43.



Mark apja magához fogatott. Vett egy kis házat, közel a Grimmuald Térhez, ahol kényelmesen berendezkedtünk. Eddig is olyan volt, mintha az apám lenne, de most ténylegesen is azzá vált. Mindketten elvesztettük a szeretteinket. Nekem sem volt családom, és neki sem. Az első pár hétbe még rengeteget gyászoltunk, de utána csillapodott a fájdalom. Nem, nem tűnt el. Csak csillapodott. Megvett nekem minden cuccot, ami kellett az iskolába. Mindketten jól elvoltunk egymás mellett. Ő itt vállalt munkát, és besegített a halálfalók lefülelésébe. Én otthon voltam, és főztem, segítetem a házimunkában. Esténként leültünk a kandalló elé, és elmeséltük egymásnak, hogy milyen napunk volt.

Elmentünk Új-Zélandra is, és mindent dobozokba pakoltunk, amit egy mágikus szállítócéggel elhozattuk magunkhoz Angliába. Mark összes cuccát elhoztuk. A fényképeket kitettük a falra. Mark integet, és éppen belenyom a vízbe. A következőn ő pózolt, mert hülyéskedtünk. Rengeteg kép volt. A kedvencem mégis az volt, amin ő van egyedül, és csak mosolygott és nézett rám. Néha kacsintott egyet-egyet, de végig az a bíztató, már-már kissé kaján vigyor volt az arcán. Ezt magammal vittem a Roxfortba is.

Harry-vel sem veszekedtem olyan sokat. Lassan visszatért a régi énem: még mindig rossz voltam egy kicsit, de megkomolyodtam, kevesebbszer lehetett hallani a nevetésem és kevesebbet beszéltem. Az összes Weasley-gyerekkel jóban voltam, sőt, Harry-vel sem veszekedtem annyit, de azért titkon mélyen átkoztam őt, mert ha ő nem piszkál, nem lett volna baj, De ilyen alapon a bátyámra is foghatnám az egészet, úógyhogy próbáltam elnyomni magamban ezt az egyáltalán nem helyénvaló érzést. De persze nem tudtam olyan felszabadultan velük nevetni. Nagyon keveset nevettem akkoriban, inkább csak mosolyogtam, ha nagyon muszáj volt. Inkább belevetettem magam a tanulásba.

Elhatároztam magamban, hogy megbosszulom Mark halálát. Andreas bácsi is talán ezért segített a Rendnek.

Néha láttam őt álmomban. Tudtam, hogy nem akarná, hogy miatta öljek. Ezért jött el hozzám, és mondta, hogy ne tegyek ilyet. Rábólintottam. Ölni én sem akartam. Csak azt, hogy senki másnak ne haljon meg barátja, mert az rémes érzés. Senki nem tudhatja, milyen az. Csak ha már átélte. Sokat fogytam. Olyan voltam, mint egy csontváz. A szemem még mindig ürességet fejezett ki, de már egy kis élet is volt benne. Tudtam, hogy élnem kell. Mark miatt. Hogy továbbadhassam az emlékét. Hogy mindenki megtudja, milyen nagyszerű ember is volt ő.

Mindig velem volt. Éreztem. A suli kezdetéig már egész rendben voltam. Szeptember 1.-jén Andreas bácsi kivitt a vonathoz.

- Vigyázz magadra! – ölelt meg. – És írj minden nap! Tanulj, és ne hagyd, hogy belevigyenek a bajba! Úgy szeretlek, mintha a lányom lennél. És Mark is nagyon szeretett! Ne felejtsd el! – azzal adott egy puszit, én is neki, aztán felszálltam a vonatra. Velem volt a sólymom, Padrone di Aira is. A vonaton kerestem egy üres fülkét és bezárkóztam oda. A kezemmel előkerestem a követ, amit Mark adott az első álomban. Mindig a nyakamban hordtam. Soha nem vettem le. Lassan megjött a Weasley-család is. Fred és George már végzett, úgyhogy csak Ron (akit mindig csak Foxinak szólítottam), Ginny és persze Harry is. Aztán Hermione is megérkezett, őt már futólag ismertem.

Izgatott zsivaj vette kezdetét. Alig szóltam hozzá a témához, de ők sem „zaklattak”. Tudták, hogy még eléggé friss Mark halála. Harry-től még régebben megtudtam, hogy ő nyár elején a keresztapját veszítette el. Ő sem volt olyan vidám, de azért ő már valamelyest kiheverte, és ritkán a nevetését is lehetett hallani.

Mindenről Mark jutott eszembe. Ha hallottam egy olyan nevetést, ami hasonlított Mark-éhoz, rögtön összeszorult a gyomrom. A fél úton kifelé néztem az ablakon. Egészen addig, amíg Draco meg nem érkezett. Harry-ék arca dühös fintorba szaladt. Mert ő még nem tudta, hogy neki köszönheti a szökését. Azóta nem is beszéltem vele. Láttam azonban a szemén, hogy tudja, mi történt. Felálltam, odamentem, én némán megöleltem.

- A barátod volt? – kérdezte halkan. Én csak bólintottam. A többiek megdermedve nézték ezt a jelenetet. – Sajnálom. – elmorzsolta egy könnycseppemet, adott egy puszit, és elengedett. Vetett rám még egy utolsó pillantást, és kiment. Amikor megfordultam, kérdő tekintetek vettek körbe. Úgy éreztem, hogy el kellett mondanom az igazat.

- Ő segített nekem és… - a halála óta nem mondtam ki a nevét hangosan. – Mark-nak. – megkönnyebbültem. Mintha egy kő gördült volna le a szívemről. A távolban mintha a nevetése hallatszódott volna. – Ő küldte el a térképet nekem, és ő szerezte meg a pálcád. Köszönettel tartozol neki. Tudom, hogy nem bírjátok egymást… de hagyjátok abba a gyerekes civódást. – láttam, hogy nem hisznek nekem.

- Miért hazudnék? Az a nap nekem fájdalmas emlékekkel van tele. Higgyétek el, ha nem lenne igaz, nem mondanám. – kicsit könnyezni kezdtem, de nem miattuk, hanem megint Mark jutott az eszembe. Mark apján kívül senkinek nem meséltem még el, miket mondott. De nem is állt szándékomban. Azt, hogy mit történt, azt is csak ő tudta, meg persze Dumbledore. A többiek csak egy homályos változatot hallhattak. Úgyhogy csak leültem a helyemre, és vártam, hogy megérkezzünk. Az idő a hangulatomhoz volt hasonló: fújt a szél, az ablakon egyre sűrűbben kopogtak az esőcseppek. Láttam azonban a szemem sarkából, hogy Hermione kérdezni szeretne valamit. Felé fordultam.

- Kérdezd meg! Az egyenes beszédet szeretem. – szólítottam fel. Látszódott rajta, hogy tétovázik. Tudtam, hogy mit akar kérdezni.

- Hát… mi történt akkor? – már vártam a kérdést. Amióta csak Mark meghalt, ott függött a kérdés a levegőben: Mi történt? De nem kérdeztek rá, mert tudták, hogy ez egy fájó emlék nekem. Nagyot sóhajtottam, de belekezdtem. Tudtam, hogy ez egy olyan lehetőség, amikor Mark-ról beszélhetek másoknak. Lehet, hogy nem lesz több ilyen alkalmam az életben.

- Megölte őt. – feleltem egyszerűen, miközben a könnyek csorogtak lefelé az arcomon. – Berobbantottuk az ajtót, de a zajra odajöttek a halálfalók. Együtt az első csapatot elintéztük. – néztem körbe rajtuk. A szemükben kérdés csillogott. Öltél? – Igen, meghaltak páran. Egy tüzes golyót röpítettünk feléjük, ami ellen nem tudtak védekezni. Kifutottunk az erdőbe, ahová hoppanáltunk… és amikor lassítottunk egy kicsit… - megbicsaklott a hangom, de azért folytattam.

– Harry hátranézett, és a Nagyúr volt ott… a kígyójának megpróbáltam parancsolni, hogy támadja meg, de eltűnt. Meg akart kínozni, de… Mark a testével védett meg. Aztán Harry is fölállt, de… utána nem bírta. Aztán megkínzott, és Mark odamászott hozzám… - már beszélni alig tudtam a sírástól. – amíg ő a Nagyúr figyelmét elvonta Harry-től és rólam… egy zsupszkulcsot varázsoltam… meg akart ölni. De Mark… elém ugrott, és nem hagyta, hogy meghaljak. Összeszedtem minden erőmet, és hoppanáltam vele. Ez történt. – suttogtam a végén. Hermione odaült mellém, és adott egy zsepit. Vigasztalni próbáltak, de úgyis tudták, hogy semmi haszna. Még sírtam pár percet, aztán megnyugodtam. Tudtam, hogy Mark is boldog, hogy elmondtam valakinek, mi történt valójában. Lassan folytattam

- A suliban minden csaj odavolt érte… ő volt az álompasi. De őt nem érdekelték. Nagyon értett a robbantásokhoz. Imádtam őt! Most is velem van. Tudom. Itt van köztünk, és hallgatja a történetét.

- Amikor Sirius meghalt, azt hittem, hogy meg fogok halni. De azóta már eltelt pár hónap, és csillapodott a fájdalom. De tudom én is, hogy velem van. – szólt halkan Harry is. aztán hallgattunk pár percet.

- Na, beszéljünk valami vidámabb témáról! – ajánlottam pont én, bár még mindig folyt a könnyem. De tudtam, hogy Mark ezt nem helyeselné. Szinte suttogott hozzám. – Milyen a Roxfort? – az út végéig mindent megtudtam az iskoláról. Megfogadtam, hogy minden egyes titkos járatot, ami van a Roxfortban, meg fogom találni, és a falba belevésem Mark nevét. Az ő emlékére.
Amikor leszálltam a vonatról McGalagony professzor várt rám. Ő is ott volt a temetésen.

- Vanarin kisasszony, kérem jöjjön velem! – intett felém.

- Arin! – szólaltam meg. Ő csak elnézően mosolygott, és megint hívott.

- Az elsősökkel együtt fogunk beosztani, úgyhogy most velük mész. Kövesd Hagridot! – mutatott rá egy óriásra. – De a sor végére állj be. Utolsóként foglak szólítani. Rendben? – bólintottam, hogy nekem nyolc. Még megfordultam megy pillanatra, hogy megnézzem Harry-ék merre mennek, amikor megdermedtem. Távolabb fiákerek voltak, amiket Thesztrálok húztak. A régi sulival elmentünk egy mágikus vadasparkba, és ott „láttam” először őket. Persze, azt, hogy hogy néznek ki, akkor még nem láttam. Az egész csoportban csak páran látták őket. Elolvastam a tájékoztatót ezekről az állatokról, és ott tudtam meg, hogy látni kell egy ember halálát ahhoz, hogy lássuk őket. És én láttam Mark halálát. És a halálfalókét is.

Újra sírhatnékom volt, de elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de megszelídítek egy thesztrált. Első pillantásra rusnya lovaknak tűntek, de tudtam, hogy rengeteg hasznos tulajdonságuk van. Végül elszakítottam a tekintetem a lovaktól, és a Hagrid nevű óriást kerestem. Odaballagtam hozzá. Elindultunk egy ösvényen, aminek a végén megláttuk a Roxfortot. Egy tó választott el minket, úgyhogy csónakokba ültünk, és elindultam az új sulim felé. Ahol nem volt ott velem Mark.

Következő