29.


Amikor hazaértem hatalmas ordítás kezdődött. Mindenki engem keresett. Nem tudták, hogy hová tűntem el. Azt hitték, hogy elraboltak vagy valami hasonló. De nem érdekelt.
- Hogy képzeled, hogy egy szó nélkül elmész?
- Szétaggódtuk magunkat miattad!
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – az ordibálásra Dumbledore is megjelent. Meg kellett tanulnom az okklumenciát, ha végre akartam hajtani a tervemet. Annyit már tudtam, hogy az érzelmeket ki kell zárni magunkból. És hogy a szemkontaktust meg kell szakítani. Dumbledore intett nekem és bementünk a tömeggel az ebédlőbe.
- Hol voltál? – szegezte nekem első kérdését.
- A Mugli világban. – feleltem az igazat. Tudtam, hogy ha gyorsan minden kérdésre felelek, akkor hamarabb elengednek. Viszont meg kellett próbálnom az okklumenciát. Illetve, hogy hogy tudok hazudni.
- Miért? – fürkészett. Álltam a tekintetét, és minden gondolatot megpróbáltam kiüríteni a fejemből. Egész jól ment.
- Sétáltam. – végül is, részben igaz is volt.
- Sétáltál? – éreztem, hogy belémlát. A szemem gyorsan elkaptam róla, és úgy feleltem.
- Igen. Már azt sem szabad? Tudtommal nem vagyok rab. – fáradt voltam. És már kicsit ideges is. Utáltam itt lenni. Utáltam a helyet. Utáltam az embereket. A viselkedésüket.
- Mindent lehet. – jött a kétértelmű felelet. Lehet, hogy tudta, hogy mit fontolgatok? Ki tudja?
- Akkor? Mi a baj? Tudok magamra vigyázni.
- Rendben. Akkor mehetsz. – és elfordult tőlem. Látszódott az öregen, hogy már kicsit elege van belőlem. Azonban nem mentem ki. Észrevette és újból megszólalt.
- Valami baj van? – egy parányi idegesség érződött a hangjában amikor kérdezte tőlem.
- Gond egy szál se. Csak annyi, hogy reggel elmegyek. – meglepődött. De ha ő kétértelmű mondatokat mond, én mért nem tehetem ugyan ezt?
- Hová?
- Csak 9-től 5-ig nem leszek itt. De lehet, hogy tovább maradok.
- Mit csinálsz?
- Nem mindegy? – azzal otthagytam őket.
Fred-ék szobájába mentem. Amikor benyitottam, ők az ágyon ültek és gyanúsan ártatlan képpel sutyorogtak. A cuccaimat kerestem, de nem voltak sehol. Kérdőn rájuk pillantottam.
- Hol vannak a ládáim?
- Anya átköltöztetett téged egy másik szobába. Kettővel arrébb van, mint ez. Elkísérjelek? – ezt Fred mondta. Szerintem George még mindig fújt rám. Vajon miért?
- Aha, légyszi. – felkelt és elindultunk. A szobám ajtaja egy kopott, valaha talán zöld festékkel festett fából készült nagy ajtó volt. A szoba sem volt biztatóbb. Bent egy nagy, dohos ágy állt és pár szekrény. Mindenre ráfért volna a takarítás. Megköszöntem Fred-nek, hogy megmutatta, hol van. Várakozóan rám pillantott, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Helyes és kedves fiúnak tartottam. Tudtam, hogy irigyelni fogom a lányt, akinek a szerelmét adja. Csak mért pont én vagyok ez a lány? Barátként nagyon szerettem, de ennyi. Nekem már rég volt akkor szerelmem, még ha akkor és itt ezt nem akartam bevallani magamnak. Meg amúgy is olyan zaklatott és feszült voltam, hogy képtelen lettem volna ?fiúzni?, meg arra gondolni, hogy jól áll-e a hajam, és hogy tetszem-e neki.
Látta, hogy tétovázom, úgyhogy odajött, és gyengéden egy puszit lehelt az arcomra. Kicsit meglepődtem.
- Tudok várni. – suttogta a fülembe. Úgy örültem, hogy végre megért valaki. Csak bólintottam és némán megöleltem. Fred anyjának a hangja térített minket magunkhoz.
- Vacsora! Lefelé! Gyerekek, gyertek segíteni! – harsant fel a kiáltás. Lementünk az ebédlőbe, ahol már csak pár varázsló volt, köztük a rejtélyes szőke hapsi. Zöld szemeivel engem méregetett. Volt valami különös a nézésében, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Őt figyelmen kívül hagyva odamentem Mrs. Weasley-hez.
- Hmm… segíthetek? – kérdeztem magam is meglepődve. Gyanakodva rám nézett, de azért megszólalt.
- Vidd oda a tálakat az asztalra és segíts megteríteni.
- Hányan leszünk?
- Akiket itt látsz, azok mind. – gyorsan összeszámoltam az embereket. Fred, George, Foxi, Potty, a különös idegen, egy kis vörös lány, Mr. És Mrs. Weasley, Lupin és Tonks. Tízen voltunk. Gyorsan előkapkodtam a terítéket és segítettem. Pár perc múlva minden a helyén volt és leültünk enni. Magamnak direkt a többiektől lehető legtávolabbi sarokba terítettem. Ahogy az idegen embernek is. Ő rám nézett és biccentett különös kifejezéssel az arcán. Mrs. Weasley-nek láthatóan nem tetszett, hogy így ?kisajátítottam? ezt az embert. Mindenki gyanakodva fürkészett, de nem törődtem vele. Szedtem az előttem álló tálból.
- Te kém vagy? – suttogtam, amikor leült.
- Olyasmi. – ő is halkan beszélt.
- Kinek kémkedsz? – némán nézett.
- Hogy? – nem értette vagy nem akarta érteni a kérdésem.
- Melyik oldalon állsz? – Nem tudom, hogy miért gyanakodtam rá.
- Szerinted? – kérdezett vissza.
- Úgy gondolod, hogy ezt a témát itt kéne megbeszélnünk? – kérdeztem kicsit hangosabban. Úgy tűnt, hogy nem zavarta a kérdésem, de éreztem, hogy megfeszül. – Ha nem, akkor vacsi után gyere fel hozzám.
Azzal maradék kajámat befalva felálltam és elindultam a szobámba. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Kíváncsi. És az ilyen emberek mindig gyanúsak. A sejtésem beigazolódott, mert pár percre rá, hogy feljöttem, kopogás hangzott a szoba ajtaján, és egy szőke fej dugta be a fejét a helységbe.
Következő