Álmodtam. Álmomban is egymás mellett feküdtünk, azonban ott kinyitotta a szemét, és rám nézett, azzal a vakítóan kék, meleg szemével. Úgy, ahogy mindig nézett rám: szeretettel.

- Mindig veled leszek! – mondta. – Vigyázok rád!

- Mark! – suttogtam.

- Igen?

- Tényleg te vagy az? – nem hittem el.

- Mondtam én, hogy az álmokban találkozunk. – mosolyodott el kedvesen. – Ne hidd, hogy azért, mert én meghaltam, vége a világnak. Éld tovább az életed! Ha bajban leszel, mindig ott leszek melletted. Sok mindent kell mondanom, de kevés az időnk.

- Miért?

- Mert csak olyankor találkozhatunk, ha nagyon nagy szükséged van rám. Nem leszek ott minden álmodban. – simította végig az arcom. A tenyerébe pont elfért az arcom.

- Figyelj most rám! A jóslatot megjegyezted?

- Igen.

- És a halálom dátumát?

- Július 30.

- Pont a te szülinapod. – ezt el is felejtettem.

– Ezért kapsz tőlem egy ajándékot. –Óvatosan a kezemért nyúlt, és egy nyakláncot csúszatott bele. Egy kő volt, ami a közepén át volt lyukasztva, benne egy bőr fonállal. – Ezt a követ a Tenger fúrta ki. Annyit csiszolódott, hogy egy lyuk lett a közepén. Őrizd meg! Szerencsét hoz, és fényt ad akkor, amikor a legsötétebb az éj. Apámnak mondd meg, hogy mindig szerettem. És hogy vigyázzon rád. Szeressen téged úgy, mintha a lány lennél. Érted? – újból elszorult a torkom, de megszólaltam.

- Hogy lehetséges ez?

- Ez egy csoda. Egy álom. – nézett rám.

- Mért kellett meghalnod?

- Nem rajtam múlt. Nem mi döntjük el, hogy mi legyen a Sorsunk. Mi csak az Idővel rendelkezünk, és azzal, hogy mit látunk jónak cselekedni. Én akartam, hogy Te ne halj meg. Az Én döntésem volt. Erre készültem egész életemben. Nincs hát helye a ?miért? kérdésnek. – nem értettem. Akkor még nem.

- Vésd rá a síromra a jóslatot! Tedd meg ezt értem! – halványult el. – Most mennem kell! Ha úgy érzed, mindenki elhagyott, gondolj rám. Gondolj rám, és én majd erőt adok a további utadhoz. Hiszem, hogy te egy jobb életben fogsz élni, ahol nem lesz semmiféle Nagyúr. Ne felejts el soha! – csókolt meg.

- Várj még! Mikor találkozunk legközelebb? – kaptam utána. Ő azonban már letette a fejét, és behunyta a szemét.

- Az álmokban együtt leszünk! – hallottam, mintha csak a szél fújta volna oda. Aztán fölébredtem, és keservesen sírni kezdtem. Amikor azonban a kezembe néztem, a kő tényleg ott volt benne.
Következő