|
40. About Mark
2007.10.03. 16:24
40.
A Grimmuald Téri házban nyitottam ki a szemem. Emberek vettek körül, de én csak Mark-ot láttam. Tudtam, hogy ez lesz a sorsa, de valahol mélyen még mindig reméltem, hogy talán mégsem hal meg. A hasán feküdt. Megfordítottam és csak sírtam. Ráborultam és beszéltem hozzá. Megpróbáltak lerángatni róla, de nem hagytam magam. Lassan minden elsötétült előttem. A kimerültségtől és Mark halála miatti sokktól elájultam, de végig az ő karját szorongattam.
Álmodtam. Rémálmaim voltak. Újra és újra az pergett le a szemem előtt, amikor elém vetette magát.
Amikor fölébredtem egy ágyban voltam. Körbenéztem. Emberek ültek körülöttem, és egy csomó ajándék, virág és hálás üzenet vett körül. De én csak ürességet éreztem. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak Mark halálára és az ez előtt lévő történésekre.
Sírni akartam, de képtelen voltam.
Szégyelltem magam, amiért nem tudtam megsiratni a legjobb barátom és szerelmem halálát. Nem néztem senki szemébe, amikor felkeltem, és céltalanul bolyongani kezdtem.
Lementem, és minden szobában Mark-ot kerestem. Odalent Dumbledore volt. Megértő szemekkel közelített felém. Képtelen voltam azonban ránézni. Megállt előttem, és letérdelt.
- Tudom, hogy fáj. Nem mondom, hogy valaha is el fog múlni ez az érzés. De idővel majd csillapodik. Viszont tudnunk kell, hogy mi történt ott. Harry eszméletlen volt, csak arra emlékezett, hogy egy követ csúsztatsz a kezébe, ami zsupszkulcs volt, és itt jelent meg előttünk. De el kell mondanod, hogy mi volt. Könnyebb lesz, meglásd. – de nem szóltam.
Képtelen lettem volna felidézni. Nem akartam. Ő is hallgatott, majd amikor látta, hogy nem tudok megszólalni, halkan megkérdezte. – El akarsz tőle búcsúzni? – most először ránéztem. Csak üresség volt bennem. Élőhalott voltam akkor. De látni akartam. Épp csak bólintottam, mire kézen fogott, és elvezetett a szobájához. Lent volt az első emeleten. Bent csak egy ágy állt a közepén, ahol Mark teste feküdt. Az ajtóban megálltam, és csak néztem. Nem tudtam máshová fordítani a szemem.
Gyönyörű volt. Mint egy angyal. A haját szépen kifésülték, az arcát megtisztították a rászáradt mocsoktól. A kezét a szívére tették. Az arca… az arcán ugyan az a belenyugvás tükröződött, ami ott, abban a pillanatban is tündökölt. Békés volt. Olyan, mint aki csupán aludt. Vártam, hogy mindjárt felpattan, és elkiáltja magát, hogy ?Élek!?. De ez nem történt meg.
Lassan közelebb mentem hozzá. Magamra hagytak. Mark mintha fénylett volna. Szinte világított a homályos szobában. Mellé értem. Csak néztem azt a szeretett arcot, aki mindig mellettem állt és bíztatott. Emlékeztem.
Végiggondoltam a gyermekkorunkat, a büntetőmunkákat. Az egész életét. Mindent. Amire csak emlékeztem vele kapcsolatban, azt felidéztem. A sáros arcát, amikor beleestünk egy mocsárba, ahonnan alig bírtunk kikecmeregni. A sulira, ahol az összes titkos folyosót ismerte. Arra, hogy hány órát lógtunk el, hogy elmehessünk a strandra.
Megfogtam a kezét, és beszéltem hozzá. Sírni kezdtem. Nem bírtam ki. Egész nap mellette voltam, és csak beszéltem hozzá. Tudtam, hogy hallja. Tudtam, hogy figyelt. Éreztem, hogy ott van körülöttem. Az életét adta értem. Nincs ennél szebb és szomorúbb dolog a világon, ha valaki olyanért halhatsz meg, akit tiszta szívedből szeretsz. Mintha suttogott volna hozzám. Tudtam, hogy nem halt meg. A lelke tovább élt a teste nélkül.
- Ne szomorkodj, kicsim! Itt vagyok veled! – rémlett, mintha suttogott volna Mark. Befeküdtem mellé az ágyba és átöleltem. Nem érdekelt semmi és senki. A vállába fúrtam a fejem, és csak sírtam.
Amikor már az összes könnyem elfolyt, elaludtam mellette.
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
