25.



Kint Potter, és a kisebb Weasley hallgatóztak. Rájuk mordultam, amúgy is ideges voltam, és tök jó úgy levezetni a feszültséget, hogy másokat idegesítesz. Próbáltátok már?
- Mi van Szent Hős, nem tudtad, hogy a hallgatózás nem éppen nemes cselekedet?
- Te beszélsz?
- Rossz a füled? Nem hallottad, hogy én – mutattam magamra – beszéltem – böktem felé – hozzád? – dühös pír jelent meg az arcán.
- Nem én vagyok az, akinek rossz a füle… - morogta.
- Célozni akarsz valamire, kincsem? – rángattam meg az arcán a bőrt. Ő ellökte a kezemet. – Mért nem beszélsz egyenesen? Csak nem félsz valamitől? Vagy valakitől? – biggyesztettem le a szám.
- Nem tőled, nehogy azt hidd! – kiabált.
- Jaj… én nem hiszem, hanem tudom, hogy ez így van.
- Beképzelt liba. – morogta a kis vörös.
- Mi az, Foxi? Valami nem tetszik? – a név hallatára elvörösödött, de úgy, hogy én embert még életemben nem láttam.
- Te. – sziszegte.
- Maximum valaki. A ?valami? kérdésre nem szoktunk személyeket említeni. És talán te nem tudod, ezért engedd meg, hogy felvilágosítsalak, de én személy vagyok.
- Végre egy új dolog. – szólt Potter is.
- A szemed is rossz? Hány dioptriás ez a szemüveg? Nem kéne egy erősebb? – cukkoltam. Máris kevésbé voltam feszült.
- Nem az én szemem rossz. Hanem te.
- Rám célzol?
- Igen.
- Tényleg? – ?csodálkoztam?.
- Kire másra célozna, te liba? – szólt be ismét a Weasley-srác.
- Te csak hallgass!
- Nekem nem te mondod meg, hogy mit csin… - kezdte volna előszedni a pálcáját, azonban kinyílt a terem ajtaja, és hitetlenkedő tekintettel a bent ülők felénk fordultak. Fred csak kacsintott egyet. Dumbledore és a felnőttek azonban szúrós pillantásokat küldtek felénk. Texel félig elismerő félig rosszalló pillantást küldött felém. Végig csak engem nézett, de semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből. Végül Lupin szólalt meg.
- Olyan nagy kiabálást csaptatok, hogy még idebent is hallatszódott. – nézett végig rajtunk jól kivehető rosszallással a hangjában. Potter lehajtotta a fejét, de a dühét nem tudta elrejteni, ahogy Weasley sem a haragtól vörös képét és füleit. Én meg nyugodt voltam. Engem nem húztak fel, hanem én őket. Én csak a feszültségemet vezettem le. Ha olyan hülyék, hogy hagyták magukat felhúzni, az az ő bajuk…
- Miért veszekednek? – kérdezte Texel Dumbledore-tól. Az öreg csak a fejét ingatta, és intett nekünk, hogy menjünk be.
- Ezt én is szeretném tudni. – vont kérdőre minket. Igazából én sem tudtam. Csak azért piszkáltam, mert ő vigyázott a bátyámra, amikor fogva tartották. Lehalálfalózott, meg sértegetett, és én ezt kamatostul adtam vissza neki. Semmi bajom nem lenne vele, de nem bírja elismerni, hogy ha hibázik. Ahogy én sem. Túl büszke. Ahogy én is. És ebből vannak a bajok. Én sokszor nem komolyan mondom a dolgokat, de ő meg túl komolyan veszi. Lehet, hogy tényleg vissza kellett volna vennem akkor egy kicsit.
- Ki ez a lány, Dumbledore? Még soha nem láttam őt itt. – szólalt meg újra a szőke férfi.
- Ő Vanarin Sfidare la Sorte.
- Arin. – szóltam közbe. A bent ülők csak fáradtan-elnézően bólogattak.
- Szóval, miért veszekedtetek? Amióta csak megláttátok egymást, ott martok bele a másikba, ahol csak tudtok… - szólalt meg ismét Dumbledore.
- Az a lány kezdte! – mutatott rám Foxi, meg Potty. Csak gúnyosan mosolyogtam.
- Igaz ez, Vanarin? – fordult felém az igazgató.
- Arin. És nem igaz. Én csak szóltam nekik, hogy a hallgatózás nem éppen nemes cselekedet. Ők meg sértegetni kezdtek. Csak nem hagyom, hogy bárki is… - azonban nem mondhattam végig, mert Potter közbevágott.
- Na igen, de hogy mondtad… nem éppen kedvesen.
- Lehet, de neked meg nem kellett volna felkapni a vizet. Nem tehetek róla, hogy idegbajos vagy, mert Voldemort üldöz! – megint túl messzire mentem. Éreztem. Dumbledore ugyan nem szólt semmit, csak nézett ránk kifürkészhetetlen tekintettel. A többiek várták, hogy mit fog erre szólni. A kém továbbra is nézett rám. Ismerős volt… de honnan? Azonban Pottyka válaszolt.
- Még jó, hogy engem csak egy feketemágus üldöz… téged a fehérek is.
- Tényleg? Kiről beszélsz? Csak nem magadról? Te, aki ki akartad mondani júniusban a Crucio-t egy halálfalóra? Egy nőre? – válaszoltam csípősen. Természetesen nem sikerült neki. Egy főbenjáró átokhoz nagy varázserő kell és az, hogy akarjunk fájdalmat és kínt okozni. Nem elég a düh. Persze, ezt is csak a bátyámtól tudtam. De úgy látszódik, hogy ez szintén telibe talált.
- Vanarin! – állt fel hirtelen Dumbledore. A szemei szikráztak. Kezdtem érteni, miért olyan félelmetes mágus. – Most fejezd be! Megértem, hogy szomorú vagy a családod miatt, de…
- Miért, mi van velünk? Ők nem a családom! – kiáltottam.
-… ez nem jogosít fel arra, hogy mások baját egyfolytában szajkózd. – hagyta figyelmen kívül a közbeszólásomat. – És azt is megértem, ha félsz, mert az apád üldöz. – hirtelen hideggé vált a tekintetem. És nem csak a szemem. Hanem a szívem is. Az apám említésére gyűlölet támadt fel bennem. Megütött és megkínzott! Soha nem lesz már olyan, mint régen.
- Én nem félek! – emeltem fel a fejem büszkén, de hidegen. – Jó, megütött és megkínzott. És meg akar ölni. Oké, gyűlölöm őt. De nem félek. Örülnék, ha ezt végre megértené. – azzal elindultam kifelé a teremből. Kifelé menet magamon éreztem az emberek tekinteteit, de nem érdekelt.
- Tudom, hogy nem félsz, Vanarin, de… - kezdte volna Dumbledore, de már csak az ajtónak mondhatta, amit én becsaptam magam mögött.


Dühös voltam. Nem csak apámra, aki megalázott, hanem Dumbledore-ra is. Meg Potter-re is. Az egész világra. Azt akartam, hogy békén hagyjanak. Felmentem a Fred-ékkel közös szobánkba, és levetettem magam az ágyra. De háborgó szívem nem nyugodott meg. Felkeltem, és mászkálni kezdtem. Kinéztem az ablakon: 11-felé járhatott az idő. Sütött a nap, de a távolban már látszódtak az esőfelhők. Pont a hangulatomhoz illő. Rémlett valami, hogy Dumbledore azt mondta, hogy ne járkáljak nagyon kint az utcán, de utáltam a bezártságot.
Tudtam, hogy nincs semmi pénzem: a családi széf kulcsa apámnál volt. Ő meg… ő meg akart ölni. Dolgozni akartam, de pénzért. Hogy magamról gondoskodhassak. Levettem a talárom, csak a mugliruha volt rajtam. Gyorsan az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és kikémleltem, hogy van-e valaki a folyosón. Nem volt, szerencsére egy lélek sem, úgyhogy gyorsan lesurrantam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam, és voilá: szabad voltam. Elindultam munkát keresni magamnak. Azt rögtön tudtam, hogy a varázslókhoz nem mehetek. Ott bárki felismerhet, és még munkát sem adnának. A Mugli világba kellett mennem.
Következő