- Tájolj! – suttogtam a pálcámat a tenyerembe fogva. A pálca nem mozdult semerre, tehát pont észak felé néztünk. Mázli. Mark addig fényt csinált a pálcája végén, és elővettük a térképet.

- Merre lehetünk szerinted? – lehelte a fülembe. Körbenéztem. Tőlünk kb. 100 m-re volt egy nagy fűzfa. Szemügyre vettem a térképet, amin szintén rajta volt ez a fa. A fán túl kellett menni, a térkép szerint és kiértünk egy tisztásra, ahol Draco vár minket. Mark gyorsan megnézte az óráját is.

- Negyed 12 van. Még van egy kis időnk. – és a halvány fénynél a szemembe nézett. És tétovázott. Láttam rajta, hogy valamit mondani akar. Bíztatóan ránéztem, mire megszólalt. – A nagyját már elmondtam nálunk, amit mondani akartam. De van még valami. – megint megállt, aztán pár másodperc múlva folytatta. - Van egy jóslat. A születésemkor mondták, és… Te is benne vagy. – döbbent arccal néztem rá. – Apám azért engedett el olyan könnyen, mert a jóslatban is benne volt, hogy egyszer eljössz értem:

Egy kisleány s kisfiú gyermekkori pajtások,
Jóban-rosszban barátok
A fiúnak több is e gyermek, mint egyszerű lány
Szíve felé fordul, ha jő az árny.
Ketten elindultak az éj leple alatt,
Hogy kiszabadítsák a fiút, ki a Nagyúr ellenfele maradt
De két fiú nem élhet, mert egyik az életével
Fizet a lány szíve életéért.

Mark nem nézett rám, amíg ezt elsuttogta. Tudtam, hogy ez a jóslat örökre beleég a fejembe, és kísérteni fog a halálom napjáig.

- Érted már? – szólalt meg halkan. – Ezért nem fogunk mi többé találkozni. Csak az álmokban. A Mennyországban majd várok rád. Kérlek, mindig emlékezz rám. Vidd haza a testemet apámnak, hadd legyen méltó temetésem. A jóslatot pedig vésd rá a sírra.

- De ez csak egy hülye jóslat! Mennyünk el innen! Hagyjuk itt Pottert! – már sírtam. Nem akartam elveszíteni az egyetlen embert, akit szerettem. Az ő szeme is könnyes volt. A szemembe tapadt hajtincseket gyengéden félresimította az arcomból.

- Te is tudod, hogy nem tehetjük meg ezt. Erősnek kell lenned! Ígérd meg, hogy nem gondolsz ma már többet a jóslatra. Lehet, hogy nem is most van az az éj. De én érzem. Tudom, hogy ma meg kell halnom. És te sem tudod megakadályozni.

- És mi van, ha én halok meg, és nem te?

- Ugyan, kedves, ne légy hülye. Egész életemben arra készültem mind testileg, mind lelkileg, hogy érted meghaljak. Hatalmas csalódás lenne számomra, ha te halnál meg. Az biztos, hogy utánad mennék. Most háború van. A háborúban mindig vannak győztesek és vesztesek. És halottak is. Ezt te is jól tudod. És ha tudom, hogy a halálom által talán legyőzhetjük a Nagyurat, akkor szívesen halok meg Miattad, hogy Te már egy jobb világban élhess. – szelíden mondta mindezt. Ő már nagyon régóta tudta ezt a jóslatot, de én rettenetesen szomorú voltam. Meg kellett halnia a legigazabb barátnak és szerelemnek, akit ismertem. És kiért? Részben miattam. Részben pedig a Potter gyerek miatt, aki volt olyan hülye, hogy piszkált engem. Még jobban ömlöttek a könnyeim. Ő csak átölelt a földön, magához húzott, és csendesen dúdolgatta a kedvenc dalomat. Halkan azonban újra megszólalt.

- Nem érdemes az ilyen dolgokon sajnálkozni, mert úgysem történhetett volna más.

- Hogy érted? – nem értettem, mire céloz.

- Tudod, ez az ok és okozat dolga. Ahányszor történik valami, az azért van, mert szerte a világban közben is történnek a többi dolgok. Ahányszor elhatároztál valamit, soha nem határozhattál volna másképp, lévén, hogy te vagy az, aki, és a többi megtörtént dolgok vettek rá, hogy ezt elhatározd. Ezért nincs értelme, hogy bármin sajnálkozzék. – ezt nagyon szépen mondta. tudtam, hogy ez az egész nap meg fog maradni a fejemben. Megnézte az óráját, lassan fölállt és maga után húzott. Letörölte a könnyeimet, és megcsókolt, talán utoljára.

- Gyere, mennünk kéne. – azzal kézen fogva elindultunk a fűzfa felé. Gyorsan és halkan haladtunk. Mind a ketten imádtuk az indián szokásokat. Csodálatos emberek voltak. A Winnetou-t mindketten kívülről fújtuk. Bámulatos, hogy mire voltak képesek! Ezt fehér ember csak nehezen tudná utánuk csinálni. Viszont gyakran utánoztuk a harcmodorukat, és taktikáikat. Tudtunk szinte nesztelenül járni a száraz avaron is, ami jól jött akkor is. Bár az avar nem volt száraz. Gyorsan odaértünk. Draco már várt ránk. Amikor meglátta Mark-ot, kicsit megfeszült, aztán halkan kérdezte.

- Ez meg ki?

- Segít nekem. Régi barátom. Nyugi! – csak bólintott, és intett minket, hogy nagyon halkan menjünk.

- Egy másik titkos bejáraton fogunk menni. Figyeljétek az utat, mert ez lesz a pótmenekülési útvonalatok. Elrejtlek titeket biztos helyen, ahol nem fognak titeket meglátni. Fél 1-kor elindulhattok. Nem tudok a házban segíteni nektek, mert apámat fogom lefoglalni. Tudjátok, amolyan apja-fia beszélgetés lesz. – húzta el a száját.

Ha más helyzetben mondta volna ezt, akkor még nevettem is volna. De a torkomat összeszorította a sírhatnék, és közel álltam hozzá, hogy tényleg kitörjön belőlem, úgyhogy csak mentem tovább. Bevezetett a kastélyba, ami hatalmas volt. Sötét folyosókon mentünk végig. Először jobbra, aztán a második elágazásnál balra. Itt megállt a vezetőnk, és egy ?Takarítóeszközök? feliratú ajtóra mutatott.
- itt van Potter pálcája. Sikerült elcsennem apámtól. Adjátok oda neki. Hallani fogjátok, amikor elmegy az utolsó járőr. Utána még várjatok 5 percet, hogy biztosra menjetek, és indulhattok. Ha kiléptek, akkor jobbra kell elindulnotok, aztán megint jobbra kell kanyarodnotok Potter cellájához. Biztos lesznek ott őrök, általában 3-an vannak. Halknak kell lennetek. Ne hagyjátok, hogy megszólaljanak.

Kábító-átkokkal dolgozzatok. Sok szerencsét! Mennem kell! – azzal eltűnt a sötét folyosón, mi meg beosontunk a mutatott ajtón. A szívünk már akkor is rendesen dobogott. Mark csinált egy kis fényt, hogy lássunk valamit, aztán leültünk egymással szembe. Annyi mindent el kellett még mondanunk egymásnak.

Következő