23.


- Honnan tudsz a jóslatról? – kérdezte kicsit barátságosabban. Ő egy vadidegen ember volt, még ha kedvesebb is, mint a többiek.

- Nézd, nem felelhetek erre a kérdésre. Sajnálom, de ígéretet tettem valakinek, hogy erről nem beszélek. – mondtam egy pár perc hallgatás után. Mrs. Weasley lecsapta a csészéjét.

- Nem beszélhetsz? – rikácsolta. – Nem beszélhetsz? Igenis beszélni fogsz nekünk erről. Ez fontos dolog, nem csak játék.

- Miért, az én ígéretem csak játék? – feleltem kajával a számban oda sem figyelve. – Lehet, hogy nem vagyok nagykorú, de hazug sem.

- Ez fontos! – kiabált. A többiek morogtak.

- Igen? Azt sem tudom, hogy kik vagytok. Ti mondtatok nekem bármit is? Hisz a neveteket sem tudom, és mindenki olyan ellenséges velem, mintha megöltem volna valakit. Ezek után azt várjátok, hogy én bármiről is beszéljek nektek, ráadásul olyan dologról, amiről megígértem, hogy nem beszélek senkinek? – kiabáltam újfent. – Nevetséges! – a nyugodt, sápadt férfi nem szólt semmit, csak nézett rám. Aztán csendesen megszólalt.

- Molly, a lánynak igaza van. Semmit nem tud rólunk. Nem erőltethetjük. – azzal felém fordult. – Kezdjük előröl. Én Remus Lupin vagyok. – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam.

- Arin. – feleltem simán.

- Milyen Arin? – kérdezte.

- A nevem nem számít. Már nem. A régi nevem Vanarin Sfidare la Sorte volt. De a Sfidare la Sorte név már nem létezik számomra. Csak simán Vanarin, vagy Arin. Ahogy tetszik. – feleltem. Remus bólintott.

- Mi itt a Főnix Rendjének a tagjai vagyunk, a gyerekek kivéteélvel. Tudsz valamit a Rendről? – ült le velem szemben. A bátyám még régebben említett valamit, ezért volt egy kis fogalmam róla.

- Olyan titkos társaság, ami Voldemort ellen küzd. Dumbledore a vezetője. Ennyit tudok. – erre megint morogni kezdtek, de Remus elhallgattatta őket.

- Lényegében igen. Ezért megértheted, miért olyan fontos, hogy megtudjuk, honnan tudsz a jóslatról. A Nagyúr már tud róla? Ha igen, honnan? – kérdezte egy kis félelemmel a hangjában. Potter-re néztem. Ő csak lehajtott fejjel ült, de látszódott, hogy figyel minden szavamra. Gondolkozni kezdtem. A bátyám azt mondta, hogy ne mondjam el senkinek, hogy tudok és a Nagyúr is tud a jóslatról… viszont azt mondta, hogy álljak a fehér mágusok mellé. Mit kell hát tennem? Nekik segítenem? Bátyámnak ez volt a célja, hogy általam megtudhatják ezt a mágusok? Nehéz kérdés… óvatosan kellett válogatnom a szavaimat. Végül is… nem mondta Axel, hogy nem mondhatom el senkinek… csak azt, hogy titok.

- Nos… a Nagyúrnak megvannak a forrásai. – feleltem végül. Aztán eszembe jutott valami. – Voldemort eddig nem tudott a jóslatról?

- Nem. – rázta a fejét Lupin.

- És csak ti tudtatok róla? Úgy értem, a Főnix Rendjének tagjai? – kérdeztem gyanakodva. Lupin nézett, és lassan bólogatni kezdett. Láttam, hogy érti a logikámat.

- Arra gondolsz… arra gyanakszol, hogy… áruló van a Renden belül? – tett fel végre hangosan is a kérdését. Hangos kiáltozás követte a szavait. Nem tudták elhinni, hogy lehetséges volna, hogy valaki kijátssza Dumbledore ítélőképességét. Én csak csöndben ültem, és végignéztem a társaságon.

- Emberek! – kiáltottam fel egy idő után, amikor már majdnem széthasadt a fejem az ordibálástól. – Ki tűnt el legutóbb? Lehet, hogy Voldemort megkínozta, hogy árulja el a titkot. – ez ésszerű magyarázat volt. El is csendesedtek lassan. Wow. Micsoda hatalmam volt. Én is csodálkoztam rajta. Pedig utáltak. Mire mindent végiggondoltak, kiderült, hogy két ember is eltűnt. Az egyik valami Texel Safire Roslada nevű különös hapsi volt, szőke hajjal, görbe orral, magas, hórihorgas termettel és zöld szemekkel. Ő a halálfalók után kémkedett. A másik meg egy nő volt: Ramóna Mireda, aki külföldön próbált híveket szerezni. Persze mindenki a hapsira gyanakodott. Ő is valami aranyvérű volt, de a neve nem volt ismerős. Akkor.

- Mikor láttátok utoljára? – kérdeztem.

- Én három napja, a Foltozott Üstben. – szólalt meg Mr. Weasley.

- Tegnapelőtt járt Roxmortsban. Ott találkoztam vele. – rikkantotta egy narancssárga hajú nő. Megkérdeztem tőle, hogy őt hogy hívják. Tonks volt a neve, mert utálta a keresztnevét.

- És azóta nem látták? Mikor kellett volna valakinek találkoznia vele? – tettem fel a következő kérdésem.

- Tegnap kellett volna jelentkeznie. – mondták többen is. Azonban egy idegen hang is megszólalt mögöttem, amit még soha nem hallottam, de valahonnan ismerős volt. És elkezdett bizseregni a kezem. Ez csak nagyon ritkán esett meg velem: ha a bátyám is a közelben volt, de akkor sem mindig éreztem. Csak ha nem tudtam róla, hogy ő is ott van. De ez csak egy hülyeség, amiben nem hittem. Akkor.

- Tudom, de nem volt ár alkalmam. A Sötét Nagyúr gyűlést szervezett, és sokunkat megkínzott. – szólalt meg egy szőke kékszemű ember az ajtóból.
Következő