30.


- Bejöhetsz! – ültem le az ágyamra. Fürkészett a zöld szemeivel.
- Mit akarsz tőlem? – ült le mellém. Szép arca volt, bár vértől piszkos. De én tudtam, hogy ez nem az ő vére. Hogy honnan? Egy: ha az ember megsebesül, akkor sebnek is kéne lennie, nem? De neki csak simán véres volt az arca. Sebek nem voltak, csak egy-két kis vágás, ami viszont nem tudott volna annyit vérezni, hogy ez egész arca maszatos legyen. Másodszor: ha ennyire vérzik valaki, akkor az már komoly vérveszteséget jelent. Az ember nem képes így járni sem, nemhogy esetleg varázsolni. Harmadszor: szerintem, ha a Nagyúr rájönne, hogy elárulja őt, akkor megölné, nem csak megkínozná. De úgy gondoltam, hogy ezt később közlöm vele.
- Az igazat. – vakartam meg a fejem.
- Igazat? Veszélyes igazat szólni. – óvatosan válaszolgatott. Láttam rajta, hogy titkolnivalója van. De kinek nincs?
- Lehet. De én akkor is tudni akarom.
- Mit?
- Kinek dolgozol?
- Szerinted? – kérdésre kérdés. Ügyes.
- Nem tudom. Talán a Nagyúrnak. Talán Dumbledore-nak… vagy mind a kettőnek? – sokatmondó pillantással rábámultam.
- Okosnak hiszed magad?
- Az is vagyok.
- Igazán? Akkor már rég kitaláltad volna! De itt nem beszélhetünk. Gyere át a szobámba. Ott nem tudnak hallgatózni a barátaid. – gunyorosan felállt és elindult az ajtó felé. Én meg utána.
- Barátaim? Kik? – amikor kinyitotta az ajtót, Potty és Foxi állt ott. Meg Fred és George.
- Mi az, Potty? Már megint nem bírsz magaddal? – piszkáltam. Ő hallgatózott.
- Nem én vagyok az, aki eltűnik. – sziszegte.
- Pedig jobb lenne. – morogtam vissza. Texel-t láthatóan mulattatta a szópárbaj, mert nem szólt közbe, csak várta a végét.
- Okosnak hiszed magad? – öt percen belül már másodjára teszik fel nekem ezt a kérdést.
- Nem én szoktam hallgatózni. És én nem ütöm bele az orrom mások dolgába.
- Igazán? Akkor mit csinálsz?
- Most? Éppen veled veszekszem. Később? Mindjárt megátkozlak. – Kezdett elegem lenni ebből a tagból. Mit képzel ez, hogy utánam koslat egyfolytában? Tetszem neki, vagy mi?:)
- Te! – majdnem nekem esett. Fred és George fogták vissza. Én meg csak álltam nyugodtan.
- Igen?
- Utállak, te…! – már hörgött. Szerettem cukkolni. Ő és Foxi mindig olyan hamar fölkapták a vizet. Én csak néha. Ha nem tartottam rá érdemesnek az embert, sokszor eleresztettem a fülem mellett a szavait. De ő meg nem az én átkomat.
- Hidd el, ez kölcsönös! – feleltem tőle elfordulva. Texel vigyorgott. Potty ezt meglátva felé fordult.
- Te meg mit vigyorogsz? – förmedt rá. Ezt viszont nem hagyhattam. Mi köze hozzá? Mindenkinek szíve joga azon mosolyogni, amin akar. Párszaszóul szóltam hozzá. Azt legalább a többiek úgysem értik. Talán csak Texel.
- Nem mindegy neked? – sziszegtem dühösen. Nekem nem kellett kígyó ahhoz, hogy tudjak ezen a nyelven beszélni. Mintha elvágták volna a hangszalagot, mindenki elhallgatott és csak bámult rám. Potty-n látszódott, hogy értette, de őt is meglepte, hogy valaki rajta kívül tud így beszélni. Ez a nagyképűség…
- Honnan…? – kérdezte összeszűkült szemekkel. Texel-re néztem, de az arca nem mutatott meglepődést. Sőt, semmilyen érzelmet sem. Gyanús. A legtöbb boszorka és varázsló megrémül, ha hallják, hogy valaki párszaszóul beszél.
- Nem mindegy? – vontam meg a vállam, és elindultam. – Hol van a szobád? – kérdeztem Texel-től.
- A folyosó végén jobbra. – mutatta az irányt. Vetettem még egy utolsó lenéző pillantást a srácokra és otthagytam őket. Texel mutatta az irányt, és ajtót nyitott előttem. Bementem és elültem egy fotelba. Megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót, és védővarázslatokat szór a szobára. Amikor végzett, megszólaltam.
- Örülök, hogy látlak, bátyám.
Következő