Először is, gratulálok a Decemberunderground sikeréhez! Elképesztő album!

Hunter: Nagyon köszönjük.

Hallottam, hogy több száz dalt írtatok a Decemberunderground készítése közben. Mi lesz ezekkel a dalokkal? Fogja őket hallani a közönség?

Hunter: Igen, természetesen. Néhány közülük még mindig csak a kezdeti fázisban van, és majd később forrja csak ki magát. Néhány részleteiben fog belekerülni más dalokba. Néhányat nem fogtok hallani, mert egyszerűen nem jók, így nem lesz belőlük semmi. De nálunk ez a folyamat megszokott.  Mindig sok dalt írunk, akár csak körülbelüli „vázlat” formájában is, amelyekből később megszületnek a végleges dalok, többszöri „áttanulmányozás” után.

Vannak olyan dalok a CD-n, amelyeket jobban szerettek játszani, mint némelyik másikat?

Hunter: Minél többet játszol egy dalt, annál jobban hozzászoksz, és annál inkább elveszik az újdonság varázsa.  Tehát mindig azok a dalok a legizgalmasabbak, amelyek újonnan kerülnek rá a játszási listára. Igazából próbálunk minél vegyesebb repertoárt játszani, hogy a dolog érdekes maradjon. De azt mondanám, hogy számomra a legeslegizgalmasabb dal, amit játszunk, az „Endlessly, She Said”…

Kezdetektől fogva nagy különbség volt az AFI CD-k és az AFI koncertek között. Hihetetlen az az energia, amely egy AFI koncertet áthat. Megfordult már a fejetekben, hogy kiadtok egy koncertalbumot?

Hunter: Beszéltünk már róla, de nem igazán… tettünk érte semmit. Csak ötletként merült föl. Olyan dolog ez, amiről gondoljuk, hogy túl kellene esnünk rajta egyszer, de egyelőre még csak az ötletig jutottunk.

Amikor az AFI-ról beszélünk, mindig szó esik a rajongói klubról, a Despair Faction-ről. Ők egyike a leghűségesebb rajongói táboroknak. Mi teszi ennyire hűségessé ezeket a rajongókat?

Hunter: Ezt nem tudhatom biztosan. Gondolom, vonzza őket az, amit eddig tettünk, és az, amit jelenleg csinálunk. Odafigyelünk rájuk. Nem vagyunk pózerek, és nem próbálunk azok lenni, akik nem vagyunk. Szívből zenélünk; remélhetőleg ez az, amit látnak bennünk, és amihez vonzódnak.

Visszatekintve a csapat történetére, a korai albumoktól kezdve (mint az Answer That And Stay Fashionable), minden albumnak megvolt a maga hangzása és stílusa. Már-már egyfajta fejlődésnek is tekinthető. Ez a folytonos irányváltás szándékos, vagy csak egyszerűen megtörténik?

Hunter: Ez abszolút csak megtörténik. Mint minden önálló embert, minket is különféle hatások érnek zenei és egyéb területen. Szóval amikor egy egységet alkotunk, akkor is jelen van az, hogy különböző a hátterünk, és hogy így, a magunk módján igyekszünk egyre jobban játszani, és egyre jobb dalokat írni. Vagyis ez elkerülhetetlen.

Szándékosan építettétek bele a nyolcvanas évek szintipop-hangzásának elemeit egy-egy dalba?

Hunter: Nem. Ez megintcsak egy darabja a minket ért hatásoknak. Mind a nyolcvanas évek folyamán nőttünk fel, és próbáltunk kiteljesedni, így lehetetlen lenne kitörölni a nyolcvanas éveket a befolyásoló tényezők közül. Tehát nem szándékos, hanem inkább mindazoknak a zenéknek a hatása, amelyek az eddigiekben mélyen belénk ivódtak.

Amióta megjelent az album, volt néhány saját koncertetek, de részt vettetek a Vans Warped Tour-on is. Milyen a turné? Hogyan viszonyul a közönség az új dalokhoz?

Hunter: Nagyon jól. Igazán izgalmas az egész. Úgy érzem, néhány új dal sokkal jobb reakciót vált ki, mint amilyenre számítottam volna. Úgy tűnik, a „Miss Murder”-t mindenki szereti, és a „Kill Caustic”-nak is nagy sikere van.

Ha már az új dalokról beszélünk, az én kedvencem, és szerintem az egyik legjobb szám, amit az AFI valaha írt, a „The Interview”.

Hunter: Nos, köszönjük szépen. Nekem is az egyik kedvencem.

Játszottátok már élőben?

Hunter: Ezt még nem játszottuk élőben. Igyekszünk párhetenként egy-egy új dalt hozzáadni a játszási listához, de ehhez még nem jutottunk el.

Vissza a turnéhoz. Mi a legnagyobb különbség az önálló koncertek és a Vans Warped Tour között?

Hunter: A legfontosabb különbség, hogy a VWT-on a játszási időt 30 percre korlátozzák, ezért az ottani fellépés csak töredéke annak, amit általában csinálunk; nem is próbálunk egy teljes show-t belesűríteni 30 percbe. Egy tipikus koncertnek vannak csúcspontjai és visszafogottabb részei. Sokféle hangulatot vonultat föl, és folyamatában is más. A VWT-on az ember tényleg csak kirohan a színpadra, és játszik egy félórát. Ezenkívül az nappal van, így nincs lehetőségünk világítást használni, ami egyébként jelentős szerepet játszik a koncertjeinken. Igyekszünk a legjobbat kihozni az adott helyzetből, de az önálló koncertjeink azok, amelyeket ténylegesen az érzéseink szerint tudunk alakítani.

Röviddel az album megjelenése előtt, az AFI játszott kettő csak a rajongói klub tagjai számára meghirdetett koncerten is. Ezek a koncertek biztosan különlegesek voltak a számotokra.

Hunter: Abszolút. Ezeket a koncerteket megelőzően nem játszottunk közönség előtt már több mint 2 éve. Ezért is kíváncsiak voltunk, hogyan fogadnak majd minket. Mivel a rajongói klubunknak játszottunk, kitűnő alkalom volt, hogy emlékeztessen minket arra, hogyan játsszunk újra egy rendkívül támogató közönség előtt.

Több mint 13 éve jelent meg az AFI első albuma, maga az együttes pedig több mint 15 éve létezik. Ennek ellenére az AFI még mindig fiatal csapatnak tűnik, sok tennivalóval és mondanivalóval. Milyen céljaitok vannak még együttesként?

Hunter: Fiatalnak maradni. A célunk nagyon egyszerű. Tömören: egyszerűen folytatni szeretnénk, amit csinálunk.

A turné folyamán, mely helyeken szerettek/szeretsz leginkább játszani?

Hunter: Rengeteg klassz város van, klassz közönséggel. Nem mindig volt ez így, de most már nehéz olyan helyet találni, ahol ne fogadnának minket igazán szívesen. De vannak bizonyos városok, amelyeket különösen szeretek a megjelenésük, hangulatuk miatt. New York-ban mindig szuper játszani. Londonban szintén. A kedvezőtlen időjárású soha nem vezették nálam a kedvencek listáját. Nyáron annyira sehol sem bulis játszani. Ezzel szemben, király Skóciában játszani a tél élettelenségében. Skóciában igazán hideg van. Azt hiszem, mindig Japán volt számomra ebből a szempontból az első, mert annyira különbözik minden egyéb helytől, amerre jártunk.

Egyre inkább tapasztaljátok, hogy a rajongók felismerik a dalokat, és Veletek együtt éneklik?

Hunter: Nyilvánvalóan, ez néha beletelik egy kis időbe. A legjobb érzés olyan rajongók előtt játszani, akik már velünk vannak egy ideje. Adtunk már olyan koncertet, ahol egyértelműen látszott, hogy elsősorban újabb rajongók jöttek, akik még nem nagyon voltak koncertünkön azelőtt. Ők az új dalokat ismerik, de a régieket nem annyira. Furcsa ilyen koncerteken játszani, mert ahhoz vagyok szokva, hogy régebbi, „ismerős” emberek vannak. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy az újak nem lesznek ott legközelebb, és fújják kívülről az összes dalszöveget.

Mit csinálsz a koncertek között pihenésképpen?

Hunter: Szeretek olvasni, bár nehéz időt szakítani rá. DVD-ket nézek, és más zenei projekteken dolgozom számítógépen. Csak kis dolgokat, amivel el lehet ütni az időt. Nincs túl sok szabadidőnk turné közben, amikor éppen nem játsszunk.

Mondanál valamit arról a zenéről, amin dolgozol? Van valami anyagod, ami már közel áll a megjelenéshez?

Hunter: Nos, van egy mellékprojektem immár hat éve, amelyen folyamatosan dolgozom, a neve Hunter Revenge (http://www.hunterrevenge.com/). Vannak továbbá zenész barátaim, akikkel szeretek együtt dolgozni. Jelenleg együtt dolgozom valamin Tegannal a Tegan and Sara-ból.

Utolsó kérdés. Ha van pokol, és a pokolnak van zenéje, akkor melyik CD szól, vagy előadó játszik a Te személyes poklodban?

Hunter: Bármelyik pop-punk banda, amelyik az utóbbi évben jött ki, és amelyeket nem hallgatom, úgyhogy nem tudom megkülönböztetni őket. De bármi olyasmi szólhatna, és nem tudnám, mi az, de évekig tudna kínozni.

Köszönjük, hogy időt szakítottal ránk.

Hunter: Köszönöm én is.