49.

A terem előtt már ott álltak a Griffendéles diákok. Mi voltunk szinte az utolsó emberek. Pár perces várakozás után becsöngettek, de a tanárnak híre-hamva sem volt. Öt perces várakozás után a legtöbben elkezdtek morgolódni. Tíz perc után már azt fontolgatták, hogy ellógják az órát. Egyedül én nem szóltam. Valahol mélyen éreztem, hogy ez egy próba. A türelmünket teszik próbára. A Griffendélesek újabb tíz perc után elindultak a klubhelyiségbe. A Mardekárosok is szálingóztak elfelé. Nic kérdőn rám pillantott.

- Te nem jössz? – kérdezte. Nemet intettem a fejemmel, de nem szóltam. Egy kis idő múlva csak hárman maradtunk: én, Draco és persze Hermione. Csöndben várakoztunk. Aztán a tanítás vége előtt tíz perccel kinyílt az ajtó. Tétováztunk egy kicsit, aztán végül elindultam elsőnek a terembe.

- Csak az arra érdemesek léphetnek be ide! – hangzott egy halk, ám tisztán szóló férfi hangja. – És ti kiálltátok az első próbát. – a teremben sötét volt. A tanár alakját alig lehetett kivenni a katedrán. Éreztem, hogy a többiek egy kicsit megijedtek. De én nem. A sötétben nem láthatsz más embereket. De téged sem látnak meg egy könnyen. Ezért nem kell félni a sötétben. Lassan közeledtem felé. Amikor már csak pár lépés választott el tőle, már ki tudtam venni az arcát. Mielőtt jobban megfigyelhettem volna, felemelte a pálcáját. Gyorsan a sajátom után kaptam, csak úgy reflexből. Azonban ő nem rám mutatott vele, hanem az ajtóra. Bezárta. Nem értettem, miért.

De jobban meg tudtam figyelni az arcát. Több sebhely borította, de nem volt ronda. Sőt! Szinte fekete szemei huncutul, de egy kis hűvösséggel csillogtak. Az arcát hosszabb, fekete haj keretezte, ami a lapockáját verdeste. Látszódott rajta, hogy bár nem öreg, de sok harcban volt már része. Meghajoltam előtte, a tisztelet jeleként. Mindig úgy tudtam, hogy az idősebb, és láthatóan sokkal tapasztaltabb emberek előtt bizonyos fokú tiszteletet kell mutatni. Ez ki lehet fejezni például meghajlással, vagy kézcsókolással. Az utóbbira inkább nem vállalkoztam. Egy pillanatra elismerés csillant a szemeiben, de aztán megint az a csintalan-hűvös szempár meredt rám. Nem szólt, ahogy én sem. De éreztem, hogy érdeklődve fürkész. Nem törődtem vele, és véleményem szerint acélkemény pillantással válaszoltam, amikor megpróbált legilimenciát alkalmazni. Az összes gondolatomat száműztem az agyam legtávolabbi zugába, ahol nem érhette el.

Aprót bólintott, amikor látta, hogy nem engedek egy kis bepillantást sem a gondolataim közé, de tovább nézett. Halkan hallottam, hogy kicsöngettek. Most először nézett a hátam mögött álló barátaimra.

- Ti elmehettek. Szeretnék még pár szót váltani Vanarin kisasszonnyal. – nézett rám újra. Ők csak úgy iszkoltak kifelé a teremből. Az ajtó kinyílt előttük, de olyan erősen csapódott be mögöttük, hogy azt hittem, kiszakad a keretéből. Vártam, ahogy ő is. Végül halkan megszólalt.

- Egyedül Te érdemled meg, hogy tanítsalak. Te, bár nem tudod, de ők miattad maradtak itt veled. Draco már még ment volna, csak nem akart egyedül hagyni. Granger kisasszony szintúgy. Egyedül Te nem akartál elmenni. Miért?

- Ez a türelem próbája volt, nem? – kérdeztem vissza előre tudva a választ.

- Igazad van. Te tudtad előre, mert sok mindenen keresztül mentél az utóbbi időben. Igazam van? – a szeme most először egy kis érdeklődést mutatott. Tudtam, hogy az ő jelenlétében nagyon kell ügyelnem a gondolataimra.

- Igen. – szorult el a torkom.

- Ügyelj az érzelmeidre! – figyelmeztetett meleg hangon. Aztán megint csöndben maradt. Láthatóan gondolkozott valamin. Halkan megszólaltam.

- Min gondolkozol, Mester? – nem tudtam, miért mondtam ezt. Csak úgy jött. Ő megint azzal az elismerő pillantásával válaszolt.

- A többiek türelmetlenek. Te is az vagy néha. De te tudsz várni. Meddig vártál volna az ajtó túloldalán, ha én nem nyitom ki azt? – szinte csak suttogás volt, de minden szót tisztán hallottam.

- Nem tudom. Dupla óra van, úgyhogy valószínűleg az órák végéig. – én is halk voltam. Gyengén érzékeltem az ajtó túloldaláról beszűrődő zsivajt. A tanár arcán egy kicsit megvető érzelem suhant át.

- Ha becsöngettek, nyisd ki nekik az ajtót! – utasított barátságos hangon. Azonban én kíváncsi voltam egy pillanatra. Rögtön tudta, hogy mire gondoltam.

- Ne kíváncsiskodj! – most először hideg volt a hangja. Elszégyelltem magam. Tudtam, hogy a Mester bölcs, okos és tanult ember, és hogy mindent idejében meg fogok tudni. Visszatért az előbbi meleg hangja, de egy kis neheztelést hallottam ki a hangjából. – Tudom, mire vagy kíváncsi. Meg fogod tudni, ha itt lesz az ideje. – én csak bólintottam. Becsöngettek. Ő rám nézett, és én mindent értettem.

Odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam a kíváncsi diákok előtt, akik mind hallották Draco-tól vagy Hermionétől, hogy bemehettek. Egy kis megvetést éreztem irántuk. Nem tudnak várni, de amikor szabad az út, akkor mind ott tolonganak. Gyerekek még. Az ajtót szélesre táram előttük, és mind bementek a továbbra is sötét terembe. Mindenki helyet keresett magának. Az első sorba, közvetlenül a tanár előtt foglaltam helyet.
Vártuk, hogy elkezdődjön az óra.

Következő