46.


Reggel egy szobában ébredtem valami éktelen nagy visítozásra. Amikor felkeltem, már tudtam, hogy megváltoztam. Visszatért az igaz, vadóc énem. Mert Mark is ezt akarta. Miatta megtettem volna bármit.

- Hány óra van? – kászálódtam ki az ágyból. Rajtam kívül három lány bolt ott. Egy rókaképű csaj, egy szőke, kicsit duci, de hosszú hajú lány, egy barna hajú, szép arcú lány. Az utolsó kettő rám mosolygott, de a rókaképűn látszódott, hogy valami nagyon nem tetszett neki.

- Fél hat. – vihogott a szőke, majd hozzám lépett. – Engem Victoria Cabot-nak hívnak, de simán Vic vagy Cab. – kezet fogtunk.

- Arin. – várakozóan néztek. Amikor látták, hogy többet nem akarok mondani, megszólaltak.

- A teljes neved?

- Vanarin… Sfidare la Sorte. – láttam a felismerést a szemükben.

- Te ott voltál a Tanácson is, ugye? – kérdezte Cab.

- Aha. – néztem rá.

- Aranyvérű vagy, igaz? – kicsikét butácska lánynak tűnt első pillantásra, de nagyon aranyos volt.

- Ez hülye kérdés volt, Cabby! – szólt közbe a szép barna lány. – Te is jól tudod, hogy aranyvérű. Egyébként nekem Nicola Norwood a nevem. Vagy csak simán Nic.

- És te? – fordultam a rókaképű lányhoz.

- Pansy Parkinson. – morogta. Láttam, hogy nem akar velem beszélgetni, úgyhogy inkább hagytam.

- Nektek olyan fontos a származás? – kérdeztem.

- Á, nekünk nem. Csak Pan ilyen… viszont van köztünk egy megállapodás, amit, most, hogy itt fogsz lakni velünk, neked is be kell tartanod. – szólalt meg Nic. Rajta viszont látszódott, hogy okos, szép és eléggé népszerű.

- Mi lenne az?

- Itt minket nem érdekel, hogy a kinti világban a szüleink melyik oldalon állnak, attól mi még barátok vagyunk. Azt hiszem, hogy mindenki most elmondhatja, hogy a szülei kik mellé álltak, de több szó erről ne essék köztünk. Oké? – nézett végig mindannyiunkon. Beleegyeztünk. Ő kezdte a sort.

- Az én szüleim, bár aranyvérűek már időtlen idők óta, mégsem álltak a Nagyúr mellé. Ellenzik a fekete mágiát. Ennyi.

- Az én szüleim sem álltak a Nagyúr mellé, pedig megtehették volna. De így is van elég pénzünk, meg hatalmunk. Anyámnak különben sem tetszett az ok, amiért harcolnak: a mugli származású diákok és emberek meggyilkolása. Anyám egyik legjobb barátnője is mugli származású. – tette hozzá.

- Az én szüleim a Nagyúr mellett harcolnak. – nézett rám Pansy. Mielőtt megszólalhattam volna, Nic közbevágott.

- Látod, pont ezért van ez a szabály. Az ő szülei másik oldalon harcolnak, mint a mieink. De ez ránk nem vonatkozik. Még van 2 évünk a suliban, és addig érezzük jól magunkat!

- Ott voltatok a Tanácson? – kérdeztem előbb. Mindhárman bólintottak.

- Akkor talán tudjátok, hogy az én szüleim kitagadtak a családból és a Nagyúr mellé álltak. – ő már persze tudták, csak az én számból akarták hallani. A Nagyúr említésére egy pillanatra eszembe jutott Mark, de mosolygás közben. Ettől vidámabb lettem én is.

- Nagyon fájt, amikor… - tétovázott. Egy pillanatra azt hittem, hogy Mark-ról beszél, de persze erről szó sem volt.

- Amikor?

- Amikor… megkínzott. – ültek le az ágyamra.
- Borzalmas volt. Olyan kínt még soha életemben nem éltem át. És az az ember, akit apámnak hittem…

- Csodáltunk téged akkor. Hogy ilyen bátor vagy. Azt hittük, hogy Griffendéles leszel. – szólalt meg halkan Cab. Pár percig még merengtünk ezen, aztán Nic felállt.

- Uram isten, már hat óra van! Menjünk reggelizni.

- Ti mindig ilyen korán keltek? – kérdeztem, mert tudtam még volna aludni.

- Legtöbbször igen. Szinte mindig mi vagyunk az elsők, akik fölkelünk. Ilyenkor mindig lemegyünk reggelizni, aztán meg néha ki a tóba fürödni. Tényleg! Menjünk most is! – kiáltott fel. Szerintem a szomszéd szobában is fölkeltek erre a zsivajra.

- Oké! – mondtam.

- Induljunk! – szóltak a többiek is. Jó kis csapat ez így. Pansy ugyan nem nagyon bírt, ez látszódott rajta, de legalább nem szólt egy rossz szót sem.

- A cuccokért meg majd utána följövünk. Úgyis csak 9-kor kezdődik a tanítás. Addig meg simán fölérünk! – kiáltotta Nic. Gyorsan magunkra kaptuk a fürdőruhát, a kezünkbe egy törülközőt, meg persze egy talárt, hogy mégse fürdőruciban szaladjuk végig a kastélyt, és már szaladtunk is kifelé. A klubhelyiséget tegnap már fáradt voltam jól megfigyelni, úgyhogy szemügyre vettem egy kicsit. Egy kandalló állt, amiben már csak egy kis parázs sistergett. Rengeteg fotel és asztal állt a szobában. Még csak tegnap érkeztünk, de máris kint voltat a tankönyvek.

Egy ideig bírtam az iramot, de nem sokáig, mert az utóbbi időben nagyon keveset ettem, és nagyon lefogytam. Meg is látszódott akkor a hatása. Meg kellett állnom. De nem tudtam az utat. Egy csomó sötét folyosó volt. Eltévedtem. Egy ideig bolyongtam, aztán lépteket hallottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elbújjak. De rögtön ki is vertem a fejemből ezt a hülye ötletet, mert nem csináltam semmi rosszat. A léptek egyre közeledtek. Amikor megláttam az illetőt, majdnem felhorkantottam. Illetve, nem csak majdnem.

- Az elmebetegeket nem itt ápolják, kisasszony! – szólt gunyorosan a fekete alak.

- Tudom, Piton. Akkor már maga rég nem itt lenne. – motyogtam úgy, hogy meghallja.

- Ahogy ön sem, Vanarin kisasszony! – jött rögtön a gúnyos felelet. – Na halljam, mit keres itt ilyen korán?

- Reggelizni indultam. Talán nem szabad? – feltűnően végigmért, főleg a törülközőm nézte meg.

- Igazán? Nem tudja, hogy a nagyterem nem erre van? – húzta fel a szemöldökét.

- Hát, mivel új vagyok itt, eltévedtem. Esetleg megmutatná az igen tisztelt professzor úr, hogy merre kell menni? – néztem rá. Közelebb lépett hozzám. Látszódott a düh az arcán, amikor megszólalt.

- Figyelmeztetem kisasszony, hogy nem tűrök el ilyen hangot a diákjaimtól! Mivel ön Mardekáros, ezért most az egyszer elnézem önnek ezt. De legközelebb ne merjen velem ilyen hangnemben beszélni! Megértette? – sziszegte az arcomba mászva.

- Hát persze. – léptem hátrébb, miközben a nyálát töröltem le. – De merre kell menni a Nagyterembe?

- Ne hozzon szégyent a Mardekárra, érti? Én, mint házvezető tanára erre külön kérem! – nyomta meg jól a mondat végét.

- Oké. Megmutatja, merre kell menni? – kérdeztem már vagy hetedszerre. Erre gyorsan elindult fölfelé. Jobbra az első elágazásnál, aztán balra, föl a lépcsőn, megint jobbra és ott voltunk az Előcsarnokban. Egy nagy ajtóra mutatott.

- Ott a bejárat! Na, induljon! – azzal otthagyott. Amikor eltűnt, vihogást hallottam az egyik páncél mögül.

- Hú, Arin, te aztán nem vagy semmi. Itt fent hallottuk, amit Pitonnal veszekedtél. Csoda, hogy nem adott büntetőmunkát. – én is vihogni kezdtem, bár nem tudtam, hogy min. Ahogy ott kuporogtak hárman egy páncél mögött, csodálkoztam, hogy nem vettük őket észre.

- Ja, ez a titkos helyünk. – mászott ki elsőnek Nic. – A páncél mögött egy titkos szoba van. Még másodikban fedeztük föl, amikor Piton elől bujkáltunk. – újból nevetni kezdtek az emléken. Amikor mind kimásztak, elindultunk a Nagyterembe.
Következő