- Honnan veszed, hogy a bátyád vagyok? – húzódott gunyoros mosolyra a szája. Ezen nevetnem kellett.

- Honnan? Ez nagyon egyszerű: ismerlek.

- Igazán Arin? – suttogta. – Azt hiszed, hogy ismersz?

- Igen.

- Halljam: miből gondolod, hogy a Sötét Nagyúrnak kémkedek? – szólt végül.

- Ez nagyon egyszerű. Először is, a sebek. Axel, nem tudtad, hogy ezek a kis vágások nem tudnak annyira vérezni, hogy az egész testedet beborítsák vérrel? Másodszor: ha ennyi vért veszítettél volna, akkor alig tudnál járni, nemhogy varázsolni. Aztán a viselkedésed: a párszaszótól nem tojtál be, mint a legtöbb ostoba varázsló. Látszódott rajtad, hogy értetted. Aztán meg, nem a Potter-fiút védted, amikor veszekedtünk, hanem csak vigyorogtál. Arra pedig emlékszem, hogy mindig is nagyon értettél a transzformációs-bűbájokhoz: te tanítottad még régen nekem, hogy hogyan lehet a hajam és szemem színét megváltoztatni, meg az arcformát. Ezek mind-mind nagyon egyszerű varázslatok, de nem túl ismertek. Ja, és még valami – tettem hozzá. Láttam az elképedést az arcán. – Én azt hiszem, ha a Nagyúr valakiről azt feltételezi, hogy áruló, akkor azt megöli. – elhallgattam.

- Igazam van? – kérdeztem, bár tudtam, hogy helyesen gondolkoztam.

- Legközelebb majd jobban figyelek az ilyen apró részletekre. – mosolyodott el. Megöleltem, de aztán elkomolyodtam.

- Melyik oldalon állsz most?

- Szerinted?

- A Nagyúr mellett?

- Nézd, én hűséges vagyok a Nagyúrhoz. – suttogta a varázslatok ellenére. – A parancsára beférkőztem a Rendbe. Így szemmel tudlak tartani. Tudom, hogy találkoztál Pat-el. Vigyázz! Ne keverd őt bele! A Nagyúrnak mindenhol vannak kémei.

- Te vagy az egyik?

- Többek között. – sunyin rám pillantott.

- Milyen kémnek lenni?

- Veszélyes.

- És szerinted lehetnék én is… szóval… - tétováztam.

- Kém? – csodálkozott. – Nem. Ülj nyugodtan a seggeden, és tanulj! – eléggé goromba volt, de csak féltett.

- De ez nem ér! Én harcolni akarok! – pattantam fel.

- Igazán? – keserűen nézett rám. – És melyik oldalon? Egyáltalán, harcoltál te már? Tudod, milyen az, amikor embereket kell ölnöd? – elfordult tőlem. – Látod a vergődésüket és a szenvedésüket. Álmodban kísértenek a megölt és megkínzott férfiak, nők és gyerekek hangja és arca… gyerek vagy még. Nem értheted ez. – remegett meg a hangja.

- A háború ezzel jár. Mindkét oldalon vannak hősök és gyarló emberek. Mindkét oldalon van halál. – válaszoltam. – Nincs győzelem halál nélkül.

- Miben hiszel?

- Magamban. – feleltem halkan. Megrendültem. Ilyen borzalmas lehet? De mit számít egy ember halála, ha utána győzelemre virrad a nap? Az egyén érdeke eltörpül csupán a tömeg akarata mellett.

- Az nem elég. Meggyőződés nélkül nem lehet harcolni. Ha nincs hited, amiért harcolsz, akkor elvesztél. – nézett rám. A szemében láttam, hogy fájdalmas emlékei vannak, olyanok, amiről eddig még álmodni sem mertem.

- Lehet. De az ember senkiben sem bízhat. Csak magában.

- És a győzelemben.

- És a győzelemben. – bólintottam. – Mi legyen most?

- Hogy érted? - kérdezte.

- Nem félsz, hogy köpök? – cukkoltam, de csak egy kicsit, mert ő is és én is tudtam: soha nem köpném be őt. Soha.
- A bátyád vagyok. Úgyhogy kuss! – fenyegetett meg viccelődve.

- Hú. A nagy halálfaló megszólalt…

- És mindjárt meg is átkoz, ha így folytatod. – pár percig békés csöndben fürkésztük egymást. Láttam rajta, hogy boldog, hogy velem lehet.

- Megtanítasz rá? – kérdeztem kicsit félve.

- Mire?

- Az átkokra, amiket használni szoktál… - nem néztem a szemébe. Éreztem, hogy tétovázik, akárcsak én.

- A… halálos átkokra? A kínzó átkokra? – keményedett meg a tekintete. Lassan bólintottam. – Miért?

- Hogy ha a háború elér hozzám, tudjak védekezni. Mit tehetek majd én pár lefegyverző átokkal?

- Tudsz te annál sokkal többet is. De tényleg ezt akarod? – gondolkozott.

- Igen. – fáradtan bólintott. Tudta, hogy ez lesz a válaszom.

- Megteszem érted, mert a húgom vagy, és szeretlek. Nem akarom, hogy bajod essen. Segítek neked tanulni. De nem használhatod szórakozásból. Ezek tényleg komoly átkok. – figyelmeztetett, de én tisztában voltam ezzel. – Rendben, holnap kezdjük a gyakorlást. Pár napig itt leszek, a Nagyúr utasítására, aztán elmegyek, de majd folyamatosan jövök ide vissza. – elkezdett kotorászni a zsebében.

- Tessék. – dobott nekem egy pénzzel teli zacskót. – A tankönyvekre, meg hogy legyen.

- Köszönöm. – adtam neki egy puszit.

– De én járok dolgozni is… tudod, az állatkertbe.

- Tudom. Egész nap figyeltelek. Vigyázz magadra! Amikor kilépsz a házból, változtasd meg a hajad és szemed színét. De lehetőleg minden nap ugyan olyanra, mert szegény mugli igazgató szívbajt fog kapni, ha minden nap más színű a hajad. – nevetett. – Most menj! Fáradt vagyok! – eléggé nyúzott volt az arca, úgyhogy csak adtam még egy puszit, és elindultam kifelé. Az ajtóban még megálltam.

- Örülök, hogy itt vagy velem. – ő is megszólalt.

- Én is, húgom. Én is. – aztán kimentem a szobából. Már meg sem lepett, amikor Potty az ajtó előtt hallgatózott. Persze semmit nem hallhatott a védővarázslatok miatt. De azért mégis! Mit képzel ez? De csak ő volt ott. Foxi elmaradt tőle. Csoda.