- Támadd meg! – sziszegtem. A kígyó megmerevedett egy pillanatra, és eltűnt. Voldemort kíváncsi tekintettel méregetett.

- Ki vagy te? – szegezte rám természetellenes színű szemeit. Nem feleltem. Nem tudtam volna megszólalni. Erre felemelte a pálcáját, és egy átkot küldött rám.

- Crucio! – láttam, ahogy az átok felém tart, de nem tettem semmit. Egy árnyat láttam, aki elém vetődött.

- MARK! – ordítottam. Ő volt az, jól tudtam. Potter magához tért, és egy átkot küldött a Nagyúrra, aki ha védekezni akart, akkor abba kellett hagynia Mark kínzását. Lassan megérkeztek a halálfalók is, akik csak nevettek. Különös dolog történt. Potter és a Nagyúr pálcája megzavarodott. Tudtam, hogy ilyen csak akkor lehet, ha a pálcák testvérek. De most nem törődhettem azzal. Levetődtem a földre, és kerestem egy nagyobb követ.

 
Összegyűjtöttem minden megmaradt energiámat és koncentráltam egy zsupszkulcsra. Felizzott a kő, mire zsupszkulccsá varázsoltam. Viszont Potter nem figyelt eléggé. A Nagyúr már valószínűleg volt vele hasonló helyzetben, mert gyorsan felrántotta a pálcáját, és egy átkot lőtt ki rá, amitől elterült. Felém fordult. Velem senki nem törődött akkor, úgyhogy a követ a zsebembe csúsztattam.

- Felelj! Ki vagy te? – nem néztem rá. A félelem megint megbénított egy pillanatra, de megláttam Mark-ot a földön feküdni. Ez erőt adott.

- Te ki vagy? – pimaszkodtam, mert azt hittem, hogy végem. Akkor meg már nem mindegy, hogy hogy viselkedik az ember? Ő csak gonoszul végigmért.

- Én kérdeztem előbb! Crucio! – ezúttal nem elém senki. Az átok telibe talált. Apám átka fele ennyire sem volt erős. Ordítottam a kíntól. Amikor abbahagyta égett a testem. Mark odamászott mellém, és megfogta a kezem.

- Ez az a pillanat, jól tudod! – súgta a fülembe. Sírni kezdtem. Nem tudtam másként tenni. – Mindig veled leszek! – azzal fölpattant és a Nagyúr elé állt. Észre vettem a szemem sarkából, hogy Potter ébredezett. Amíg Mark a Nagyurat foglalta le, odakúsztam hozzá, és a kezébe nyomtam a zsupszkulcsot. Egy kő meg senkinek nem tűnt föl.

- Három… kettő… egy… - számoltam vissza. Potter eltűnt. Ő megmenekült, de mi itt halunk meg. Egy jó barát oldalán. Csak erre akartam gondolni. A Nagyúr pár másodperc múlva észrevette, hogy Potter eltűnt. Éktelen haragra gerjedt.

- Hogy merészelted, te… áruló! – azzal felemelte a pálcáját, hogy a halálos átkot küldje rám.

- Avada Kedavra! – én sírtam. Azt hittem, hogy ott a vég. A szemem előtt lejátszódott az egész addigi életem. Mark-ra gondoltam, aki ott volt velem, mindennek a végén, és a bátyámra, aki talán szintén ott van, és végignézi a halálom, mert nem tehet semmit. De a jóslatról egy pillanatra megfeledkeztem. Ezek után minden lassított felvételként játszódott le a szemeim előtt. Mark gyorsan megfordult, és felém vetette magát. Láttam a szemeiben a belenyugvást. Melegen rám pillantott, és ugrott. Az átok a hátát érte el. Lassan a földre esett. Esés közben mintha még sóhajtott volna egyet. Aztán nem mozdult többé. Egy pillanatra nem tudtam mit tegyek. Aztán mintha suttogást hallottam volna, amit csupán a szél hozott arrafelé.

- Hoppanálj, kedves! – Mark hangja volt. Tudtam. Gyorsan megragadtam a csuklóját, és koncentráltam. Hallottam, hogy egy átkot küld felénk a Nagyúr, de akkor mi már nem voltunk ott.

Következő