – értett egyet a fiú, de érezte, kezd kifutni az időből, és nem olyan válaszokat kap, amilyenben reménykedett. - De hogyan semmisítsem meg a horcruxokat? Ön hogyan semmisítette meg a gyűrűt?

- Nem én semmisítettem meg. Én csak segítettem Piton professzornak. Ugye megsemmisítette végül? – kérdezte a kép aggódóan. - Az ő feladata volt a gyűrű. A tiéd a többi. Értesz?

- Nem, nem értem!

- Piton jó ember. Meg kell bíznod benne! Piton a feltétlen bizalmamat élvezi. Nem tud olyat tenni, amiért csalódnom kéne benne!

- Piton megölte magát, maga szenilis vénember! – kiáltott fel dühösen Harry. – Hogyan képes még halála után is ezt a hülyeséget szajkózni? Hogy bízhatott meg benne, ha végül mégis ő ölte meg?
- Piton jó ember. Megbízom benne. Nem tenne olyat, ami nekem fájdalmat okoz – hajtogatta megállás nélkül Dumbledore, amire több kép felébredt.

- Tolvaj!

- Gyilkos!

- Betörő!

A képek óriási hangzavart okoztak, amihez – Harry csak most hallotta meg – társult Hóborc kiáltozása is, aki messze az irodától hangoskodott valahol.

- Menekülj! – kacsintott rá Dumbledore képe, majd ismét hozzáfűzte: - Öld meg! És bízz Pitonban!
Harry kirohant az ajtón, és nem figyelve az osonásra, Ron őrhelye felé indult. Messziről Frics szitkozódását hallotta, így hátrafordult, aminek következtében majdnem keresztülesett a lába elé sétáló Mrs. Norrison. A macska méltatlankodva felnyávogott, amikor – cseppet sem udvariasan – félretessékelte útjából, majd futott tovább.

A lépcsőfordulóban összeütközött Ronnal és Hermionéval, akik elé siettek a felfordulást látva. Az ütközés következtében a könyvek, amiket magukkal cipeltek, szanaszét szóródtak. Idegesen összekapkodták őket, miközben Ron az izgalomtól fojtott hangon kérdezősködött.

- Mi történt? Frics és Cvikker fel-alá rohangál a kastélyban, mialatt Hóborc rólad magyaráz nekik. Amikor az előbb elfutottak mellettünk, éppen azt mondta nekik, leszúrtad a Kövér Dámát a Griffendél toronyban…

- Lebuktam az iroda előtt. Most igyekszik minél nagyobb botrányt kavarni, így talán megszökhetünk. A retorziót persze már nem úszhatjuk meg, holnapra McGalagony is tudni fogja, hogy betörtem a kastélyba. Szerintem sejteni fogja, hogy nem voltam egyedül – mialatt beszélt, minden könyvet összeszedtek, éppen időben, mert ismét a közelről hallatszott Fricsék hangja.

Gyorsan futásnak eredtek, már nem törődve a bujkálással. A főbejárat előtt Ron keresztülfutott a felháborodott Véres Bárón, majd kimenekültek a szabadba. Talán Hóborcnak köszönhetően az ajtó egy egyszerű Alohomorára kinyílt, így pár perc múlva már Roxfort területét elhagyva, Roxmorts felé szaladtak, hátra se nézve.

Írok egy kritikát!

Kövi. fejezet:->