50.


A diákok izgatottan ültek a helyükön. Nem értették, miért maradt el az első óra. Azt hallották mindkét ház diákjai, hogy én bent voltam, és beszéltem vele. A Mardekár és Griffendél háztól függetlenül suttogva taglalta, hogy mit mondhatott nekem. A tanár csöndben várt újabb percekig. Én tudtam, hogy azt várja, néma csend legyen a teremben. Lassan elcsendesedtek. Hermione nem tudott várni, föltett a kezét, ám nem várta meg, amíg fölszólítják, hanem egyből megszólalt.

- Hm… tanár úr… fog is tanítani valamit, vagy csak ücsörgünk? – a teremben mindenki várakozóan nézett a katedrán ülő emberre. Ő csak egykedvűen nézett ránk, de éreztem, hogy haragos egy kicsit. Lassan fölállt.

- Most is tanulnak. De megbuktak a vizsgán. Egyedül Vanarin kisasszony mondhatja el magáról, hogy van türelme. – Hermione láthatóan megbántódott. – Ez a türelem próbája volt. – halkan mondta, de a teremben csönd volt, úgyhogy minden szavát tisztán lehetett hallani még az utolsó sorokban is. Lassan lejött a katedráról, és sétálni kezdett a padok közt.

- Akinek nincs türelme, az elbukik az életben, vagy mások halálát idézi elő. – erősen Harry-re pillantott, aki összeszorította az öklét, és lehajtotta a fejét. – A türelem nagy szó. Ha az ember nem tud várni, sok mindent elszalaszt: vonatot vagy akár egy randit is. – itt egy pillanatra huncutul elmosolyodott. – Egy kell tanulniuk csöndben, türelemben maradni. Ez egy fontos dolog, amit meg lehet tanulni, hogy ha nem rendelkeznek vele. Bár Vanarin kisasszonyt most dicséret illeti, nem jeleni azt, hogy ő is minden pillanatban türelmes.

Igazam van? – fordult felém. Némán bólintottam. Ő folytatta. – Nos, az első vizsgán, mint mondtam, megbuktak. Malfoy úrfi és Granger kisasszony azért egy Elégséges fokozatot elért, de nem azért, mert olyan türelmesek, hanem mert nem akarták egyedül hagyni Vanarin kisasszonyt. A többiek Troll-t kaptak.

Ugorjuk a következő leckére, ha már annyira türelmetlenek. – ment vissza a helyére. Mindenki várakozva pillantott rá, bár eléggé neheztelve, mert ugyan honnan kellett tudniuk, hogy ez egy próba volt?

- Az első tananyag a főbenjáró átkokkal kapcsolatos. Úgy hallottam, hogy negyedikben átvették őket, de biztosan nem olyan részletességgel, ahogy most fogják. – várt egy pillanatot, hogy kiélvezze szavai hatását, aztán folytatta.

- A nevem Destiny professzor. Kérlek, adjátok meg a kellő tiszteletet irányomba. Köszönöm. – várt egy pillanatot, majd belevágott. – A főbenjáró átkok…. Ki tudja, melyek tartoznak ide? – Hermione egyből föltette a kezét. Destiny intett neki, mire megszólalt.

- A főbenjáró átkok közé három átok tarozik: az Imperius, a teljes kiszolgáltatottság átka, a Crucius, ami a kínok átka és a halálos átok, az Adava Kedavra. – sorolta el hihetetlen sebességgel. Amikor befejezte, büszkén kihúzta magát. A prof. csak bólintott, de láthatóan nem hatotta meg a lány igyekezete. Várt megint egy pillanatot, mielőtt megszólalt.

- Őszinte választ kérek. – csak vártunk. – Használt már valaki itt a teremben ezek közül egy átkot is emberen? – nézett körbe. A tekintete megállapodott rajtam. Lassan föltettem a kezem. Harry volt a másik, akinek a keze a levegőben volt. Őt szólította fel előbb.

- Melyiket használtad, Potter? – a teremben néma csend. Harry lassan megszólalt.

- A Crucio-t.

- És sikerült? – érdekelte a válasz. Harry a fejét rázta.

- Nem. Csak pár másodpercig. – felelte lehajtott fejjel. Destiny professzor felém fordult.

- És te melyiket használtad? – tudtam, hogy épp oly jól tudja, mint én.

- Adava Kedavra-t. – suttogtam magam elé meredve. A teremben többen fölhördültek. Éreztem, hogy tartanak tőlem, és hogy megrendültek. Hátra fordultam a tanár felé, aki Harry mellett állt. A szeme sarkából láttam, hogy Draco is tudta, mi történt. Legalábbis egy darabig.

- Sikerült? – kérdezte. Lassan bólintottam. Szinte tapintani lehetett a csendet.

- Igen.

- A Minisztérium kivizsgálta az esetet?

- Nem. Nem tudnak róla.

- Önvédelem volt?

- Igen. Megtámadtak minket. Védekeznem kellett, de túlerőben voltak. – gondosan elhallgattam, hogy hol és mikor volt ez az eset.

 – És akkor használtam először.

- És utoljára? – pont a közepébe hasított.

- Nem tudom. – feleltem végül őszintén. Éreztem, hogy a többiek tartanak tőlem. Harry is kicsit megdöbbent, mert ő erre nem emlékezett. Persze, amikor alig hallott, vagy látott valamit, akkor nem is csodálkozom. Ő szánakozó pillantást vetett rám. A tanár nem faggatott tovább. A diákság felé fordult.

- Láthatjátok, hogy köztetek vannak már tapasztalt varázslók is. Azt hiszitek, hogy ha otthon vagytok, akkor biztonságban is? Ez nem igaz. A Nagyúr kémei mindenhol ott vannak. Ahogy a halál is. Ezért fogjátok most megtanulni ezeket az átkokat is, persze nem emberen. – a teremben egy kis izgatott zsivaj kezdődött. Ő csak intett, mire mindenki elcsendesedett. – Az alapokat most elkezdjük. A legegyszerűbben kezdjük a három közül, ám már ehhez is vasakarat és nagy varázserő szükségeltetik. Pálcát elő! – szólt halkan. Mindenki előkotorta a pálcáját.

- A pálcamozdulat egyszerű: suhintsatok egyet, és erősen koncentráljatok. A varázsszót még ne mondjátok ki! – figyelmeztetett minket.

 – Párokba fogtok állni. Én osztom be a párokat, és ezek a kettes csoportok év végéig megmaradnak. A két ember majd kijön a tábla elé. Mindig csak egy küldi az átkot. A többiek csöndben figyelnek. – hangsúlyozta ki a csöndben szót. Suttogás vette kezdetét. Fagyos pillantással nézett végig a diákseregen.

- Ha azt akarják, hogy egész évben csak elméletet tanuljunk, akkor nagyon jó úton haladnak afelé. – erre mintha elvágtak volna a hangszalagot, néma csend lett. Senki nem akart elméletet gyakorolni. Erre elmosolyodott.

– Helyes! Az első pár legyen Draco Malfoy és Hermione Granger! Gyerünk, kifelé! – intett nekik. Amikor a két diák kiállt, először Hermione-ra mutatott. – Hölgyeké az elsőbbség! – Hermione bólintott. – Viszont az úrfi nem védekezhet, hallja? – fordult Draco felé. Ő csak egy unott pillantással válaszolt, de én tudtam, hogy a hideg arc mögött izgalom van. Hermione meglendítette a pálcáját, és kimondta az átkot.

- Imperio! – nem történt semmi. –Imperio! – mondta újra, de most sem történt semmi.

- Nem akarod eléggé megátkozni. Ezt az átkot akarni kell! Próbáld újra! – harsant a döbbent csendbe a tanár hangja. Mindenkin egy kis megrökönyödés lett úrrá. Hermione Granger nem tud megcsinálni egy átkot? Még kétszer próbálkozott, de nem sikerült neki, utoljára egy kis ködfelhő elindult Draco felé, de előtte szertefoszlott.

- A következő órán már osztályzás lesz. Magyarul, délután. Úgyhogy szedjék össze magukat! – figyelmeztette őket. Az osztály egy emberként hördült fel, de a prof. nem törődött velük, hanem intett Draco-nak, hogy ő is csinálja meg az átkot. Ő egy hideg pillantást vetett a tanárra, de intett a pálcájával. Az ő átka sikerült.

- Húzd fel a szoknyád, Granger! – jött az utasítás kaján vigyorral. Hermione már majdnem megtette, de láthatóan szorult belé akaraterő, mert végül nem tette meg. Csak egy kicsit. De a bugyija úgysem látszódott. A tanár elismerően bólintott.

- Látom, hogy az apád elég jól felkészített a rád váró életre. – ez az ember egyfolytában gúnyolódott. Biztos Piton testvére. De míg Piton gúnyolódásai legtöbbször csak idegesítők voltak, amiket ez az ember mondott, az egyenesen sértő volt. Draco elsápadt a dühtől.
- Semmi köze hozzá, hogy mit tanít nekem az apám! – sziszegte. A teremben feszült csend volt.

- Igazán? Auror vagyok, úgyhogy talán egy kis közöm mégis van! – mondta nyugodt hangnemben, de a szemén látszódott, hogy mérges. – És mivel a tanárod vagyok, még inkább. – nem bírtam tovább. Draco, bár mindig a hideg álarcát veszi fel, azért neki is vannak érzései, amikbe ez az ember most rendesen beletaposott, még ha a kívülálló nem is látott semmit.

- Draco nem lesz halálfaló, ha erre céloz. Ugye, Draco? – néztem rá. Sejtettem, hogy még nincs elég bátorsága, hogy azt mondja, hogy igen. De később, később talán majd lesz. Akkor azonban jeges tekintettel fordult felém.

- Te ebbe ne szólj bele! – nem hittem el, hogy ilyen bunkó volt. Azok után, amiken keresztül mentünk…

- Kisasszony, azt hiszem, az úrfi arra céloz, hogy igenis halálfaló lesz. – szólt közbe a tanár is mézesmázos-idegesítő hangon.

- Nem tehetek másként! – felelte kicsit védekezve.

- De, tehetsz. – szólaltam meg halkan. – Mindig van egy másik út. Nem kell az apádat követned. Tudnod kell, hogy segítek neked, ha kell, és…

- Nincs szükségem senki segítségére! A Tiédre meg végképp nincs! – tudtam, hogy nem akart megbántani, de igenis nagyon a lelkembe taposott. Nem voltam soha egy érzékeny lelkű leányka, de ő volt az egyetlen olyan srác, aki egész idő alatt jó fej volt, és kedves. A barátom. Már volt ugyan egy veszekedésünk a Tanácson, de akkor alig ismertük egymást.
Hideg tekintettel feleltem, és leültem a helyemre, ahonnan felpattantam korábban. Még azért megszólaltam.

- Gyönge vagy, Aranyvérűek Büszkesége! Nem tudsz ellent mondani az apádnak! Jobb sorsod lehetne, mint egy roncs talpnyalójának lenni, de te nem vagy képes arra, hogy csak egyszer is azt mondd: nem. Én megtettem. Fájt, de azt hiszem, hogy megérte. – erre ő is hasonló tekintettel felelt.

- Még egy barát haláláért is megérte? – már amikor kiejtette, már akkor láttam az arcán, hogy megbánta, amit mondott. De kimondta. Azt hittem, hogy nekirontok. Hogy lehet ennyire tahó? Magamon éreztem mindenki pillantását. Destiny-re néztem. Tudtam, hogy mit javasolna: rejtsd el az érzelmeid!

- Ehhez viszont neked nincs semmi közöd! – azzal elfordultam tőle. Megszólalt.

- Nézd, én nem akartalak… - kezdte volna, de közbevágtam.

- Nem akartad, de mégis megtetted. Te is jól tudod, hogy min mentem keresztül. Viszont ezt felhozni mocskos dolog volt! – azzal megint elfordultam tőle.

 
- Figyelj… - kezdte volna kicsit kétségbeesetten, de megint nem hagytam.

- Nem, te figyelj! Hagyd abba! Órán vagyunk. Majd szünetben talán beszélünk. – néztem megint a tanárra. Draco nem szólt többet. Talán megértette, hogy nem szeretném, ha mindenki füle hallatára beszélne erről, vagy nem akart velem még jobban összeveszni. Destiny nem szólt semmit, csak beosztotta a következő párost. Engem a legvégére hagyott, Harry Potter-rel együtt.
Következő